Páros: MarkYong
Banda: NCT
Korhatár: nincsen
Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: Mark és Taeyong gyerekek/testvérek a történetben, egy ideig ;)
Megjegyzés: Ez a történet drága névrokonomnak Tar Sárának íródott ;) Remélem tetszeni fog neki és eléggé cuki-mukinak fogja találni :3 <3
- Mama!! - üvöltöttem kétségbeesetten édesanyám után, akitől csupán két lépésnyire kerültem el, mégis sikerült, úgy eltűnnöm, hogy sehol sem láttam. Nem is tudom, hogyan keveredhettem el így, egyszerűen csak megpillantottam egy szegény kis lepkét, akire majdnem rátapostak. Meg kellett mentenem a sok hatalmas cipőtől, melyek csupán pár milliméterre voltak tőle. Ahogy a kezemben tartottam az aprócska életet, az emberek lökdösődni kezdtek és én valahogyan kikeveredtem a tömeg szélére. Gyorsan szabadon engedtem az újdonsült barátomat, majd próbáltam visszajutni anyához, de egyszerűen még inkább elvesztem.
Anya azt mondta, ma hatalmas meglepetés fog fogadni és ha jó leszek, akkor el is fogja árulni, amit természetesen el is felejtett, ezért nem tudtam miért is jöttünk egy olyan helyre, ahol rengeteg volt az ember és a gyerek. Némelyik gyerek velem egyidős, fiatalabb vagy éppen idősebb volt, de senki sem jött oda hozzám, hogy segítsen megkeresni az anyukámat, én pedig egyre jobban kezdtem el félni. Egyedül voltam és mindig is rettegtem attól, hogy esetleg örökké magába ölel majd a magány és sosem lesz mellettem senki. Anya nem nagyon szeretett. Sokszor veszekedett velem, leginkább azért, amiért ilyen szerencsétlen voltam. Nagyon sokszor sírtam, féltem mindentől, de egyszerűen nem tehettem róla, de ő csak üvöltözött velem. Én nagyon próbálkozom, hogy ne sírjak, de nem tudom visszafogni a könnyeimet. Nem akarnak bent maradni, én pedig nem bírom visszatartani.
- Mama!! - bőgtem keservesen, ahogy az egyik kőre leültem és könnybe áztatott szemekkel kémleltem a tömeget. Egyik felnőtt sem segített, pedig többen is rám néztek, de egy sem jött oda hozzám. Nagyon féltem. Haza akartam menni. Már nem is érdekelt, hogy milyen meglepetésben lesz részem, csak otthon akartam lenni, a saját szobámban úgy, hogy tudom, anya lent volt a nappaliban. Egyre jobban sírtam, az orrom is folyni kezdett, még inkább rázkódni kezdett a testem, ahogy teltek a percek, de nem történt semmi. Valami csodára vártam, hogy esetleg valaki, a megmentésemre indul, de nem jött senki.
- Mi a baj? - hallottam meg hirtelen egy lágy hangot és taknyos orral, vízilókönnyekkel emeltem fel fejemet. Nálam néhány évvel idősebb fiú állt előttem és aggódva guggolt le elém. Hatalmas szemekkel néztem rá, amint egyre jobban közeledett felém és kezét arcomra simította. Mennyire nagy a tenyere az enyémhez képest, és milyen meleg. Akaratlanul is, de belesimultam arcommal érintésébe, még a könnyeim is elapadtak, de még mindig könnyes volt orcám. - Elveszítetted a mamádat? - kérdezte, ahogy könnybe áztatott bőrömet simogatta. Csak bólogatni tudtam, egy nyamvadt szó sem jött ki a számon, pedig annyira meg akartam szólalni. - Segítek megkeresni, jó? - mosolygott rám kedvesen, és én ismételten csak bólintottam egyet. Teljesen megdermedtem és azt sem tudtam, mit is mondjak, mert valaki végre figyelt rám, és ez.. nagyon jól esett.
Megfogta egyik kezemet, óvatosan vezetett, mintha csak az élete múlna rajta, úgy kanyarogtunk az embertömegben. Amennyire csak lehetett szorosan mellette, kissé mögötte haladtam, mert a felnőttek még mindig nem vettek tudomást arról, hogy gyerekek is vannak körülöttük, így nem egyszer löktek meg vagy majdnem szakították szét kezünket. Amikor már a sokadik lökés ért, ismételten elindultak könnyeim, mert nagyon fájt. Egyszerűen csak megállt és leguggolt elém.
- Mássz fel a hátamra - mosolygott rám én meg megtettem. Átkaroltam a nyakát, kezeivel a combomat fogta és lassan felegyenesedett velem. Amennyire csak lehetett hozzábújtam, arcomat a vállára fektettem és onnan kémleltem az embereket. Erősen tartott, éreztem, hogy mennyire is vigyázott rám. - Hogy hívnak? - kérdezte néhány lépés után.
- Mark - mondtam halkan. - És téged?
- Taeyong - fordította kicsit felém arcát mosolyogva. - Hány éves vagy Mark?
- Most leszek négy éves - feleltem.
- Ilyen nagy vagy már? - vigyorgott rám, mire bőszen bólogattam.
- És te hány éves vagy?
- Én nemrég lettem nyolc éves.
- Akkor már iskolába jársz hyung?
- Igen - mondta és ezután néma csend telepedett ránk. Amint a csend beállt kettőnk közé, arcomat a nyakába temettem és erősen karoltam át nyakát, hogy még véletlenül se tűnjön el mellőlem. Belélegeztem kellemes illatát, ami megnyugtatott, már el is felejtettem, hogy miért is sírtam néhány perccel ezelőtt, csak az számított, hogy velem volt. És, hogy...
- Mark - hasított végig a lakáson egy hang, mire felpattantak szemeim. Olyan kellemes volt az ágyban aludni, hogy még a szemeim is vissza akartak csukódni, de miatta nyitva tartom őket.
- Hálószoba - mondtam kissé hangosan, hogy ő is meghallja, bár az én állapotomban már az is csoda, hogy meg bírtam szólalni. Vártam, hogy végre rám találjon, hogy aztán a gondomat viselje és szeressen. Beletelt pár pillanat, mire megtalálta a megfelelő helyet.
- Mégis hol vol... - kezdett bele mondatába, de ahogy megpillantott a paplan alatt feküdve laposakat pislogva, megakadt. - Jól vagy? - sietett oda hozzám. Leült közvetlenül mellém, ahogy tenyerét homlokomra simította. Milyen hideg a keze! Megfogtam kézfejét és arcomra simítottam számomra jéghideg tenyerét.
- Most már igen - suttogtam, ahogy lehunytam szemeimet és élveztem a tenyeréből áradó hűvösséget.
- Mi történt? Nem láttalak egész nap. Azt hittem rengeteg a dolgod és azért nem jöttél ki szünetre - mondta aggódva, ahogy lágyan cirógatni kezdte arcomat.
- Rosszul lettem munka közben és hazaküldtek - válaszoltam kérdésére halkan. - Akartam neked írni, de annyira nem éreztem jól magam, hogy amint hazaértem be is feküdtem az ágyba és most ébredtem fel, ahogy megjöttél - nyitottam fel pilláimat. - Sajnálom, hogy aggódnod kellett.
- Nincsen semmi baj. Készítek neked valami levest, gondolom nem ettél semmit - lebiggyesztett ajkakkal ráztam a fejem. - Akkor mindjárt összeütök neked valamit, és borogatást is kapsz, mert lángol az arcod.
- Azért, mert olyan szépet álmodtam - mosolyodtam el, ahogy az álmomra gondoltam.
- Mit álmodtál?
- A találkozásunk pillanatát. Tudod, amikor anya elvitt magával, hogy örökbe fogadjunk téged - mosolyogtam nagyban. - Nem csak a testvérem lettél azon a napon, de a megmentőm és a szerelmem is - fogtam kezét és összekulcsoltam ujjainkat.
- Azt a napot nem lehet elfelejteni - görbültek felfelé ajkai. - Pihenjél! Nemsokára hozom a levesedet és a borogatást.
- Itt maradsz majd velem? - kérdeztem álmosan.
- Amit csak szeretnél - simított végig kézfejemen.
- Szeretlek Taeyong - suttogtam.
- Én is szeretlek Mark - nyomott egy szűzies csókot homlokomra, én pedig újra álmodtam minden egyes közös pillanatunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése