Egy nyári szerelem 1/2 (NamJin)

   Szereplők: Kim SeokJin, Kim NamJoon, Yuri, TaeHyung és Haneul
   Páros: NamJin
   Banda: Bts
   Korhatár: +12
   Műfaj: fluff
   Megjegyzés: Ez egy olyan történet, melyet eléggé régen írtam, teljesen más párossal, jobban mondva ez egy hetero történetem átírása, de így sokkal jobban tetszik :)


   Minden életem utolsó középiskolás nyarán kezdődött, mikor az ember arra gondol, hogy azok az emberek, akiket három évvel ezelőtt megismert, most már a barátai voltak, erős kapcsolatot létesített velük és rá kellett ébrednie mindenkinek, hogy ez lesz az utolsó évünk, amikor utoljára vagyunk együtt. Soha többé nem láthatjuk egymást naponta, nem hallhatjuk egymás hangját, elmaradnak az órák közötti ökörködések, melyek izgalmassá és boldoggá tettél a szürke hétköznapjainkat az iskola falai között. Érettségi, minden egyes diák legszörnyűbb álma, de nem mindenkinek. Aki felkészül rá időben, annak nem lesz panasza és remekül fog teljesíteni. Én is ilyen voltam, előre készültem, sosem szerettem dolgozat előtt készülni egy nappal, hanem már volt, hogy egy héttel előtte megtanultam az adott anyagot, nem úgy, mint néhány osztálytársam. A korombéli fiúk általában azzal töltötték az idejüket, hogy rettentő mennyiségű alkoholt fogyasztottak különböző házibulikon, majd ezeket szépen elmesélték az osztályban másnap, hogy éppen mennyit vedeltek és éppen melyik lánnyal flörtöltek azon az éjjel, vagy éppen vezették be egy szobába. Én kivétel voltak közülük, utáltam elmenni bulizni, alapból utáltam az alkoholt, így nem vált javamra egy buli, ahol csak szeszes ital volt kapható. Én inkább elmentem a barátaim beszélgetni, megnéztünk egy jó filmet, vagy csak szimplán hülyültünk a városban.

   Körülbelül négy-öt emberből állt a baráti társaságom, mert ők elfogadtak olyannak, amilyen voltam és hasonló volt az ízlésünk némelyik téren. Éppen velük sétálgattunk a közeli erdős részen, és egyetlen lány barátnőmmel Yurival. Yuri volt az egyetlen lány, akit közel engedtem magamhoz, mert régóta ismertem és tudtam, hogy igaz barátról volt szó, mivel akármilyen panaszom volt mindig meghallgatott és segített, ha tudott. Nagyon szerettem, ő volt a legjobb barátom a világon. Yuri, hihetetlenül gyönyörű lány volt, nem csodálom, hogy TaeHyung beleszeretett. Egyik legjobb barátom volt TaeHyung és segítettem neki, hogyan is tudná elnyerni a lány szívét, ami nemrég sikerült is, így eléggé sokszor találkoztak az utóbbi időben, és egy-két napja elmondták, hogy egy párt alkotnak. Nagyon örültem nekik, mert megérdemelték egymást, mivel mind a ketten csodálatos emberek voltak.

   Épp Yurival beszélgettem arról, mennyire is örült annak, hogy ma azt a ruhaszettet viseltem, amit még tőle kaptam a születésnapomra. Yurinak, hihetetlenül jó ízlése volt, így nem csoda, ha ő választott nekem ruhát, de megbíztam benne, ahogy most sem csalódtam. A kissé kikopott halásznadrágomat viseltem, felül egy halvány rózsaszín árnyalatú atlétával és rajta egy kockás rövid ujjú inggel. A hajam úgy volt beállítva, ahogy Yuri szerette, mert elmondása alapján, így még helyesebb voltam, mint voltam és így biztos mindenki belém fog habarodni. Megfogadtam tanácsát és azóta minden egyes reggel tökéletesen belövöm hajkoronámat, és így kezdtem a napomat.

   Egy virágos rét mellett sétáltunk éppen, Tae egy viccet mesélt arról, hogy múltkor hogy keveredett be a fehér alsónadrágja a húga neonrózsaszínű ruhája mellé, ami szépen mondva erőteljesen megfogta a ruhadarabját. Mind hangos nevetésbe törtünk ki, mire kissé hátrébb léptem, így éreztem, amint valami vagy épp valaki a hátamnak csapódott, majd a csapódással egyetemben egy leesett tárgy hangját is meghallottam. Ijedten fordultam meg, hogy megnézzem mit is történt, mire csak megdermedten. Egy nálam talán néhány évvel idősebb fiút pillantottam meg magammal szemben, amint elkezdett a telefonjáért nyúlni. Egy hihetetlenül szerencsétlen ember voltam.

   - Sajnálom! Nem akartam! Véletlen volt! Kérlek, bocsáss meg! - kezdtem el bocsánatot kérni, miközben arcom olyan szinten lett vörös, mint a rák. Életemben először voltam ennyire szerencsétlen. Sosem voltam még ennyire béna, semmiben.

   - Nincsen semmi baj - mondta nyugodt hangon, ami kissé meglepett. - Nem tört el - miközben ezt mondja, felegyenesedik és így megláthattam teljes alakját. Csupán egynéhány centivel magasodott fölém - van nálam magasabb ember egyáltalán? -, de éppen eléggé, hogy kicsinek érezzem magam a közelében. Sportcipőt viselt, lábait egy fekete csőfarmer takarta, mely teljesen körülölelte, egy rövid ujjú pólót viselt, melynek nyaka V-kivágású volt, így egy kis bepillantást nyújtott felsőtestére, de leginkább kulcscsontjára. Felpillantottam arcára, melyen egy piszok helyes mosoly terült el, rám villantotta gyönyörű fehér mosolyát, szemében pedig a őszinteség sugárzott. Haja oldalt kissé fel volt nyírva, feje tetején pedig hosszúra nőttek hajszálai. Mit kell mondjak, rohadtul jól nézett ki. Éreztem, ahogy a szívem kissé gyorsabban kezdett verni, mikor szemébe néztem és az arcom is lángra lobban, vagy inkább még jobban. Sosem kerültem még ilyen helyzetbe, főleg nem egy ennyire helyes pasival.

   - Tényleg? - kérdeztem dadogva.

   - Tényleg - mosolygott rám és én azt hittem ott esem össze gyönyörömben.

   - Én.. tényleg nem akartam, csak hátraléptem és..

   - Mondtam, hogy nincs semmi baj. Nem kell megmagyaráznod, véletlen volt és kész. Ez csak egy tárgy, amit bármikor kicserélhetek, de egy személy nem.

   - Ezt nem értem.. - néztem kissé értetlenül rá.

   - Ha te vagy én megsérültünk volna meg, az más tészta lenne. Egy életet nem lehet egyszerűen megvenni a boltban, de egy tárgyat igen. Ezért mondtam neked, hogy nem történt semmi baj, mert ezt a tárgyat bármikor ki tudom cserélni, viszont a te életedet vagy az enyémet, már nem lenne olyan egyszerű. Így érthető? - kérdezte lágyan, miközben mélyen a szemembe nézett és nekem muszáj volt lehajtanom fejemet szégyenemben.

   - Igen, de..

   - Nehogy kimond, hogy sajnálod - vágott szavamba hirtelen, mire felkaptam rá tekintetemet.

   - Rendben - mondtam egy kisebb sóhajtással együtt.

   - Mi a neved? - kérdezte hirtelen.

   - Tessék? - reakcióm láttán elmosolyodik, majd kissé kuncogni kezd. Édes ahogy kuncog.

   - Azt kérdeztem, mi a neved? Szeretnék még beszélgetni veled, ha nem baj - mondta kedvesen, mire gyomrom összeszorult.

   - Jin. Kim SeokJin - mondtam alig hallhatóan, de éppen annyira, hogy ő meghallhassa.

   - Örülök, hogy megismerhetlek Jin. Én NamJoon vagyok. Kim NamJoon - mosolygott rá és a kezét nyújtotta felém. Félénken és izgatottan nyújtottam jobbja felé kezemet, majd amikor bőrünk érintkezett egymással, mintha áramütés ért volna, olyan hatást keltett bennem. Szinte perzselt a bőröm, ahol hozzámért és képtelen voltam mást nézni, csak kezünket. Mint egy álom.

   Megadta a telefonszámát, így felhívtam és elmentette az enyémet. Mielőtt még elváltunk volna, mondta, hogy a napokban majd keresni fog és akkor esetleg elmehetnénk valahova enni, ha van hozzá kedvem. Mikor igent mondtam ajánlatára, egy hatalmas mosoly került arcára, majd hátat fordított és elment. Ott álltam az ösvényen, egyedül a gondolatimmal, melyek össze-visszacikáztak a fejemben, mert fogalmam sem volt, hogy mi a fene is történt, az utóbbi negyed órában vagy többen. Kezemben szorongattam telefonomat, melynek tartalma egy számmal és egy névvel bővült. Kim NamJoon. Ezt a nevet sosem fogom elfelejteni, ha esetleg mégsem hívna fel. A döbbenet olyan szinten sokkolt, mert életemben nem történt még olyan, hogy egy fiú adta volna meg a számát egyből.

   - Jin! - hallottam meg legjobb barátnőm hangját, mire megfordultam és láttam, amint hozzám siet. - Ki volt ez a fiú? Mi történt? Mesélj! - parancsolt rám szinte. Tudtam, hogy nem úszom ezt meg.

   - Semmi különös. Mikor hátraléptem, beleütköztem és azt hittem eltörtem a telefonját, mert kiejtette a kezéből, de nem. Ezután megkérdezte a nevemet, mert szeretne még találkozni velem, így megadtuk egymásnak a számunkat és azt mondta, a napokban keresni fog. Ennyi volt. Nem történt semmi izgalmas.

   - Hazudsz. Nem vetted észre, hogyan nézett rád? Jin, tetszel neki, nagyon is. Ismerlek már lassan több mint tíz éve, és tudom milyen az amikor egy fiúnak tetszik valaki, és neki tetszettél.

  - Úgy gondolod? - kérdeztem félénken, mert hihetetlenül jól estek szavai.
  - Nem gondolom. Tudom. Tetszel neki! - mondta mosolyogva, és magához ölelt.
  - Remélem is - mosolyodtam el kissé. Jó lenne, ha tényleg tetszenék neki. Életemben először lenne az, ha egy fiú érdeklődne irántam. Mivel fiú voltam és ráadásul a saját nememhez vonzódtam, így eléggé nehéz olyan partnert találni, aki ugyan úgy éreztem, mint én, de lehet NamJoon kivétel lesz.
   Eltelt egy nap, de nem keresett, mondjuk nem is vártam el, hogy huszonnégy óra elteltével felkeressen, de jól esett volna. Minden egyes nap vártam, hogy keressen, de nem történt meg, csak szenvedtem otthon, egyedül, mert nem akartam azt, hogy valami közben jöjjön, ami miatt nem tudnám felvenni a telefont, de ahogy teltek a napok kezdtem érezni, hogy átvertek. Mondjuk mit is vártam? Azt, hogy egy nálam idősebb fiúnkat tetszem és felhívjon, ennek az esélye egyenlő volt a nullával, főleg, hogy én szinte már belehabarodtam a srácba. Sosem éreztem még ilyen vonzalmat senki iránt ilyen rövid idő alatt. Akárhányszor csak megcsörrent a telefonom, reménykedve ugrottam érte, hogy hátha éppen ő hívott, de minden egyes hívás csalódás volt. Yurival állandóan beszélgettünk, ő volt az, aki tartotta bennem a reményt, hogy biztos fel fog hívni, csak biztos dolga akart, az ő szavai nélkül megőrültem volna. Otthon ültem a tévé előtt, vagy éppen a konyhába tüsténkedtem, hogy valahogy elfoglaljam magam, de már kezdtem minden reményt elveszíteni a hetedik nap után. Egy hete találkoztunk először, véletlenül, de azóta sem hallottam felőle semmit és ez nagyon rosszul esett.
   Éppen a szobámban ettem a sütiből, amit nemrég sütöttem, mikor a telefonom csörögni kezdett. Előkotortam az ágyamból, -mert valahova oda dobtam, amikor bejöttem - és mikor egy bizonyos név villogott a képernyőn, a szívem majd kiugrott a helyéről. Elhelyezkedtem az ágyon, mindent letettem a kezemből és megnyomtam a fogadás gombot.
   - Halló? - szóltam bele mosolyogva.
   - Szia Jin! Itt NamJoon, tudod, a srác, akibe belementél a rétnél - mesélte érdekes találkozásunkat, mire akaratlanul elnevettem magam, mert mára csak egy vicces emlék, minthogy szörnyű lenne. Olyan jó volt hallani a hangját és ahogy átjárta testemet, megborzongattatott.
   - Igen, tudom kivagy. Ha ezt nem meséled el akkor biztos nem tudom kivagy, még ha ki is írja a neved a telefonom - mondtam mosolyogva.
   - Sejtettem - nevette el magát és a takarómat kezdtem el piszkálni ujjaimmal. - Azért hívtalak, hogy esetleg ráérsz-e valamikor? Szeretnék találkozni veled, de természetesen akkor, ha te is szeretnél.
   - Igen, ráérek a héten és szeretnék találkozni veled én is - kezdtem el pirulni, még szerencse, hogy nem látja.
   - Nagyszerű, akkor találkozzunk a Fő téren holnap kilenckor és akkor ott eldöntjük, hogy mit is csinálunk.
   - Rendben - egyeztem bele és éreztem, ahogy a gyomrom ismételten görcsbe rándul. Ez mostantól mindig ilyen lesz?
   Ezt lerendezve még beszélgettünk egy keveset, de leginkább a holnapi napról, hogy mit is csinálhatnánk, de örömmel töltött el a tudat, hogy hallhattam a hangját. Magam elé képzeltem, hogy most éppen itt ült előttem és úgy beszélgetünk, ahogy mosolyra húzódott ajka, amikor valami vicces dolog jutott az eszébe, ahogy a hajába túrt, ha éppen gondolkodott, de a legtöbb gesztust én képzeltem el, mivel csak egyszer találkoztunk, így nem ismertem a szokásait. Amikor elbúcsúztunk egymástól, még mindig ott csengett hangja a fülemben, mikor már lassan öt perce nem beszéltünk. A szívem hevesen vert, a gyomrom még mindig görcsben állt, de egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni, mert boldog voltam. Nagyon boldog. Nem bírtam elhinni, hogy tényleg felhívott, ahogy Yuri is mondta. Tényleg tetszenék neki, ezért hívott el? Vagy csak szimpla kedvességből, ha megígérte? Lehet holnap lesz az utolsó találkozásunk végül, de akkor miért volt olyan lelkes ahogy beszéltünk, egyáltalán akkor miért hívott volna? Csak azért hívhatott, ha akart tőlem valamit. Lehetséges, hogy.. tetszettem neki? Ahogy ezeken gondolkodtam, eltelt a nap, ahogy elfogyott a süti is, amit sütöttem, mert anyával felfaltuk az egészet, mondjuk Yuri is besegített, mert áthívtam, hogy elmeséljem neki a történteket. Nem bírtam leplezni izgatottságomat és félelmemet, mert igen, nagyon is féltem a holnapi naptól. Ha úgy vesszük, az egy randi lesz. Egy randi, egy fiúval. Yuri végig nyugtatgatott, mert mennyire túlparáztam a dolgot és sikerült is elfelejtetni velem, egy kis időre. Éjszaka próbáltam aludni, de nem nagyon sikerült, mivel nagyon izgultam, de Yuri szavaira gondoltam, így lenyugodtam és édes álmokba repítettem magam.
   Az érdekes találkozásunk óta már lassan három hét telt el, és azóta majdnem minden nap találkoztunk, legalább pár órára, de valamikor majdnem az egész napot együtt töltöttük, ha meg nem tudtunk valamiért találkozni akkor késő estig telefonon beszélgettünk. Mindig ő volt az, aki hívott, minden egyes alkalommal, és nem csak öt percet vagy fél órát beszéltünk, hanem órákat, valamikor hajnali kettőkor szólt rám anya, hogy ideje lenne aludni, mert aznap dolgunk lenne, így el kellet búcsúznom Namtól. Anya pontosan tudta ki is Nam és mit jelentett nekem. Tudta rólam, hogy a saját nememhez vonzódtam és nem ítélt el, ezért mérhetetlenül hálás voltam, és még támogatott is benne. Akármikor találkozhattam Nammal és anya még azt is megengedte, hogy áthívjam magunkhoz, de én még nem éreztem helyének valónak a dolgot, így sosem kérdeztem meg tőle, hogy átjön-e. Minden egyes beszélgetésünk éltettel töltött meg, ami kimondottan jól jött a napokban.
   Nagyon sok mindent tudtam meg róla, az elmúlt hetekben. Az ő szülei boldog házasságban éltek, míg az enyémek, lassan tizenegy éve váltak el, mikor ezt kimondtam, csak megfogta a kezemet és megsimogatta kézfejemet. Eléggé rosszul viseltem a válást, így nem nagyon szerettem beszélni róla, de Namnak képes voltam mindent elmondani, egyedül azt nem, mit is éreztem iránt. Neki nem voltak testvérei, nekem pedig volt két elbűvölő féltestvérem. Egy kislány és egy kisfiú, akiket kimondhatatlanul szerettem, ők voltak a szemem fényei. A kislány, Hanuel, most töltötte be nyolcadik életévét, míg a kisfiú a hetediket. Mind a ketten minden adandó alkalommal, mikor náluk voltak, mosolyogva fogadtak, mintha az igazi testvérük lennék, de én is úgy éreztem, teljesen hozzám tartoztak. A beszélgetésünkből kiderült, hogy csupán két évvel idősebb, mint én, szóval ő most lesz másodéves az egyetemen, az az élet, ami engem már hihetetlenül vonzott. Tudni akartam milyen is az élet valójában, és ezt NamJoon oldalán akartam megtenni.
   Egyik találkozás követte a másikat, míg végül el nem jutottunk a nyár közepére, mely találkozásunk óta az eltelt idő, már majdnem másfél hónap volt. Mindent tudtunk a másikról, a legféltettebb titkainkat is elmondtuk egymásnak és megváltoztak bennem a dolgok. Az elején még úgy voltam Nammal, hogy egy piszok helyes pasi, aki hihetetlenül kedves és megértő velem, minden figyelmet rám szentel, ami nagyon jól esett, most pedig már inkább azt mondom, hogy szeretem. Szerelmes lettem belé, ahogy megismertük egymást és már nem bírtam magamban tartani érzéseimet. Anyának és Yurinak is elpanaszoltam bajaimat, de mind a ketten azt mondták, hogy várjak még egy kevés időt, hátha megváltoznak az érzéseim, amikor elutazom. Igen elutazom, a szokásos nyaralás apával és a testvéreimmel, de most kivételesen nem volt kedvem menni, amióta megismertem NamJoont, nem bírtam ki egy napot sem, hogy ne halljam hangját vagy ne láthassam mosolyát. Hogy fogok én kibírni másfél hetet? Végül megfogadtam anyáék tanácsát, így magamban raktároztam el érzéseimet és vártam a megfelelő pillanatot. Nam volt számomra a tökéletes pár, aki kiegészített. Egy hihetetlenül kedves, önzetlen, odaadó, figyelmes, segítőkész, önbizalommal teli embert ismertem meg, akit nem akartam elengedni magam mellől. Szerelmes voltam Kim NamJoonba és ezt nem akartam magamban tartani.
   Éppen az utazásom előtti napon találkoztunk, az egyik cukrászda teraszán ültünk egymással szemben.
   - Holnap hova szeretnél elmenni? - kérdezte mosolyogva, amint lenyalta kanaláról a fagyit. Valami hihetetlenül dögösen tudta azt a fagyit nyalni, ami engem kikészített.
   - Az a helyzet, hogy elutazom - mondtam szomorúan és a fagyikelyhemet kezdtem nézni a kezemben.
   - Oh.. - ennyit mondott csak és éreztem, hogy csalódást okoztam neki. - Mennyi időre mész?
   - Másfél hétre, ilyenkor szoktam apával és a féltestvéreimmel elmenni nyaralni a közeli tóhoz.
   - Az tudom hol van. A kemping részében fogtok lakni?
   - Igen.
   - Akkor tudom hova mentek, mi is oda szoktunk menni a szüleimmel, de eddig még nem sikerült összehoznunk, mert mind a ketten dolgoztak eléggé sokat. Talán... - ekkor az órámra pillantottam és megláttam mennyi is az idő. Anya nagyon meg fog szidni, hogy ennyit késtem.
   - Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de mennem kell. Megígértem anyának, hogy még együtt elmegyünk vásárolni, és már el is késtem - mondtam szomorúan és kissé kitoltam székemet. Semmi kedvem nem volt itt hagyni.
   - Akkor nem is tartalak fel - állt fel az asztaltól és én is követtem példáját. Megálltunk egymással szemben és csak néztük a másikat. - Mikor hívhatlak ismételten? - kérdezte lágyan és óvatosan megfogta kezemet. Ez volt az első alkalom, hogy így ért hozzám, szinte lázas voltam érintésétől.
   - Bármikor, nem vagyok időhöz kötve - mosolyogtam rá.
   - Rendben, akkor holnap délután felhívlak.
   - Jó - mosolyogtam tovább, mire a következő pillanatban magához ölel. Megérzem kellemes illatát, mely befúrja magát szagló szervembe, de nem is bánom, mert eltelít az a bódító illat. Ennyire kellemeset még sosem éreztem.
   - Sajnálom, csak egy kicsi maradjunk így - mondta halkan és mintha kissé félne is a reakciómtól, de mosolyogva fúrtam arcomat bele mellkasa felső részébe.
   - Jó - mondtam és élveztem a pillanatot. Hihetetlenül jól éreztem magam és nem akartam, hogy véget érjen ez a csodálatos perc. A szívem irdatlan tempóban dobogott, már féltem, hogy Nam is meghallhatja, de mikor megéreztem, hogy jobban fonódnak rám karjai, nem érdekelt, ha meghallja szívem irdatlan ritmusát.
   Miután elváltunk egymástól, szomorúan ballagtam hazafelé, nem törődve anya szidásával, hogy mennyit késtem, mert egyedül csak az járt a fejemben, hogy mennyi ideig nem láthatom gyönyörű mosolyát. Már most hiányzott, pedig alig egy órája váltunk el egymást, de az űr két másodperc alatt a szívembe fúrta magát, amilyet még sosem éreztem. Miután anyától bocsánatot kértem és végeztünk a vásárlással, otthon elkezdtem összepakolni a cuccaimat, miközben egy számot hallgattam, amit Nam mutatott. Hihetetlenül megtetszett a szám, így nagyon sokszor hallgattam és volt olyan hogy egymás után legalább ha hússzor nem akkor egyszer sem hallgattam meg, egy délután. A dala hihetetlenül gyönyörű volt, és ahogy a férfi hang felcsendült, egyszerűen beleborzongtam a hangjába, pontosan olyan érzésem támadt, amikor Nam hangját hallottam. Gyönyörű volt a hangja. Amikor végeztem a pakolással, hanyatt vágtam magam az ágyamon és a plafont kémleltem szemeimmel. Azokra az éjszakákra gondoltam, amikor beismertem magamnak, hogy szerelmes voltam Namba és azokat, amikor elkezdtem fantáziálgatni róla. Elképzeltem milyen lehet a kezét fogni, hogy milyen az amikor megölel, amikor lát, amikor édes ajka arcomhoz ér, ezek mind gyönyörű emlékek, elképzelések és álmok voltak, de amikor ma megfogta a kezemet utána pedig megölelt, rájöttem, ezeknek talán lesz folytatása, legalábbis.. nagyon vágytam arra, hogy mindennek legyen folytatása. Azt akartam, hogy keze ne csak a kezemet fogja, hanem simogassa is bőrömet, hogy ajkai ne csak arcomhoz érjen majd, mindenre vágytam, amire csak lehetett, ami Nammal kapcsolatos. Végül a gondolataimat félbeszakította Yuri hívás, így kénytelen voltam az álomvilágból visszatérni a valóságba. Azon az estén korán lefeküdtem, mert nem akartam, hogy mikor megérkezünk fáradt legyen, mert a két kis testvéremhez, sok idő és energia kell, ami nem fog menni, ha nem alszom ki magam rendesen. Édes álmokba ringattam magam és mindegyikben Nam szerepelt, így egy mosoly ragadt az arcomra.
   Reggel kipihenten és frissen ébredtem, ami rám jellemző volt, de most valamiért még több energiám volt, mint szokott. Megfogtam a telefonomat és a fürdőbe vettem az irányt, hogy még jobban felfrissítsem magam, így levetkőztem, bekapcsoltam egy pörgősebb számot és beálltam a zuhany alá. Énekelni kezdtem a dalt, miközben megfürödtem, de az éneklést akkor sem hagytam abba, amikor már öltöztem, vagy épp reggelit készítettem. Anya csodálkozott is, hogy ennyire jó kedvű voltam, mert azt hitte le vagyok lombozódva, mert nem fogok találkozni Nammal. Igen, szomorú voltam miatta, de mikor tegnap azt mondta fel fog hívni, az megváltoztatott mindent. Mikor a reggelim maradékait tüntettem el az asztalról, megcsörrent a telefonom, jelezve valaki üzent nekem. Mikor megnyitottam az üzenetet, Nam neve fogadott, így egy hatalmas mosoly került az arcomra, amikor végeztem üzenetének olvasásával a mosolyom vigyorrá alakult.
   "Szia Jin, itt a srác, akivel tegnap fagyiztál ;) Ahogy ígértem délután felhívlak, szóval te magadat szabaddá ötkor és akkor tudunk beszélni. Nem akarom elvenni az időt a családodtól, így csak akkor vedd fel, ha tényleg nem zavarok.
   Üdvözlettel a fagyis srác ;)"
   Emellé még egy képet is csatolt, amin éppen fagyit evett, így muszáj volt nevetnem rajta. Hihetetlenül aranyos volt és szebbé tette a napomat. Mikor apáék megálltak a ház előtt a kocsival, elbúcsúztam anyától, majd felkaptam a táskámat és kimentem a házból. Betettem a cuccomat, majd beültem a két kis tesóm közé és lassan elindultunk. Egész úton a kezemben szorongattam a telefonomat és próbáltam leplezni izgatottságomat, amit talán apáék annak véltek, hogy mennyire örülök nekik. Igaza is volt, örültem neki, hogy velük lehettem, de nem tudták izgatottságom igazi okát. Apa és a felesége tudták rólam, hogy meleg vagyok így nem érte őket váratlanul, amikor a beszélgetésben megemlítettem Namot, a kis tesóim is mosolyogva fogadták a hírt és mondták meg kell ismerniük oppa barátját. Ezen a mondaton elnevettük magunkat a felnőttekkel, és hihetetlenül boldog voltam, hogy a családom így fogadta Namot.
   Lassacskán megérkeztünk a kempingbe, elfoglaltuk a szállást és apa utasítását követve, a kicsikkel lementünk a partra fürdeni. Letettük a törölközőinket, majd rájuk adtam a fürdőruhájukat, meg a karúszót, mert anélkül nem mehettek be a vízbe, majd én is átöltöztem, így mentünk be hárman a vízbe. Fröcsköltük egymást, csikiztem és dobáltam őket a vízbe, és a lehető legjobban éreztük magunkat. Imádtam a testvéreimmel lenni, ők voltak a mindeneim, így nagyon jó volt végre velük tölteni ezt az időt. Mikor kellőképpen kifárasztottam őket, kimentünk a partra, ahol már apáék vártak egy kis nasival. Levetettük magunkat melléjük és élveztük a nyári Nap melegét, egészen addig, míg el nem érkezett a délután és meg nem szólalt a mobilom. Mintha rakétából lőttek volna ki, úgy kaptam telefonom után és mikor Nam nevét pillantottam meg rajta egyből egy hatalmas mosoly terült el az arcomon. Kimentem a sátorból és fogadtam a hívását, nagyon jó volt hallani a hangját, pedig csak egy nap telt el találkozásunk óta. Nagyon hiányzott már és itt tudatosult bennem, vagyis inkább lettem teljesen biztos abba, hogy szerettem és vele akartam lenni. Ahogy beszélgettünk, szinte elrepült az időm és édes kis húgocskám szólt, hogy készen volt a vacsora és hogy mennem kellett.
   - Rendben, egy pillanat és megyek - mondtam neki mosolyogva, miközben Nammal beszéltem.
   - Nam oppaval beszélsz? - kérdezte csillogó szemmel Hanuel.
   - Igen.
   - Üdvözlöm - mosolygott, majd visszament apáékhoz. Már éppen szólaltam volna meg, hogy átadjam üdvözletét Namnak, mikor ő megelőzött.
   - Hallottam, én is üdvözlöm őt - hallani lehetett a hangján, hogy mosolygott.
   - Átadom neki - mosolyodtam el és sétálgattam tovább.
   - Nagyon aranyos, legalábbis így a hangja alapján.
   - Egy tündérrel van dolgod - kuncogtam el magam.
   - Biztos az, mert rád hasonlít - erre a mondatra megdermedtem és egy hatalmasat nyeltem. Nem bírtam megszólalni, egészen addig míg Nam el nem kezdett valami másról beszélni, majd letettük. Azt mondta tündér vagyok? Ezt mégis hogy értette? A beszélgetésünk járt a fejemben, egész vacsora alatt, meg amikor a zuhany alatt álltam, de még akkor is, amikor lefeküdtem az ágyra. Lehet, ezt bóknak szánta? Tényleg tetszenék neki? Ezek a gondolatok boldoggá tettek és mosollyal az arcomon aludtam el.
   Másnap is ugyanazt csináltuk, mint azelőtti nap, az időnk legnagyobb részét fürdéssel töltöttük, de nekem megvolt a napi rutinom, ahogy minden évben, de nem csak ekkor csináltam. Minden egyes reggel korán ébredtem, felvettem a rövid nadrágomat és egy atlétát, hozzá a futócipőmet és jó párszor körbefutottam a kemping területét. Vigyáztam a kondíciómra, amit sikeresen megedzőtettem a gimnáziumi évek alatt, így nem hagyhattam abba nyáron sem. Futás után, lefürdöttem, majd megreggeliztem apáékkal, ezután együtt lementünk a partra fürdeni, és este vacsora után is megtettem a futást. Így teltek a napok, egészen pontosan öt nap, és mindegyik nap pontban vacsora előtt két órával, megcsörrent a mobilom és Nam neve villogott minden adandó alkalommal. Egyre jobban beleszerettem NamJoonba, mert mindig meg tudott lepni egy-két édes megjegyzéssel, melyek mindig megdobogtatták szívemet. Elérkezett a hétvége és egyre jobban hiányoltam már Namot, mert már nem volt elég a hangját hallanom, már látni akartam és megölelni. Hiányzott a gyönyörű arca, a mosolya, a szeme csillogása, minden ami rá emlékeztetett. Szombat volt, ekkor jöttek le a legtöbben nyaralni, így Hanuel kezét fogva sétáltam vele a kemping területén, míg Yong, drága kisöcsém a délutáni szundiát végezte. Haneulnek megmutattam azt a képet, amit Nam küldött még az utazás napján, elkezdett nevetni rajta.
   - Ő Nam oppa? - kérdezte csilingelős hangon.
   - Igen, ő az - mosolyodtam el, majd a telefont a zsebembe süllyesztettem, így sétáltunk az étkezőkkel teli részen, ami egyenesen a kemping bejáratához vezetett. Édes kishúgommal nevettünk, egészen addig, míg a bejáratnál, pontosabban a kapuban egy ismerős alakot meg nem pillantottam. Megálltam és csak meredtem egyenesen előre, próbáltam kitalálni ki is lehetett az az ismerős alak, míg rádöbbentem kit is láttam. Haneul csak értetlenül rángatta kezemet, majd ő is abba az irányba nézett, amerre én és megpillantotta őt. Ahogy ott állt tökéletesen belőtt hajjal, tökéletes, elegáns megjelenésével, a szívem hevesen kezdett verni, éreztem, amint a lábaim remegni kezdtek.
   - Menj oda - engedte el kezemet, majd kissé meglökte lábamat. Sikeresen kizökkentett sokkos állapotomból, így rá tudtam nézni.
   - Mindjárt.. visszajövök. Maradj addig itt és ne menj sehova - guggoltam le hozzá.
   - Itt leszek - simogatta meg arcomat. Arcon csókoltam, majd felegyenesedtem és még mindig ugyanott volt, ahol az elmúlt pár percben. Elindultam feléje, először csak lassan lépkedtem, de mikor már tényleg megbizonyosodtam róla, hogy ő volt az, már sietni kezdtem. Láttam, amint felém fordítja tekintetét és meglátott.
   - Jin! - szinte üvöltötte nevemet és ő is elindult felém. Hatalmas mosoly terült el az arcomon, már rohanok feléje és mikor ott vagyok előtte a nyakába vetem magamat, mire átfogta derekamat és megpörgetett a tengelye körül. Mintha egy romantikus lányregényt olvasna az ember, olyan pillanat volt ez, de nem érdekelt, hogy mit is gondoltak most rólunk mások. Az volt a lényeg, hogy itt volt, velem és végre ölelhettem, nem érdekelt senki más csak ő. Annyira erősen ölelt, hogy azt hittem összeroppant karjaival, de nem akartam elválni tőle, lassan letett a földre, de keze nem tűnt el derekamról.
   - El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy! - mondtam neki hatalmas mosollyal az arcomon.
   - Meglepetésnek szántam - mondta, majd egy puszit nyomot arcomra. Éreztem, ahogy az arcom lángvörösre lobban.
   - Meg is leptél - vállt szégyenlőssé mosolyom.
   - Jól láttam, hogy a tündérrel jöttél? - vigyorgott nagyban.
   - Hogy? - kérdeztem vissza, majd rájöttem. - Jah, Haneulre gondolsz? Igen, ott is van - mutattam az egyik étkező felé, ami előtt ott állt a legszófogadóbb kislány a világon.
   - Bemutatsz neki?
   - Ha szeretnéd - ajkaim egyre feljebb gördült.
   - Szeretném megismerni a tündért, aki rád ütött - vigyorgott, majd elengedte derekamat és kezemet fogva indultunk el Hanuel felé. Hihetetlenül zavarban voltam, főleg, hogy a nyolc éves kishúgomnak mutatom be a "barátomat". Mikor odaértünk a kislány elé, akinek hatalmas vigyor terült el arcán, amint minket nézett, nem is mertem belegondolni abba, vajon mire is gondolhatott ebben a pillanatban.
   - Kim Haneul, ki ne merd mondani! - parancsoltam rá, mire játékosan kezdett el kuncogni, mert pontosan tudtam melyik mondókát akarta elmondani, amint meglátott minket Nammal. Ott álltunk előtt és nézte, a még nálam is magasabb férfit, ki tökéletes volt minden szempontból, számomra a megfelelő társ. - Haneul, hagyj mutassam be neked NamJoont, akiről meséltem neked. Nam, ő itt az elbűvölő kishúgom Hanuel - mutattam be egymásnak őket. Nam leguggolt drága húgocskám elé és rá vetette ezer wattos mosolyát.
   - Szia Hanuel. Már sokat hallottam rólad.
   - Én is sokat hallottam már rólam Nam oppa - mondta azzal édes csilingelő hangjával és muszáj volt elkuncognom magam, ahogy Namot hívta. Minden egyes nap így hívta, de így hogy közvetlenül neki mondta kissé más volt. - Nem baj, hogy oppanak hívlak? - kérdezte, miközben kerek szemekkel Namot nézte.
   - Nem baj. Nyugodtan hívhatsz így, ha én hívhatlak a keresztneveden - vetette húgomra csábító mosolyát, ami inkább rám volt hatással, mint rá.
   - Persze - kacagott, majd rám nézet. - Jin oppa, valami baj van? Nagyon vörös az arcod - mikor ezt kimondta reflexszerűen kaptam arcomhoz kezemet és éreztem, ahogy lángol, pedig még hozzám sem ért NamJoon.
   - Valami baj van Jin? - egyenesedett fel az akire gondoltam és arcomhoz közeledett.
   - Nem, nincs semmi baj, csak sokat voltam a napon, lehet napszúrást kaptam - füllentettem egyszerűen. Nem tudhatta meg, égő arcom eredeti okát. Megfogtam Hanuel kezét, majd Nammal együtt visszafelé kezdtünk sétálni a sátrunk felé. Szóval itt lesz velem egy ideig, ez a gondolat nagyon megmosolyogtatott.
   - Tényleg. Nam, egyedül jöttél vagy a szüleiddel? - fordultam felé érdeklődően, mert ha a szüleivel volt, akkor nem rángathattam el magammal csak úgy.
   - Egyedül jöttem - felelte mosolyogva, mire megsimogatta kézfejemet és kirázott tőle a hideg.
   - És.. hol fogsz lakni? Vagy egy napra jöttél..? - kérdeztem félénken, mert nem akartam, hogy ismételten egyedül hagyjon.
   - Hát..
   - Nam oppa lakhatna velünk! - szólalt meg hirtelen mosolygós, életvidám kishúgom.
   - Hanuel, ez...
   - Úgyis hat személyes a sátor, mi meg csak öten vagyunk. Egyedül alszol egy franciaágyon, mivel azokon amin mi alszunk kicsi lenne neked. Azon bőven elférnétek Nam oppaval - mondta végig vidáman én meg azt hittem abban a pillanatban ölelem magamhoz és halmozom el rengeteg puszival, amiért ilyen okos, de közben félve pillantottam barátomra, vajon mit fog mondani.
   - Erről meg kéne kérdezni a szüleiteket Hanuel - felelte lágyan. - Igazán nagyon kedves az ajánlatod, de nem furakodhatok be csak úgy hozzátok. A szüleitek nem ismernek, így szerintem nem akarnak egy vadidegen fiút a sátrukba.
   - Nem vagy idegen. Jin oppa, már rengeteget mesélt rólad, így olyan mintha ismernének téged. Meg fogják engedni, hidd el - ragadta meg Nam kezét, majd elkezdte ráncigálni a sátrunk felé. Mosolyogva néztem őket, amint eltűnnek a szemem elől, majd lassan követni kezdtem őket. Ha apáék megengedik, akkor Nammal együtt fogunk aludni az éjszaka, de.. én félek. Nem Namtól, hanem attól, hogy esetleg történni fog valami, aminek nem kellene megtörténnie. Amikor a sátorhoz értem, megálltam az ajtóban és csendben figyeltem az eseményeket, amint éppen hangosan magyarázza apának, hogy Nam azért jött le, hogy láthasson engem, és nincs hol laknia, így lakhatna velünk, és velem aludna. Ahogy ezt mondta figyeltem apa és Nam reakcióját is egyben, vajon mi fog következni ebből a beszélgetésből, mire csak annyit veszek észre, hogy apa és NamJoon kissé odébb húzódnak, majd beszélgetni kezdtek. Halkan léptem be a fedett helységbe és a kicsiny hűtőhöz léptem, majd öntöttem magamnak egy kevés innivalót, miközben próbáltam felkészíteni magamat arra, hogy lehet Nammal alszom az éjjel. Bárcsak ne jönne el sosem az este, teljesen ideges lettem már a gondolattól, hogy esetleg Nammal leszek az éjjel. Mikor megittam poharam tartalmát, kissé lenyugtattam magamat, egészen addig, míg valaki hozzám nem ért és ijedtemben ugrottam egyet. Nam volt az és hihetetlenül jól szórakozott ijedségemen, durcásan mellkason csaptam, majd hagytam faképnél, mire csak nevetni kezdett.
   - Most haragszom rád, jobb ha tudod - mondtam durcásan és az ágyamhoz mentem, hogy előhalásszam fürdőnadrágomat és lemehessek fürdeni ebben a melegben. Ahogy kerestem a cuccomat hirtelen valakinek a kezét éreztem meg enyémen, és annak a kéznek tulajdonosa nem volt más, mint Nam.
   - Ne haragudj rám kérlek. Nem akartalak megbántani - nézett a szemembe.
   - Nem szeretem, ha nevetnek rajtam - húztam el kezemet, mert nem viseltem el, ha kigúnyolnak.
   - Sajnálom Jin - mondta megbánóan.
   - Már mindegy - fogtam meg fürdőnadrágomat, majd a zuhanyzók felé vettem az irányt. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, a földre csúsztam és kiengedtem magamból a bennrekedt levegőt. El sem hittem, hogy most tényleg megharagudtam Namra egy ilyen kis semmiség miatt, de.. nem szerettem, ha rajtam nevetnek az emberek, még ha az egy kis semmiség. Túl sokszor gúnyoltak a kinézetem és a gesztusaim miatt gyerekkoromban, és azóta nehezen tűrtem ezt.  Hülyeség volt az egész, de rosszul esett, most lehet elűztem magamtól egy életre, ezzel a hülyeséggel. Gyorsan átöltöztem, majd visszasétáltam a sátorba fürdőnadrágban és pólóban, viszont meglepetésemre ott találtam Namot, amint az ágyamon ült és az ujjait piszkálta ölében. Apáékat nem láttam a sátorban, gondoltam már lementek a partra, Nam meg engem várt. Kisebbet sóhajtottam, majd beléptem a sátorba, letettem a felesleges cuccaimat a táskámra, majd Nam mellé ültem. Észrevette, hogy ott voltam mellette, de nem szólt semmit, mintha azon gondolkodott volna, hogyan is kérjen bocsánatot az előbbiekért, de nem neki kellett bocsánatot kérnie.
   - Nam, sajnálom. Nem kellett volna kiakadnom egy ilyen kis hülyeség miatt. Az...
   - Nem, nem a te hibád. Nekem nem kellett volna nevetnem rajtad, amikor tudtam jól, hogy milyen gyerekkorod volt, és a kinevetés milyen hatással van rád. Elfelejtettem, ne haragudj - mondta lehajtott fejjel, teljesen megbánva mindent, amit mondott.
   - Nem történt semmi. Nem a te hibád. Lehet, hogy elfelejtjük a történteket? - néztem rá és megsimogattam karját.
   - Lehet - sóhajtott egyet. - Sajnálom - nézett rám.
   - Nem történt semmi - mosolyodtam el, majd egy puszit nyomtam arcára. Amikor ajkam találkozott bőrével, egyáltalán nem akartam elválni selymes bőrétől, annyira megbódított az érintése és illata. Mikor eltávolodtam tőle, próbáltam rendezni egyenletlen légzésemet. - Ha nem sietsz egyedül megyek fürdeni - mosolyodtam el és álltam fel az ágyról, majd az ajtóhoz mentem.
   - Adj két percet és már kint is leszek - mondta mosolyogva, miközben felállt.
   - Rendben. Két perc - vigyorogtam játékosan, majd kiléptem a sátorból, hogy nyugodtan át tudjon öltözni.
   Kint álldogáltam a sátor előtt és vártam, hogy Nam kijöjjön, de egy kis félelem volt bennem, mert most hogy lemegyünk fürdeni látni fog félmeztelenül és.. én is őt. Mondjuk nem mintha nem akartam volna látni, de azért kicsi féltem, hogy ő vajon hogy fog reagálni rám, de egyáltalán miért is gondolkodtam ilyeneken mikor még semmi sincs közöttünk, szimplán csak barátok voltunk, de... egy barát nem puszilja meg a barátja arcát, csak ha érdeklődött iránta, de Nam.. nem tudom mit is érzett irántam. Ő egyáltalán belegondolt abba, hogy esetleg mi.. De hogy is gondolhatott volna bele, ha nem is tudja milyen beállítottságú vagyok?! Egy idióta vagyok, hogy ilyenekre mertem gondolni, hogy egyszer mi együtt leszünk. Minden egyes gondolatom csak egy szép álom, ami sosem fog megvalósulni, mivel nekem az élet nem szánt szerelmet és olyan boldogságot, amire mindig vágytam. Sosem lesz barátom, akivel kézen fogva sétálhatok az utcán, aki csupán egy-egy apró üzenettel lep meg naponta, esetleg meglátogat, amikor beteg vagyok. Nem, ezeket sosem fogom megkapni, mert egy magamfajta ember, aki a saját neméhez vonzódott, sosem lehetett boldog, mert nekik nem járt a boldogság, főleg nem ebben a világban, ahol nem volt elfogadott ez a kapcsolat. Ezért sem mertem napvilágra hozni érzéseimet, mert tudtam, hogy bizonyos emberek elítélnének és bántalmaznának, ezért is akadtam ki, amikor Nam kinevetett.
   Kisgyerekként gyakran játszottam a lányokkal, babáztam velük, meg hasonlók, és piszkáltak, hogy lány vagyok, de nem egyszerűen.. csak szerettem ezeket a dolgokat és.. érzelmeket tápláltam a fiúk iránt. Valaki ezt egyből leszűrte rólam még általánosban, és kiközösítettek az osztályból, egy barátom sem volt, egyedül voltam, de eldöntöttem, hogy megváltozom, ezért is rejtettem magamba minden érzelmemet, hogy a középiskolában ne történjen ez meg, és sikerült. A középiskolában, magamba fojtottam mindent és csak akkor mondtam el valakinek milyen beállítottságú voltam, ha kellőképpen megbíztam az illetőben, és ezek a barátaim a mai napig velem voltak, Yurival és TaeHyunggal az élen. Ők voltak a legjobb barátaim, akiknek mindent elmondhattam, így bennük teljes mértékben megbíztam, a világ legeslegjobb barátai, akik támogattak mindenben és ezt nem fogom tudni elégszer megköszönni nekik.
   - Mehetünk? - hallottam meg hirtelen Nam hangját és összerezzentem, mert kezét is megéreztem amint karomon. Ijedten pillantottam rá, majd amint realizáltam, hogy ő állt mellettem sóhajtottam.
   - Ne hozd rám így a frászt - szidtam meg, mint egy gyereket és mosolyodtam el kissé.
   - Bocsánat, legközelebb nem teszem - mosolygott vissza rám, majd elindultunk a partra, ahol már apáék vártak minket.
   - Tényleg.. - szólaltam meg mikor a törölközőinket tettük a többieké közé. - Apa... mit mondott arra, hogy a mi sátrunkban aludj..? - kérdeztem félve, mert reménykedni akartam abba, hogy igent mond és Nammal lehet egész nap. Lerúgtam magamról a papucsomat és kissé elrendeztem a cuccainkat, mert csak ledobálták őket.
   - Beleegyezett - felelte Nam nyugodtan.
   - Tessék? - kaptam rá a tekintetemet. - Beleegyezett?
   - Igen, de mondott egy-két dolgot - vakarta meg Nam tarkóját, amit általában akkor tett, ha zavarbejtő dolgot mondott vagy fog mondani.
   - Mit mondott? - egyenesedtem fel és teljesen feléje fordultam.
   - Hát.. hogy ha bántani merlek vagy csalódást okozom neked, akkor nem fog kesztyűs kézzel bánni velem - nevette el magát.
   - Te most ugratsz engem! - csaptam meg a törölközőmmel játékosan, miközben nevetett tovább. - Ez nem vicces! Én komolyan aggódtam, hogy mit fog mondani - adtam be a durcit és hátat fordítottam neki.
   - Sajnálom, de nagyon édes vagy, amikor aggódsz valakiért, főleg, ha az a valaki én vagyok - simogatta meg karomat, mire a kellemes érzés végigfutott testemen.
   - Legközelebb nem leszek ilyen engedékeny - fordultam hozzá és durcásan néztem rá.
   - Értettem főnök - mosolygott rám, majd megfogta pólóját és lekapta magáról, én meg.. csak ámultam és bámultam. Egyrészt annyira hirtelen történt az egész, hogy fel sem dolgoztam, csak akkor amikor már ott állt előttem egy szál fürdőnadrágban, másrészt meg, elkábított felsőteste, csupasz látványa. Most hogy semmi sem takarta el szemem elől testének látványát, megcsodálhattam, amire mindig is vágytam. Tökéletesen kidolgozott volt a felsőteste, hasán meglátszódtak a kockái, melyeket most úgy megérintenék és mindegyiken végighúznám ujjamat, karján látszódott bicepsze és tricepsze, olyan szintű kísértésbe este, hogy talán közelebb is léptem hozzá, de mikor rájöttem ezt nem kellett volna, úgy tettem, mintha le mellé a földre nyúlnék, pedig nem volt ott semmi. Hogy mekkora hülye voltam! Utáltam magam azért, hogy ennyire képes voltam kikapcsolni az agyamat, hogy ilyen dolgokat tegyek, amiket nem lenne szabad. Remélem Nam vette észre hülyeségemet. Egy kisebbet sóhajtottam, majd felálltam, és kissé hátat fordítva neki vettem le pólómat. Eléggé szégyenlős voltam, főleg, hogy Namról volt szó, aki sokkal jobban nézett ki nálam. Ledobtam pólómat a törölközőmre, majd elindultam a víz felé, néhány lépés után hátra pillantottam és láttam, hogy Nam még mindig ott állt és engem nézett.
   - Nem jössz? - kérdeztem tőle, mire csak pislogni kezdett.
   - De. De jövök - mondta és elindult felém. Együtt bementünk a vízbe, majd megkerestük apáékat, mire Hanuel rám vetette magát és követelte hogy hagyj másszon a nyakamba, hogy onnan elugorhasson. Készségesen emeltem a nyakamba, majd a kezét fogva állt vállaimra apró lábaival, végül elrugaszkodott és leugrott rólam, pontosabban elém, így a víz pont telibe talált, de biztos ez volt a terve amúgy is, mert egy gonosz vigyor ült arcán. Hát ezt még megbánja és ezzel egy ördögi mosoly ült arcomra, mire csak ijedten kezdett el úszni, nehogy elkapjam, de nem volt túl gyors, így elkaptam és csikizni kezdtem, mire hatalmas nevetésbe kezdett. Nam segítségét kérte, mire Nam lefogta karjaimat, így húgom el tudott menekülni.
   - Szóval szövetkeztetek ellenem - néztem rá felvont szemöldökkel.
   - Mondhatjuk - vigyorgott rá, miközben még mindig fogta karomat.
   - Nem tudom ki jár ezzel rosszul - kúszott ördögi mosoly arcomra, mire nem elengedte karomat. - Vigyázz magadra Kim NamJoon - fenyegettem meg.
   - Szerintem menekülj Nam. Ha kimondja a teljes neved, akkor futni kell - mondta mosolyogva apa, mert tudta jól, hogy ilyenkor milyen vagyok.
   - Köszönöm a tanácsot - mosolygott Nam és elkezdett hátrálni előlem, de nem most fogja visszakapni, nem, majd amikor nem számít rá.
   Elkezdtünk játszani közösen, dobálgattuk a labdát, a kicsiket dobálgattuk a vízbe, egészen addig, míg a két kicsi meg nem éhezett és nem fáradt el, így elkezdtünk kifelé menni és itt jött el az én időm. Nam mögött sétáltam és mikor már csak öt méterre volt a lépcsőtől, hátulról ráugrottam, így eldőltünk a vízbe, miközben beléje csimpaszkodtam, de nem voltam valami erős, mert valahogy Nam kiszabadult szorításomból, így mikor feljöttem a felszínre nem láttam. Ijedten tekintettem körül, de nem láttam sehol, majd hirtelen valaki lehúzott a víz alá és tartott lent, végül csak két ölelő kart éreztem magam körül és úgy mentünk fel levegőért. Mind a ketten nevettünk nagyban úgy álltunk egymással szembe, miközben Nam karjaival tartott engem.
   - Te teljesen megőrültél - nevettem, miközben próbáltam látni is valamit, mire Nam mellkasával találtam szembe magam.
   - Ezt te mondod? Nem én voltam az, aki a másik hátára ugrott - nevetett ő is.
   - Csak vissza akartam adni, azt hogy szövetkezel a húgommal - mosolyogtam rá, láttam amint haja össze-visszaállt, így felnyúltam és kissé megigazítottam.
   - Szóval azért akartál vízbe fojtani?
   - Ühüm - vigyorogtam, miközben lassan elengedett.
   - Hagyj törlesszem az adósságot - fordított nekem hátat.
   - Most mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül.
   - Kiviszlek a törölközőig - felelte. - Gyere a hátamra.
   - Oké.. - mondtam lepetten, majd a hátára ugrottam ismételten, de ekkor már nem buktunk a víz alá, hanem kezeit térdhajlatomhoz tette ott tartott meg, míg karommal átkaroltam nyakát.
   - Mehetünk? - kérdezte, mikor már elhelyezkedtem.
   - Igen - bújtam kissé közelebb hozzá, így arcomat majdnem nyakába temethettem, amit nagyon is meg akartam tenni, de nem lehetett, így csak kellő távolságból csodáltam arcát. Lassan elindult kifelé velem és meg kellett hogy mondjam, nagyon erős volt. Az hogy kicipelt a vízből, aztán meg a törölközőkig cipelt, egyszerűen boldoggá tett. Mikor a törölközőkhöz értünk, nem akartam lemászni róla, de muszáj volt így szomorkásan fontam le karjaimat nyakáról. Elhelyezkedtünk a törölközőn és napozni kezdtünk, mikor kellőképpen lebarnítottam mellkasomat és hasamat, átfordultam a hasamra, hogy a hátamat is érje a Nap. Imádtam, így feküdni és semmit sem csinálni. Lehunytam szemeimet és lassacskán elbóbiskoltam, egészen addig, míg azt nem éreztem, hogy valaki betakar. Szemeim felpattantak és Namot pillantottam meg, amint mosolyog rám.
   - Nem akartam, hogy leégj. Eléggé erősen süt most - mondta és visszafeküdt a hátára.
   - Köszönöm - pirultam el, majd szégyenlősen lehunytam a szemeimet és karommal eltakarva arcomat mosolyodtam el. Nagyon szerettem.
   Mikor kellőképpen lebarnult mindenki, na meg megszáradtunk visszamentünk a sátorhoz, felöltöztünk, majd elmentünk vacsorázni az egyik étkezőbe, mivel azt szoktuk hétvégente csinálni. Leültünk egy hat személyes asztalhoz, így Nam és Hanuel között ültem legnagyobb örömömre. Ahogy megrendeltük a vacsoránkat beszélgetni kezdtünk, jobban mondva apáék kérdezősködtek Namtól egy-két dolgot, amikre készségesen válaszolt. Mikor a vacsora megérkezett segítettem Hanuelnek felvágni a húst, majd én is enni kezdtem, de azt vettem észre, hogy Nam vagy véletlenül vagy direkt, de nagyon gyakran ért hozzám, általában úgy hogy a kezével megsimogatta karomat, vagy a lábamat, ilyenkor mindig lesütöttem szememet, mert nem tudtam hogy reagáljak rá. Egyszerűen boldoggá tett, hogy ennyiszer és így ért hozzám, de nem tudtam eldönteni, hogy ő vajon mit is akart tőlem, mert a cselekedeteiből arra következtettem, hogy kedvelt engem, de nem éreztem ezt annyira biztosnak. Húgocskám gyakran bökött oldalba és súgta fülembe, hogy miért nem fogom meg Nam kezét vagy ilyenek, én meg ezekre nem tudtam mit felelni. Meg akartam tenni őket, de nem mertem, mivel nem tudtam ő mit érzett, mert én tudtam hogy mit akarok. Azt akartam, hogy szeressen, de ezt nem követelhettem tőle. Mikor végeztünk a vacsorával utána visszamentünk a sátorhoz, megfogtam a cuccomat és gyorsan átöltöztem, majd az ajtóhoz léptem.
   - Hova mész Jin? - kérdezte tőlem Nam, mire csak megfordultam.
   - Jin oppa futni megy. Minden nap, naponta kétszer fut, reggel és este, egy órát. Az egész kempinget körbefutja - mesélte lelkesen húgocskám.
   - Azért nem futok olyan sokat - mentegetőztem.
   - Dehogynem - szólt közbe apa. - Valamelyik nap majdnem másfél órán át voltál kint, már szólni is akartam, hogy fejezd be, mert túl fogod hajszolni magad.
   - Nem lesz semmi bajom egy kevéske futástól.
   - Ha megerőlteted a tested és túlhajszolod magad, annak következményei lesznek a későbbiekben. Remélem nem akarsz szalagszakadással élni és megfosztani magad minden mozgástól.
   - Nem.. - hajtottam le fejemet, mert pontosan igaza volt apának. - Akkor ma csak három kört futok - néztem apára. - Jó akkor kettőt - sóhajtottam.
   - Helyes. Vigyázz magadra, főleg ahol egyenletlen a talaj. Nem akarlak éjszaka kórházba vinni.
   - Vigyázok - guggoltam le és erősebbre kötöttem a cipőmet. - Akkor nemsokára jövök. Sziasztok - köszöntem el tőlük, és mielőtt kiléptem volna a sátorból, tekintetem találkozott Naméval, ami most valamiért különösen megdobogtatta szívemet. Ahogy elindultam a megszokott útvonalon, elgondolkodtam az elmúlt napokon, főleg Namon gondolkodtam, de nem jutottam semmire. Meg akartam kapni azt a választ, amit már a legelején tudni akartam, de nem tudom hogyan kérdezzek rá. Féltem, hogy kinevet vagy idiótának néz, ezért nem is akartam én megtenni az első lépést, de valahogy muszáj lesz megtudakolnom tőle a dolgokat. Ahogy futottam teljesen elvesztettem az időérzékemet és valahol a parton belefutottam Namba.
   - Mit csinálsz itt? - kérdeztem, amikor megálltam előtte.
   - A hatodik körödet futottad le az imént - mondta haragosan, majd eszembe jutott mit is ígértem apának.
   - Sajnálom. Teljesen elvesztettem az időérzékemet és nem számoltam a köröket - mondtam sóhajtva. - Elgondolkoztam és csak mentem előre. Bocsánatot kell kérnem apától, főleg, hogy megígértem neki - sóhajtottam egyet. Már indultam volna a sátor felé, mire Nam megragadta csuklómat és megállított, kérdően pillantottam fel rá és megláttam komoly tekintetét.
   - Mi a baj Jin?
   - Ezt hogy érted? - néztem értetlenül.
   - Amióta csak itt vagyok, mintha kerülnél.
   - Nem kerüllek!
   - Valamikor nem, de valamikor nagyon távolságtartó vagy. Tettem valamit, amivel megbántottalak? Mert ha igen, akkor bocsánatot kérek érte.
   - Nem.. erről szó sincs, csak.. - és abbahagytam a mondatot, mert nem akartam hogy megtudja.
   - Csak? - kérdezte kíváncsian.
   - Csak.. - kezdtem el a járdát bámulni.
   - Jin - kezét állam alá helyezte és felemelte fejemet, így kénytelen voltam szemébe nézni. Próbáltam nem a szemébe nézni, de nem engedte, hogy máshová nézzek. Fürkésztem szemeit, melyek a sötétben az aprócska fénytől megcsillantak. Gyönyörű szempárja kábulatába ejtett, így kissé közelebb léptem hozzá, hogy nehogy eltűnjön a varázs. Meg akartam csókolni, csak ez járt a fejemben. Mintha csak imáim meghallgatásra találtak volna, éreztem, amint Nam lassan közelíteni kezdte felém arcát, tekintete sokszor vándorolt le szétnyílt ajkaimra, majd amikor a szemét lehunyta, követtem példáját és abban a pillanatban ajkaink találkoztak. Kezemet mellkasára fektettem és belemarkoltam pólójába, hogy össze ne essek ajkai hatására, mert mintha a talaj nyílt volna meg a lábaim alatt, annyira nem éreztem biztosnak lábaim merevségét. Karjait derekam köré fonta, úgy húzott egyre közelebb magához, így képtelen lettem volna elesni, de még nagyobb volt az esélye annak, hogy karjai közt olvadok el. Hihetetlenül jól csókolt, de túl rövid volt. Mikor elvált ajkaimtól, félve pillantottam fel arcára és kérdően tekintettem szemeibe.
   - Miért nézel így rám? - szólalt meg. - Talán nem volt jó? - kérdezte és arca vörösödni kezdett.
  - Nem… - kezdtem dadogva. - Épp ellenkezőleg. Nagyon is jó volt csak… nekem… ez volt az első - vallottam be neki szégyenkezve.
  - Az első? - kérdezett vissza.
  - Igen.
  - Szóval én vagyok az első, aki ellopta ajkaid szüzességét? - mosolyodott el.
  - Hogy tudsz ilyen perverz dolgot kérdezni, miután megcsókoltál? - kerekedett el szemem, miközben mérgesen tekintettem rá majd csaptam mellkason.
  - Sajnálom - mondta alig hallhatóan, mire megfogta arcomat mind a két kezével és ismételten megcsókolt. Ez most más volt, mint az első. Hosszabb, szenvedélyesebb, szerelmesebb, vágyakkal teli, amire mindig is vágytam. Kezeimet felvezettem mellkasán egészen nyakáig és átkarolva húztam közelebb magamhoz, miközben ő szorosan átfogta derekamat. Életem legszebb pillanata volt, mikor ajkaink egybeforrtak és nem akartak elválni egymástól. Csókunknak a levegőhiány vetett véget, majd kézen fogva indultunk vissza a sátorhoz. Hihetetlenül boldog voltam, főleg, hogy az a személy, akivel sétáltam az Nam volt. Amikor a sátor elé értünk lassan elengedte kezemet, majd belépett a sátorba, lélekben már felkészültem apa mondataira, de nem akartam veszekedni vele. Nagyot sóhajtva léptem be a sátorba és megpillantottam apát, amint kissé mérgesen ült az asztalnál.
   - Apa, én...
   - Nem kell mondanod semmit, NamJoon már elmondta miért nem jöttél korábban vissza - ekkor az említettre kaptam tekintetem, aki csak rám kacsintott, de nem értettem.
   - Értem. Elmegyek fürdeni - mondtam végül.
   - Rendben, majd a lámpát kapcsoljátok le, a kicsik már alszanak és mi is készülünk.
   - Rendben. Nem leszünk hangosak - mondtam és már meg is bántam a mondatomat, mert Nam kuncogni kezdett. - Nem merjél nevetni - fenyegetőztem, mire magába fojtotta nevetését és felvette a fapofát. Megfogtam a törölközőmet, a tusfürdőmet, meg egy tiszta alsót, és elindultam zuhanyozni. Belépve a hideg víz alá, sikerült kissé gyors tempóban verő szívemet lenyugtatni, mert mióta Nam megcsókolt, olyan szinten vert, hogy már félni kezdtem, hogy kiszakad a helyéről. Mikor végeztem elindultam vissza a sátrunkhoz, majd mikor beléptem az ajtót, megpillantottam Namot az ágyon ülve, amint várt rám és rám vetette gyönyörű mosolyát. Bezártam az ajtót, majd lepakoltam cuccaimat, behúztam a cipzárt, ami elválasztott minket a többiektől, majd leültem mellé az ágyra. Kezdtem bepánikolni, mivel még sosem aludtam együtt senkivel.
   - Jin - hallottam meg Nam halk, de megnyugtató hangját. - Nem fogok semmit sem csinálni az este - felpillantottam rá és láttam szemében az őszinteséget. Bólintottam egy aprót, majd feljebb másztam az ágyon. Szétterítettem a takarót, majd elhelyeztem a párnákat és kissé az ágy szélére húzódtam, hogy Nam is elférjen. Nagyon féltem, de nem akartam, hogy ennyire meglátszódjon rajtam. - Nem kell félned Jin - mondta lágyan és megsimogatta arcomat, amikor mellém ült.
   - Jó - sóhajtottam, majd hanyatt feküdtem, mire ő is követte a példámat, de ő inkább az oldalára fordult, így én is így tettem. Néztem gyönyörű szemét és óvatosan kinyújtottam kezemet, hogy megérinthessem bőrét. Elmosolyodott tettemen, majd megfogta kezemet és összekulcsolta ujjainkat.
   - Nem fogok semmit sem csinálni, amit nem szeretnél - jött közelebb hozzám, majd megéreztem kezét meztelen derekamon, amint közelebb húzott magához. Közelebb kerültem hozzá, arcom már nagyon közel volt az övéhez és csak bámulni tudtam. Édesen kezdte cirógatni bőrömet, melynek hatására kirázott a hideg, majd arcélemen húzta végig ujját. Közelebb mentem hozzá és ajkaira hajoltam, annyira édesek voltak párnái, hogy nem akartam elválni tőlük, főleg nem az este, de muszáj volt. Ajkaink elváltak és én lejjebb csúsztam, hogy fejemet mellkasába temethessem.
   - Köszönöm ezt a mai napot - mondtam neki halkan.
   - Örülök, hogy jól érezted magad - ölelt magához. - Remélem a holnapi is ilyen lesz.
   - Én is. Jó éjszakát.
   - Jó éjszakát - simogatta meg hátamat, majd lehunytam pilláimat, hogy aludhassak. - Jin? - szólalt meg nem sokkal később.
   - Igen? - pillantottam fel rá, majd egyből ajkaimra hajolt és lágyan falni kezdte őket, mire egész testem megborzongott a kellemes érzéstől. Mikor ajkunk elvált egymástól szemeimbe nézett hosszasan.
   - Szeretlek Kim SeokJin - teljes nevem hallatára elmosolyodtam, de az előtte lévő szó esett a legjobban. Elkuncogtam magam, majd mellkasába temettem arcomat.
   - Én is szeretlek Kim NamJoon - és közelebb bújtam hozzá, hogy boldogságokban teli éjszaka várjon ránk és hogy reggel, mikor kinyitom a szememet, ott feküdjön mellettem és ezt az aprócska szót ismételten elmondja nekem.

SZERETLEK