Feladat:
41. „Hazakísérlek.”
Páros:
Lee Donghae x Lee Hyukjae (saját)
Érintett
banda: Super Junior
Műfaj:
fluff
Megjegyzés: A történet a Százféleképp szeretlek projekt keretén belül készült . Egy megadott mondattal és párossal kellett alkotni történetet.
Már
az ötödik italomat gurítottam le a torkomon, amivel nem is lenne gond, ha nem
idegességemben tenném ezt. Alkoholba fojtom bánatom, nem kéne ezt tennem, de
egyszerűen senkiben sem tudtam bízni a napokban, sőt, az elmúlt években. Minden
barátom elhagyott, mindenki átvert és nehéz helyzetekben, nem segítettek, mikor
én a kezemet is tűzbe tettem volna értük. Elfogyott már a maradék erőm is, ami
megmaradt, minden tartalékomat felhasználtam. Egyedül voltam. Magányosan, egy
lepukkant bárban, ahová a vén pasasok jártak, kiknek nem volt semmijük.
Alkoholisták voltak, és kezdtem úgy érezni, én is idetartoztam. Semmiben sem
különbőztem tőlük, talán csak korban, de velük tudtam beszélgetni, igaz, holt
részegek voltunk, de ők meghallgattak és kicsit jobban éreztem magam. Lassan
egy hónapja jártam már ide, és javult a helyzetem, de nem úgy, ahogy azt
akartam. A barátnőm elhagyott, a munkában is lejjebb tettek a ranglétrán,
jöttek a csekkek és a felfoghatatlan véletlen balesetek. Nekem már elegem volt
mindenből, egyedül, ezen a helyen éreztem a biztonságot. Itt, ahol idegen volt
mindenki a másiknak, de mégis úgy beszélgettek egymással, mintha már évek óta
ismernék egymást. Meg nem tudom magyarázni, hogy ez miként is lehetséges, de
így van.
Most is itt voltam, a pultnál ültem és
vártam a csodára, hogy végre valaki megszólítson és elmondhassam neki minden
bajomat. Jó érzés volt, egy idegennek kiönteni a lelkemet, hiszen nem tudott
ítélkezni felettem. Teltek a percek, az órák, míg végül le nem ült mellém
valaki. Nem voltam már józan állapotban, összemosódtak a cselekmények, azt sem
tudtam, mit ittam, hogy van-e nálam annyi pénz, hogy kifizessem. Magamról sem
tudtam.
- Szóval, ide jársz, amióta
elköltöztem? – csengett fel mellettem egy ismerős hang. Nem tudtam elsőre
beazonosítani, de egy valamiben biztos voltam. Mi nem voltunk idegenek
egymásnak. Lassan fordítottam felé a fejemet és megvizsgáltam az arcát. Heh, ez
csak Hyukjae volt. Az én „legjobb” barátom, aki három hónappal ezelőtt lépett
le, hogy jobb munkát kapjon. Az elején még beszélgettünk, de aztán egyik
pillanatról a másikra eltűnt. Megszűnt minden érintkezés közöttünk. Hiányzott,
hogy kommunikáljunk, hogy hallhassam a hangját. Mindene hiányzott.
- Hogy kerülsz ide? – köptem a
szavakat. – Nem a mennyasszonyoddal kéne lenned otthon? Mit fog szólni, hogy
egy ilyen helyen megfordulsz? – fordítottam az italom felé tekintetemet és
lehúztam azt. Intettem a pultosnak, hogy adjon még egyet, de Hyukjae egyből
ellenezte. – Ne mond meg, mit tegyek és mit ne! – vetettem a szemére.
- Te is tudod jól, Donghae, hogy ez nem
a jó megoldás – fogta meg kezemet és húzni kezdett kifelé. Közben egy kisebb
összeget otthagyott a pultosnak, majd amint kiértünk a friss levegőre, már
irányba is állt, ami egyenesen a lakásomig vitt.
- Mégis mi a fenét művelsz? – rántottam
ki csuklómat szorításából, minek következtében megtántorogtam a járdán. Nem
kellett volna ennyit innom.
- Hazakísérlek –
felelte halál nyugodtan.
- És, ha én nem akarom? – vontam fel szemöldökömet.
- Akkor is megteszem – vonta meg a
vállát. – Csak azért jöttem vissza, mert te akartad.
- Mi? – kérdeztem értetlenül, hiszen
nem derengett semmi sem.
- Körülbelül egy órával ezelőtt hívtál,
hogy nem vagy jól, szükséged van rám. Én pedig mindent otthagyva jöttem ide,
mert te ezt akartad! – mutatott rám.
- De miért jöttél, ha már nem is vagy a
barátom? – üvöltöttem rá. – Te voltál az egyetlen személy az életemben, akiben
teljesen megbíztam. Csak te tartottad bennem a lelket, de az is eltűnt, amint
elköltöztél, hogy egy elkényeztetett fruskát elvegyél! Mégis, hová tűnt az én
barátom??? – üvöltöttem, ahogy csak kijött a torkomból, mert hihetetlenül dühös
voltam rá. Nagy levegőket véve próbáltam lenyugtatni magamat, de nem ment,
egészen addig, míg elém nem lépett és összeborzolta hajamat.
- Nem tűnt el. Itt van előtted –
mosolygott rám kedvesen. – És nem megy el sehova többé – mondta, nekem pedig
egy hatalmas kő esett le a szívemről és megnyugodva döntöttem fejemet vállára.
Lágyan átkarolta vállamat és simogatta hátamat. Ez egy ígéret volt, hogy együtt
maradunk. Amíg világ a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése