Visszatérés (Keo)

   Szereplők: Jung TaekWoon (Leo) és Lee JaeHwan (Ken)
   Páros: Keo
   Banda: Vixx
   Korhatár: Nincsen
   Műfaj: fluff
   Megjegyzés: 1. Leo és Ken a történetben egy idősek. 2. Ezt a történetet Zsófia Molnárnak írtam, mert panaszkodott, hogy nincsen sok Keo-s fici, így hát írtam neki egyet :3 <3 Remélem tetszeni fog neki és nektek is :3 <3



   - TaekWoon!! - hallottam, amint valaki a nevemet kiáltotta. Egyből megfordultam és megpillantottam barátomat, ki hatalmas mosollyal arcán közeledett felém. - Menjünk együtt haza -mondta, amint beért és már mentünk is tovább. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, nem szokásom a beszéd. Az iskolában csak akkor szólalok meg, ha a tanár kér, de magamtól sosem kezdeményezek beszélgetést és ezt ő is tudta jól, ezért sem erőltetett semmit, csupán mellettem volt. Úgy fél éve lettünk barátok, egy kutató munka miatt, amivel a tanár megbízott, így egy feladatot oldattunk meg és ott kötelezve voltam, hogy beszéljek. Meg is lepődött, amikor meghallotta, hogy tudok több szavas mondatokkal is kommunikálni, de sosem követelte tőlem, hogy mindenről beszéljek. Nagyon kedves volt velem és azóta kereste a társaságomat, de én is az övét. Volt, hogy éppen beszélgetett valakivel, de mikor meglátott egyből otthagyta és jött velem. Túlságosan figyelmes volt mindenkivel, de talán ez volt az oka, hogy annyira szerettem vele lenni. Otthon nem kaptam valami nagy figyelmet, inkább akkor engedtek a szüleim beszélni, ha a tanulmányaimról számoltam be, de ha már szóba hoztam mást, egyből közbevágtak és nem hagytak érvényesülni. Talán ez volt az oka annak, hogy nem szólaltam meg a suliban. Nem voltam barátaim, rajta kívül. Senki sem szeretne egy néma barátot.
   - TaekWoon, minden rendben? - szakította meg gondolataimat. Felpillantottam rá és megláttam aggódó arcát. Csak egy kedves mosolyt küldtem felé, miközben bólintottam, hogy minden rendben van. Mellette mindig minden rendben van.
   Az út további részét tényleg némán töltjük egészen addig, míg a mi házunkig el nem érünk. Ilyenkor szoktam egyedül megszólalni, de úgy éreztem, talán ezek azok a pillanatok, amikor ki kell engednem hangomat. Utáltam elbúcsúzni tőle és bemenni a házba, ami sosem okozott örömöt nekem. Inkább lettem volna vele egész nap, csak ne kelljen e falak közé jutnom. Annyit tartottam csak szerencsének, hogy szüleim eléggé későn szoktak hazaérkezni, így sokáig csak az enyém volt a ház, de jobb lett volna megosztani vele ezeket a magányos perceket.
   - Nem.. - kezdtem bele mondatomba, de nem is tudom mi vezérelt, hogy megkérdeztem tőle. - Nem akarsz bejönni? - kérdeztem félénken. - Későn jönnek haza a szüleim és nem igazán szeretek egyedül lenni.. - böktem ki végül bajomat, talán ezzel okozva a legnagyobb örömet számára. Félve nézek rá és ekkor látom döbbent arcát, amit felvált egy hatalmas mosoly.
   - De! - mondta hatalmas lelkesedéssel. - Szívesen! - vigyorgott, mint egy idióta és ketten bementünk a házba.
   Egész délután mosolyogtam, talán életemben sosem sikerült még ilyen huzamosabb ideig. Sőt. Annyit beszéltem ma - igaz, leginkább tő mondatokat használtam -, mint amikor megkaptuk azt a feladatot, de talán annál is többet. Egy más oldalamat ismertem meg, ahogy ő is és ez nagyon tetszett. Rengeteget nevetett és ez annyira boldoggá tett azon a napon, hogy életem legcsodálatosabb napjának neveztem el abban a pillanatban, egészen addig, míg meg nem hallottam a kulcsok csörgését lentről. A gyomrom hirtelen görcsbe rándult és egyre nehezebben kaptam levegőt. Észrevette, hogy valami nincs rendben velem és már készült, hogy szóljon a megérkezőknek, mikor befogtam a száját. Nem értett semmit és nem hallgatott rám, ezzel történt meg a baj. Nevelőim egyből számon kérték ordítva, hogy ő mégis kicsoda és mit keres itt. Teljesen meg volt döbbenve, de én is. Nem hittem, hogy így fognak reagálni rá, bár tudtam, hogy nem nézték volna jó szemmel, de nem hittem, hogy ordibálás lesz belőle. Amilyen gyorsan csak tudtam, megragadtam kezét kiiszkoltam vele szüleim mellett, ráadtam minden cuccát és se szó, se beszéd kitettem az ajtó másik oldalára, majd hangosan becsuktam utána. Éreztem, hogy az üvöltés csak a kezdete volt mindennek és be is igazolódott minden. Alapos fejmosásban lett részem, hogy ha a barátaimra támaszkodom, akkor sosem fogok tudni megállni a lábamon. Lendült pár pofon és mire másnap felnyitottam vörösen izzó szemeimet, csak azt vettem észre, hogy a házban idegenek lépkednek és viszik minden bútorunkat. Meg akartam kérdezni szüleimet, mégis mi folyik itt, de előbb megválaszolták fel nem tett kérdésemet.
   - Elköltözünk - hangzott apám szájából, bennem pedig megállt az élet. Csak álltam és figyeltem a történéseket, két órával később már egy másik városban is voltunk jó messze eddigi lakhelyünktől. Egy pillanat alatt változott meg az életem, veszítettem el mindent és mindenkit, akit szerettem és lett pokol az életem ismételten.
   Teltek az évek, hozzászoktam, hogy a szüleim hogyan bánnak velem, hogy nincsenek barátaim, kitűnően teljesítettem az iskolában, hogy megfeleljek elvárásaiknak, mindenben kimagaslottam, egyedül a magánéletem volt pokol. Az iskolában senkivel sem beszéltem, mindenkit kerültem, kihúztam magamat minden közös programból, ahol csak érintkeznem kellett velük. Teljesen antiszociális lettem. Amióta nem volt ő velem, senkit sem tudtam magamhoz engedni. Mindenki barátságos mosolyát elutasítottam, megfosztva magamat minden örömtől. Rettenetesen hiányzott, amikor tehettem nem gondoltam rá, de akárhányszor próbálkoztam mindig a szemeim előtt láttam mosolyát, hallottam hangját és a szívem egyre jobban fájt. Azt akartam, hogy velem legyen, de fogalmam sem volt arról, hogy hová is ment tovább tanulni, hiszen tizennégy évesek voltunk, mikor elváltunk, most fogom nemsokára a húszat betölteni és eléggé sok minden változott meg az elmúlt hat évben. Hiányzik..
   Amint elérkezett a huszadik születésnapom és megfelelő anyagi háttérrel is rendelkeztem visszautaztam szülővárosomba és a keresésére indultam. Először az iskolában kerestem, ahová jártunk, megkerestem régi tanáraimat, akik csodálkoztak mennyire is megváltoztam és megnyíltam feléjük. Röviden elmondtam az okát, miért is voltam olyan akkor és mikor megtudták már mindent megértettek. Hatalmas segítségemre voltak, megmondták hol is tanul éppen és valószínűleg a szülei még mindig ott laknak, ahol eddig, így odanavigáltak. Szerencsémre szüleit otthon találtam kik meglepődtek érkezésemen, főleg, amikor bemutatkoztam és elmondtam látogatásom okát. Mosolyogva fogadtak és megmondták hol lakik most és miután megköszöntem segítségüket már siettem is a megadott címre. Lihegve támaszkodtam meg lábaimon, mikor a tömbházhoz értem, annak is az ötödik emeletére és ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Kissé idegesen, bizonytalanul, rohadt nagy félelmek közepette, de megnyomtam a csengőt és vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Éveknek tűnő perceket éltem át, míg ki nem nyílt a falap és...
   - Min gondolkodsz ennyire TaekWoon? - hallottam meg hangját, mire felnyitottam pilláimat és realizáltam, hogy már lassan tíz perce, hogy ölelem.
   - Csak az elmúlt tizenkét évünk jutott eszembe - motyogtam, ahogy államat vállán pihentettem és átöleltem derekát. Ő csak mosolygott rajtam és hagyta, hogy a közelében legyek. Nem szoktam ennyire testi kontaktusba lépni az emberekkel, már nála is hatalmas lépésnek számított, hogy megengedtem az ölelést, amit legelőször hat éve engedtem meg neki, amikor viszont láttuk egymást. Igaz, én öleltem meg akkor, de ez már más kérdés.
   - Még mindig nem tudom felfogni a szüleid gondolkodását - sóhajtott, ahogy ő is megölelt.
   - Hát én sem, hidd el - temettem arcomat nyakába.
   - De az elmúlt hat év volt talán a legszebb egész életembe -suttogta fülembe és megéreztem ajkait arcomon.
   - Nekem is - bújtam még jobban hozzá. Hat éve volt, hogy újra találkoztunk és eldöntöttül, hogy hátat fordítunk a múltnak és újrakezdjük. Mint kiderült, keresett engem eléggé sokáig, de mivel semmire sem jutott abbahagyta a keresést, pedig mindent beleadott. Újra "megismertük" a másikat, rengeteget beszélgettünk, olyan szófosás jött rám, mint még soha és mind a ketten eléggé meglepődtünk a dolgon, de talán az a hat év kellett, hogy megnyíljak előtte. A napok gyorsan teltek és végül eljutottunk oda, hogy meg is tudjam ölelni őt, aztán már itt jártunk, hogy még hozzá is bújtam, ami kimaradt az életemből.
   - Be kell valljam, amikor ma megláttalak ezzel a vörös hajjal, fel sem ismertelek - kuncogott. - Nagyon jól áll.
   - Köszönöm.
   - Szeretlek TaekWoon - húzódott el kissé.
   - Én is szeretlek JaeHwan - néztem szemeibe és én voltam az ki lepecsételte előbbi vallomásunkat.