Meglepetés (SiKyun)

   Szereplők: Kim Sihyoung és Na Dokyun
   Páros: SiKyun
   Banda: History
   Korhatár: nincsen
   Műfaj: fluff
   Megjegyzés: Ezt a történetet egy lelkes olvasómnak, írótársam és barátnőmnek írtam, akire mindig számíthatok :3 <3 Ezzel a kis történettel szeretnék még egyszer boldog születésnapot kívánni Nóri neked :3 <3



   Lassan bandukoltam hazafelé, hogy végre véget vessek ennek a napnak is, ami eléggé pocsékul indult. Elaludtam, már egyből elcsesztem az egész napomat. Aztán lekéstem a buszomat, szóval sétálhattam az iskolába, mert a busz csak egy óra múlva jött volna, azt meg nem volt kedvem megvárni, így is késtem negyed órát, akkor meg többet. Útközben, leszarta egy madár a kedvenc kabátomat, és sikeresen miközben szidtam a csodálatos állatot, a cipőm is találkozott egy gyönyörűséggel. Hangos káromkodásba kezdtem az utca kellős közepén nem törődve a körülöttem elhaladó emberekkel, csak mondtam a magamét. Már ekkor elegem volt az egész világból, de ez még semmi volt.
   Beérve az iskolába kiderült, hogy az első óra elmaradt, így tök feleslegesen siettem be, és nem kellett volna idegeskednem. Amint lehuppantam a helyemre előkaptam a füzeteimet, de sikeresen kedd helyet csütörtökre pakoltam össze. Nem értem miért van ez. Levágtam fejemet a padra és szidtam magamat, amiért ilyen hülye voltam ezen a napon. Elkezdődtek az órák, természetesen a házi dolgozataim, meg a beadandók otthon maradtak, mivel nem erre a napra pakoltam, és kaptam is szépen a karókat. Sóhajtva lapultam meg a székemben és azt kívántam bárcsak vége lenne az egésznek, de ez még semmi. Tesi órán nagyban futottuk az iskolaköröket, már majdnem vége volt, mikor is nem tudom hogyan, de úgy eltaknyoltam a salakos pályán, hogy az alapból hosszú melegítőnadrágomat is felhasítottam, így a térdemen egy gyönyörű horzsolás, de inkább seb keletkezett. Minden ellenem irányul a mai napon és még csak dél volt.
   Ahogy telt a nap, úgy fokozódtak a problémák. A táskám elszakadt, a cipőfűzőmben pofára estem, akkor mindennek és mindenkinek nekimentem, akaratom ellenére is. Annyira gáz volt az egész nap, és a legrosszabbat még nem is mondtam. Az egyik lánynak úgy nekimentem, hogy a kezében lévő üdítő a felsőjére ment, aztán még a szoknyáját is elszakítottam azzal, hogy az üveg után kaptam, amit majdnem elejtett, de a szoknyájához irányult a kezem. Esküszöm, én már azt sem tudom ki is voltam a mai napon, már utáltam magamat. Elegem volt, és megváltásnak éreztem, az utolsó óra csengőjét.
   Összekaptam a cuccomat és amilyen gyorsan csak lehetett, eltűntem a környékről, hogy minél előbb otthon lehessek és ne okozzak senkiben sem kárt. Már elegem volt mindenből. Körülbelül negyed órás sétára voltam a háztól, mikor is úgy leszakadt volna az ég, mintha most borítottak volna egy vödör vizet a nyakamba. Természetesen, amilyen szerencsétlen voltam ma, még esernyő sem volt nálam, így rohantam haza és persze bőrig áztam. Amint beértem a házba lekaptam magamról mindent, amennyire lehetett megszabadultam a vizes ruháimtól. Konkrétan alsónadrágban álltam az előszobába, amikor belebotlottam valakibe.
   - Mi történt veled? - kérdezte döbbentett. Láttam, hogy indulni készült.
   - Eláztam - pufogtam. - De ez semmi a mai napomhoz képest - léptem ki farmeremből, majd cuccaimat megfogva mentem beljebb. - Mész valahova? - kiáltottam ki a fürdőből, ahogy a szárítóra tettem ruhadarabjaimat.
   - Igen és valószínűleg későn jövök, szóval ne várj meg a vacsival, meg semmivel. Megyek is, mert késésben vagyok. Majd jövök. Szia - és már el is tűnt. Hallottam, ahogy az ajtó becsapódik, én pedig a hideg padlóra ültem.
   - Elfelejtette.. - suttogtam magam elé, ahogy bámultam magam elé. - Elfelejtette.. - ezt az egy szót hajtogattam, még akkor is amikor a zuhany alatt álltam, amikor valami ételt készítettem magamnak. Egyedül voltam, és magányos. Miért ment el? Miért nincsen velem? Most rá volt szükségem. Akartam, hogy mellettem legyen valaki. A mai nap után, kellett hogy valaki megvédjen és megnyugtasson, de nem volt senkim.
   Az ételt csak kotorásztam, majd mindent hátrahagyva battyogtam fel a szobánkba és befeküdve húztam magamra a takarót, próbálva elfelejteni a mai napot. Éreztem, hogy meggondolatlan könnycseppek indultak el arcomon, amiknek nem kellett volna előbukkanniuk. Amennyire gyorsan csak bírtam letöröltem őket és visszafogni a következőket, de annyira egyedül voltam, hogy képtelenség volt számomra. Magányos voltam, pedig tudtam, hogy szeretnek és valakinek fontos voltam, de abban a pillanatban nem éreztem mást, csak magányt és fájdalmat. Fájt, hogy senki sem ölelt, hogy nem voltam jelen pillanatban senkinek sem fontos. Akartam, hogy öleljen magához. Akartam, hogy szeressen. Akartam, hogy...

   - Dokyun - hallottam halkan nevemet, amint valaki lágyan simogatta arcomat. Nehezen nyitottam fel szemeimet, melyek most kétszer nagyobbak voltak a sok sírástól. Alapból nem tartottam szépnek, hogy nagy szemeim voltak, de most még jobban utáltam őket. Mikor felmértem a terepet, hogy az ágyban feküdtem és már majdnem késő este volt, lassan fordítottam el fejemet a hang irányába. ott ült mellettem és mosolyogva nézett engem, de amikor megláttam bedagadt szemeimet, elszörnyedt. - Sírtál..? - kapta szememhez ujjait.
   - Igen.. - mondtam halkan és éreztem, hogy újra rám tör a magány.
   - Miért sírtál? - kérdezte, ahogy simogatta bőrömet.
   - Mert magányosnak éreztem magam.. - ismertem be bűnömet.
   - De itt vagyok. Nem lehetsz magányos.
   - Amikor elmentél, akkor éreztem ezt..
   - Ah. Értem - világosodott meg, majd lágyan elmosolyodott. - De most már itt vagyok veled és van számodra valami.
   - Olyan pocsék napom volt, hogy már semmi sem tud felvidítani. Ellenem volt az egész élet. Utál minden és mindenki. Tök szerencsétlen vagyok - bújtattam arcomat a takaró mögé.
   - Dokyun - fogta meg a takarót szorító kezemet. - Nem vagy szerencsétlen. A világ legcsodálatosabb embere vagy, aki az enyém. És most szépen lejössz velem, mert akkor pocsékba megy minden előkészületem.
   - Előkészület? - kukucskáltam ki kíváncsian.
   - Gyere le, és nézd meg - kacsintott rám és megfogta kezemet. Vonakodva kissé, de kimásztam az ágyból és követtem a fiatalabbat, ahogy levezetett a konyhába, ami egyben volt az étkező is. Szorosan fogtam kezét, élvezve, hogy velem volt. Erre volt szükségem. Lassan felemeltem a fejemet, amikor megállt és a szemem elé tárult egy csodálatos vacsora. Elképedve néztem, a szépen megterített asztal, a rajta elhelyezkedő ételt és a kis dobozkát.
   - Ez mi? - kérdeztem értetlenül.
   - A születésnapi ajándékod - fordult felém mosolyogva és arcomon egy hatalmas puszi landolt. - Még meleg, szóval most kell enned belőle - húzott az asztalhoz és leültetett. Amint helyet foglalt velem szembe enni kezdtünk, a szemeim meg elkerekedtek. Valami isteni volt az étel és csak csodálkoztam. Akkor nem felejtette el. Mosolyogva ettem tovább és mikor végeztünk, elém tette a kis dobozt.
   - Nem kell nekem ajándék - néztem, ahogy leült velem szembe, amint elpakolt.
   - De ezt megérdemled. Nyisd ki - utasított és hatalmas mosollyal az arcomon vettem le a doboz fedelét, amiben egy boríték volt. Értetlenül néztem rá, majd lassan felbontottam a borítékot és két repülőjegy és egy szállodai foglalás került a kezembe. - Megérdemelsz egy kis pihenést, ha már egyszer széthajtottad magadat az előző fél évben - került hatalmas vigyor arcára.
   - Imádlak - álltam fel az asztalhoz és odasietve hozzá vetette magam karjai közé, de azt elfelejtettem, hogy a széken ült, így szépen eldőltünk, de cseppet sem érdekelt. Csak öleltem és állandóan azt hajtogattam, mennyire szeretem. - Mikor megyünk? - kérdeztem egy kis idő múlva, amikor már lenyugodtam.
   - Holnap - válaszolta, nekem pedig leesett az állam. - De ne aggódj. Már lerendeztem mindent az iskolában, szóval csak össze kell pakolnod és mehetünk is - vigyorgott, én pedig nem bírtam magammal és egyből ajkaira hajolva, köszöntem meg ajándékát.
   - Imádlak Sihyoung - suttogtam, amint el tudtam szakadni tőle. - Ez nagyon jól esett.
   - Meglepetés - suttogta és visszahúzott magához.