A szerelem nem ismer lehetetlent (SeBaek, VKook, KyungJeong)

Ajándékozott: Kyungjeong Love vagy más néven Szandi Dankó

Szereplők: Byun Baekhyun, Oh Sehun, Kim Taehyung (V), Jeong JungGuk (Jungkook), Jang Yijeong és Song Kyungil

Párosok: SeBaek, VKook és KyungJeong

Műfaj: romantikus

Korhatár:

Figyelmeztetés: A szereplők gimnazisták, néhányuknak megváltoztattam a korát.

Írói szó:

Drága Kyungjeong Love!! (Heh olvaslak ;))

Remélem, eme szerény kis történet elnyeri a tetszésedet és minden elképzelésedet felülmúlom soraimmal. Amikor megláttam, hogy kinek írok és mit, egyből megszállt az ihlet és annyira boldog voltam, mert olyan párosokkal szeretnél történeteket, kiket szeretek, sőt az egyikért egyszerűen megveszek, de szerintem, amint elolvasod a történeteket, ráismersz ki is vagyok. Ezzel a kis történettel szeretnék Boldog Karácsonyt Kívánni neked!!!

SeBaek

-  Sehuniee – nyújtottam el a nevét, amint megpillantottam barátomat az utcán, ahogy igyekezett az iskola felé, így az utolsó napon. Mint egy ötéves ugrottam a nyakába és még szerencse, hogy előtte meghallotta érkezésemet, így nem érte váratlanul súlyom, ami hátára nehezedett.

-  Szia Baekiee – utánozott, majd térdem alá karolva folytatta útját, velem a hátán. Szerencsére, ma semmit sem kell vinnünk a suliba, így halál nyugodtan csimpaszkodhattam belé. Hatalmas vigyorral az arcomon karoltam át nyakát és vállán pihentetve arcomat néztem a fehérbe borult utat. Imádtam ezt az időt és azt szerettem a legjobban, ha azzal a személlyel tölthettem az időt akit szeretek és ez... – Néha úgy érzem, hogy én vagyok az idősebb, nem pedig te – mondta azzal a csibészke mosollyal az arcán, ami képes volt minden egyes percben elrabolni a szívemet.

-  Tehetek én arról, hogy ilyen piszok helyes vagy, és hogy nehéz ellenállni neked? – vontam fel szemöldökömet. – Tegyél le! – utasítottam. Amint megtette, már mentem is tovább összefont karokkal a mellkasomon.

-  Baekiee – hallottam, ahogy jött utánam, de nem fordítottam rá nagyobb figyelmet. – Baekhyun, kérlek – kérlelt, de csak tettem egyik lábamat a másik után, egyre közeledve a célunkhoz, ahol már nem érhettünk egymáshoz. – Életem értelme állj meg, könyörgöm – már könyörgött, én pedig megtorpantam nem messze az iskola bejáratától.

-  Erre vártam – fordultam meg és egyből nyakát átkarolva csókoltam ajkaira, mielőtt még minden lehetőségünk elszállna.

-  Ez nem volt szép – motyogta a csókba és még közelebb húzott magához, hogy éreztesse velem, mennyire is szeret. Boldogan simultam hozzá teljesen és adtam át magamat neki, hogy a pillanat még tovább tartson, hogy feltöltsön egész napra és egy levakarhatatlan mosoly kerüljön arcomra.

-  Délben a szokott helyen? – váltam el tőle boldogan, ahogy alsó ajkamat beharapva néztem szemeibe.

-  Aztán nálam folytatunk mindent. Nincsenek otthon anyuék néhány napig – jegyezte meg így a végére mellékesen, mire ledöbbenve néztem rá.

-  És ezt csak most mondod? – akadtam ki és csaptam mellkason, ő pedig csak nevetve húzott magához még egy csókra.

-  Szeretlek Baekhyun – nézett bele a szemembe.

-  Én is szeretlek – mosolyogtam és elengedve egymás kezét vágtunk neki a napnak, hogy minél előbb elteljen. Kicsattanó örömmel váltam el tőle az osztálya előtt és indultam a sajátomba, hogy legjobb barátom mellé lehuppanhassak és elecseteljem neki a történteket. A csengő előtt estem be a terembe és megtalálva saját helyemet, vigyorogtam barátomra, aki csak zavarodottan figyelt.

-  Már megint mi történt? – kérdezte kisebb mosollyal, mert tudta jól, nem minden ok nélkül szoktam úgy vigyorogni, mint egy idióta.

-  Délután Sehunn-nál leszek – mondtam hatalmas lelkesedéssel.

-  Ezt most úgy mondod, mintha nem minden szabad percedet vele töltenéd.

-  Jó-jó, igazad van, de ez most más – nem tudta elrontani a kedvemet. – Nincsenek otthon a szülei egy-két napig, szóval lehet ott is alszom. Úgyis szünet van, még anyuék sem szólhatnak érte – ingattam a fejemet jobbra-balra, azzal a „nyertem” mosollyal.

-  Ez így már akkor más – mosolygott ő is tiszta szívéből. – És ez lenne… - kérdezte zavartan.

-  Mi? Jah nem – nevettem. – Már régebben megtörtént, csak az utolsó is eléggé régen volt. Pff talán egy hónapja – gondolkodtam el. – Tudod, suli, meg mindkettőnknek ott van a családja, így eléggé nehezen tudtunk úgy összehozni egy napot, amikor nem rohanunk, nem megyünk sehova és ráadásul még senki sincsen otthon.

-  Ebben teljesen igazad van. Látom, tudsz gondolkodni – kócolta össze a hajamat nevetve.

-  Hé! – kaptam oda kezemet egyből. - Én vagyok az idősebb, mégis engem kezelsz úgy, mint egy gyereket.

-  Mert néha eléggé gyerekesen viselkedsz, Baekhyun. Lásd be.

-  Jóóó – mondtam sóhajtva. – Igazad van, de nagyon remélem, egyszer te is mesélsz nekem a titkos hódolódról Jang Yijeong, mert nagyon titokzatos vagy vele kapcsolatban. Gyanús vagy nekem – néztem rá fenyegetően és egyből megváltozott arca színe.

-  Majd talán a téli szünetben egyszer találkozhatnánk.. és.. – kezdett el össze-vissza habogni, mire megszólalt a csengő és belépett rajta a történelem tanárunk, kinek tekintete egyből a mi padunk felé terelődött. Itt valami nagyon nem tetszik nekem..

VKook

-  Már megint Sehun – akadtam ki, de csak magamban mondtam ki ezeket a szavakat, mert így óra közepén biztosan nem értékelte volna a tanár a megnyilvánulásomat. Megint miatta nem jött át. Elegem volt már belőle. Felháborodva dőltem hátra a székemben és csak bámultam a táblát, amire a tanár éppen néhány információt biggyesztett fel a következő félévvel kapcsolatban, de egyáltalán nem érdekelt. Jobban érdekelt, hogy Taehyung miért nem jött el a szünetben hozzám. Biztos megint Sehun nyakában lihegett, aki jobban lekötötte a figyelmét, mint a rokona hogyléte. De mit is vártam tőle? Semmit sem vett észre, pedig a vak is látta, hogy mennyire felnézek rá, és hogy mennyire bele vagyok habarodva, csak ő maga nem. Rokonok, csak a baj volt velük. Végül csak megszólalt a csengő hangja, én pedig felkaptam azt az aprócska táskát, amit magammal hoztam, minden cuccomat kivarázsoltam a padomból, majd a vállamra vetettem a kis szütyőmet és megindultam a kollégium felé. Nem törődtem semmivel és senkivel. Leszartam, ha szóltak hozzám. Most kellőképpen rosszul esett, hogy nem volt velem és fogadjunk, hogy most is vele volt.

Idegesen szedtem a lábaimat a lépcsőn, hogy a megfelelő szintre érkezhessek és sikeresen neki is mentem valakinek, de most nem érdekelt az udvariasság annyira, így egy bocsánatot hozzávágtam és mentem is tovább. Messziről nevemet hallottam, amint kiáltozott valaki utánam, de egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy lecserélt valakire és én el lettem felejtve. Ennyire megutált volna az elmúlt fél évben? Nem lógtam annyit a nyakán. Engedtem, hogy mással is legyen, nem követeltem meg az egész napos figyelmet, csak kellett, hogy mellettem legyen. Az nem volt elég, hogy közös szobánk volt, az kellett, hogy tényleg velem foglalkozzon, hogy végre lássa a fától az erdőt. Rá kell valahogy ébresztenem, hogy nem csak a rokona vagyok, én nem csupán egy barát, hanem..

-  Jungkook – fonódott öt ujj a csuklóm köré és rántott kissé vissza a folyosón, de nem fordultam meg. Túlságosan fájt az érintése, az, hogy ő nem érzett úgy, mint én, és képtelen volt észrevenni. Miért ilyen nehéz az élet? Miért őt kell szeretnem? Miért nem lehetne valaki más? Miért pont ő?? – Jung… - és itt már meghallotta halkan feltörő zokogásomat. Nem bírtam visszatartani. Túlságosan élt bennem a kép, ahogy Sehun mellett sétálgat az udvaron, hogy állandóan a nyakán lógott, és én csak a második voltam az életében. – Mi a baj Kookie? – már megint kezdi.. Miért becézget ilyenkor is? Ezzel csak ront a helyzeten. Azt a szemernyi erőt is, amivel rendelkeztem, elvette. Eddig bírtam magamban tartani az érzéseimet. Csak megfordultam és átölelve őt szabadjára engedtem minden könnyemet, miközben ő teljesen értetlenül és aggódva ölelt magához.

Telnek a percek, érzem, amint megindult alattam a föld, végül a fenekem valami puhára érkezett és mikor egy pillanatra kinyitottam a szememet, láttam, hogy besegített a szobánkba, hogy senki se láthasson ilyen állapotban. Egyáltalán nem érdekelt, hogy ki lát és ki nem, csak az számított, hogy velem volt és vigyázott rám. Ölelő karjait éreztem magam körül, ahogy hátamat és hajamat simogatta nyugtatásképp, de nem nagyon segített összetört lelkemen. Azt akartam, hogy ne barátként öleljen. Őt akartam. Annyira nagy kérés ez?

-  Kicsi Jungkook, mi a baj? – kérdezte már nem is tudom hányadjára, mire sikerült lenyugodnom és felemelnem a fejemet, hogy beszélni kezdhessek.

-  Te..

-  Én? – nézett rám nagy szemekkel.

-  Igen.. Mert.. Szeretlek.. Csak képtelen vagy végre felnyitni a szemedet, hogy lásd a nyilvánvaló jeleket.. – motyogtam halkan.

-  Észrevettem, csak..

-  Mi??? – pattantak fel szemeim. – Észrevetted, de nem tettél semmit? – akadtam ki egy pillanat alatt. – Miért nem szóltál?

-  Mert még korai lenne, meg..

-  Mi az, hogy korai? És mi az, hogy meg??? Mit nem mondasz el?

-  Kicsi vagy még Jungkook. Hozzám képest..

-  Két nyamvadt év van közöttünk! Az nem sok!

-  Valamikor igen.

-  Szerintem meg nem. De ha ennyire nagy baj a korom, akkor menj vissza Sehun-hoz. Ő idősebb is, mint te, szóval semmi kifogásod nem lehet ellene – álltam fel az ágyról és elindultam a fürdő felé.

-  Mi az, hogy menjek vissza Sehun-hoz? – ragadta meg karomat. – Mégis mi a csudáról beszélsz?

-  Állandóan ott lihegsz a közelében. Minden lépését követed. Kinyalod a formás fenekét, miközben rólam tudomást sem veszel, csak Oh Nagy Sehun van a szemeid előtt. Erről beszélek. Őmiatta nem teszel semmit, mert őt szereted, én pedig maradok az idegesítő kiskorú rokonod egy életre és...

-  Te féltékeny vagy Sehun-ra? – nézett rám meglepetten.

-  Örülök, hogy leesett – rántottam ki kezemet karjai közül.

-  Hé – húzott vissza, ahogy egy lépést tettem. – Feleslegesen vagy féltékeny rá. Neki van barátja.

-  Mi? De hát.. – és megszakítva mondandómat nyomott egy csókot ajkaimra. Talán életem leggyönyörűbb pillanata volt ez, amire mindig is vártam és nem tudtam nem viszonozni, hiszen most végre megkaphattam. Nem érdekeltek a válaszok, a kifogások, egyszerűen csak tovább akartam érezni ezt a pillanatot, mert ki tudja, meddig lehetek még így a közelében. Amennyire csak tudtam, magamhoz láncoltam és elmélyítettem a csókot, hogy még tovább és tovább tartson azon is túl, hogy elfogyott mindkettőnk levegője. Engem már csak a szerelem éltetett, nem a levegő.

KyungJeong

-  Jungkook? – néztem értetlenül a fiú után, aki mintha nem ezen a világon lenne, éppen úgy tántorgott a folyosón. Már készültem, hogy utána menjek, hiszen ismertem őt, de amint megláttam Tae-t utána sietni, tudtam, hogy jó kezekben lesz. Mosolyogva mentem a saját szintemre, amin néhány osztály- és évfolyamtársammal osztoztam, de csak én voltam az, aki egyedül volt a kétágyas szobában. Mindenkinek volt lakótársa, és jól megvoltak vele. Én meg egyedül voltam, de ez megfelelt nekem, hiszen...

-  Megint megvárakoztat, Jang Yijeong – hallottam meg hangját a folyosó legvégéről, ahol a szobám ajtaja volt. Vigyorogva haladtam tovább és miközben a kulcsomat előhalásztam nadrágomból felnéztem az illetőre.

-  Sajnálom, Song Seonsaengnim – kerültem tanárom tekintetét és úgy léptem az ajtómhoz, majd illesztettem be a kulcsot a helyére. Elfordítottam a zárban, aztán kinyitottam az ajtót, hogy tanárom átléphesse a küszöböt. Megvártam, míg megtesz néhány lépést befelé, aztán zártam be csak magunk után az ajtót, aminek egy hangos koppanással érkezett fejem és hátam, ahogy erőszakosan kapott ajkaim után. Vágyakozva karoltam át nyakát és vezettem ujjaimat tincsei közé, hogy még közelebb tudhassam magamhoz. Igaz, majdnem naponta találkoztunk, hol az iskolában. hol itt, de minden egyes perc egy örökkévalóságnak számít nélküle. Hatalmas tenyereit rávezette derekamra és úgy rántott még inkább magához, majd ahogy elfogyott a levegőnk, elváltunk egymástól, de a távolságot nem szüntettük meg kettőnk között.

-  Hívj a rendes nevemen, ha nem az iskola területén vagyunk – suttogta, ahogy egy aprócska puszit nyomott orrom hegyére.

-  De még az iskola területén vagyunk, Song Seonsaengim – néztem szemeibe ártatlanul, hiszen én csak betartom a szabályokat.

-  Te és a mindent tudó agyad – sóhajtott egyet. Elhúzódott tőlem, megfogta kezemet és az egyik ágyhoz húzva ültetett maga mellé. – Mikor fogsz hazaindulni? – kérdezte szomorúan, amint összekulcsolt ujjainkat nézte.

-  Másfél óra múlva jön értem anya. Nem értem miért nem akarsz velem jönni.. – biggyesztettem le ajkaimat. – Anyáék ismernek és nem ellenzik a kapcsolatunkat, hiszen úgy találkoztunk, hogy nem is tudtuk, hogy a tanárom leszel két éven keresztül. Meg.. mintha nem minden egyes estét velem töltenél, úgy mondod ezt.. Ennyire félelmetesek volnának? Vagy már meguntál..? – húztam el kezemet és a szekrényemhez lépve kezdtem el kipakolni ruháimat. Alig, hogy megfogtam az egyik pólómat, máris becsapódott az orrom előtt a szekrényem ajtaja és egy tenyér terült el rajta. Kikerekedett szemekkel fordítottam tekintetemet a kar tulajdonosára, de talán nem a legjobb ötlet volt. A lehető legcsúnyábban nézett rám, talán az elmúlt három évben először. Szinte villámokat szórtak szemei és éreztem, hogy rettenetesen nagy bajban vagyok.

-  Ugye az utolsó kérdést nem gondoltad komolyan – vonta fel szemöldökét, azzal a „most ugye csak viccelsz”-fejjel nézve rám.

-  Én csak.. – kezdtem el dadogni, mert azt sem tudtam, mit miért mondtam és miért fordult ez meg egyáltalán a fejemben.

-  Miért unnék rád? Szerinted, ha nem kedvelném a társaságodat, akkor most itt lennék? Akkor itt gubbasztanák minden áldott este melletted? Ha nem szeretnélek, megcsókolnálak az óra előtt öt perccel, hogy láthassam a vörösben pompázó arcodat? Szerinted ezeket mind megtenném, ha unnálak? – fúrta tekintetét enyémbe, de nekem meg se rebbent a szemem. – Szeretlek, Yijeong, és mindennél jobban veled akarok lenni, de most a családoddal kell lenned. Régen láttak már és én csak a barátod vagyok, aki mellékesen a tanárod is, de az ünnepeket a rokonaiddal kell töltened. Velem majd később ünnepelsz – mosolygott rám.

-  De te is a családom rész vagy és tudom jól, hogy egyedül leszel, azt pedig nem akarom. Ezért szeretném, ha velem jönnél. Tudom, hogy nem vagy valami jó kapcsolatban a szüleiddel és egyedül leszel egész szünetben, az meg elszomorít engem.. Gyere velem – hajtottam le fejemet és belekapaszkodtam ingébe. – Ezt szeretném csak karácsonyra – motyogtam halkan.

-  Engem szeretnél karácsonyra? – éreztem hangján, hogy mosolygott, így csak bólintottam egyet és átöleltem őt.

-  Ha már az elmúlt kettőt nélküled töltöttem, akkor az ideit veled akarom. Ez lenne a legszebb karácsonyi ajándék a világon – motyogtam mellkasába.

-  Hmm hát még össze kéne pakolnom, meg az ajándékot is jól eldugni, mert a végén előbb megtalálod, mint szeretném, bár eléggé feltűnő.

-  Feltűnő? – kaptam fel fejemet. – Miért, mekkora?

-  Nagy – mondta hatalmas mosollyal az arcán. Gondolkodni kezdtem mi is lehet az, közben pedig kezei megállapodtak derekamon, majd lejjebb csúsztak egészen fenekemig, amit szépen megmarkolt és abban a pillanatban esett le, mit is akar adni.

-  Song Kyungil! – néztem rá hatalmas szemekkel, miközben villámokat szórtam rá. – Hogy a csudába tudsz ennyire perverz lenni egy ilyen megható pillanatban?! – csaptam mellkason.

-  Én nem gondoltam semmi rosszra, csak te – nevetett rajtam, majd kaptam egy leheletnyi csókot. – Remélem, a következő fél évben is megtűröd a társaságomat itt.

-  Ha az elmúlt három évben elviseltelek, akkor a következő száz már piskóta lesz – mosolyogtam rá, mire azzal a csodálatos csibészke, lehengerlő mosolyával ajándékozott meg és egy hosszú csókkal pecsételtük le ígéretünket, amit hangosan lehet nem mondtunk ki, de a pillantások magukért beszéltek.

-  Jajj tényleg, majdnem elfelejtettem – váltam el tőle hirtelen.

-  Micsodát?

-  Baekhyun meg akar ismerni.

-  De hát ismer – nevet hangosan. – A történelem tanárotok vagyok két éve.

-  Lehet, de úgy, mint a barátom szeretne megismerni. Feltűnt neki, hogy mostanában.. – haraptam be alsó ajkaimat.

-  Mostanában mi volt? – kérdezte kíváncsian.

-  Mostanában eléggé gyakran gondoltam rád, órák közben is és nem csak a tiéden..

-  Elvonási tüneteid vannak drága? – kérdezte nevetve.

-  Elég régen volt már úgy közöttünk valami.. – néztem mellkasát, hogy semmiféleképpen ne kelljen a szemébe néznem. Az nem menne.
   - Akkor most ki is a perverz? – kuncogott, ahogy közelebb húzott. – Majd bepótoljuk – suttogta fülembe és élvezve ahogy a karjai ölelnek, gondoltam bele abba, hogy majd lesz egy-két napunk, amikor anyáék nem lesznek otthon. Azt a két napot akarom.