Imádom az esőt! 2/3 (OnTae)

   Szereplők: Lee Taemin és Lee Jinki (Onew)
   Páros: OnTae
   Banda: SHINee
   Korhatár: nincsen
   Műfaj: fluff
   Megjegyzés: mivel sokan írták azt, hogy el tudnának képzelni egy folytatást ennek, így megírtam :3 <3



   - Hogy-hogy ilyen korán utolértél? - kérdeztem, ahogy a busz végében ültünk, a legeldugottabb részében és fejemet vállán pihentettem, miközben a táskám alatt összekulcsoltuk ujjainkat. Alig voltak a járaton, de nem akartam a megvető és lenéző pillantásokat látni, ha esetleg valaki errefelé tévedne. Legalább így vele lehettem.
   - Nem volt semmi dolgom, csak a jelenléti ívet leadni, a többit holnap megcsinálom - rántotta meg kissé vállát és cirógatni kezdte kézfejemet. Lehunyt szemekkel élveztem érintését és lélegeztem be kellemes illatát, mely most keveredett a kinti őszi eső illatával, amit annyira szerettem. - Elkezdtél tanulni már a vizsgákra? - kérdezte egy kis idő elteltével, én pedig képes lettem volna ott felrobbanni.
   - Hyung! Most megölted ezt a csodálatos pillanatot - kezdtem el nyafogni kínomban és rendesen felülve emeltem el fejemet válláról, majd rá néztem. - Semmi kedvem a vizsgákról beszélni. Tudod jól, hogy készülök rájuk, főleg a tiédre. Még van...

   - Tudom, Taemin - szakított félbe, ahogy szemeimbe nézett. - Én csupán kíváncsi voltam, mert ebben a félévben, eddig nemigen tudtunk beszélgetni. Neked több órád van, ráadásul teljesen más időben végzünk, pluszban még az is közrejátszik, hogy nem lakunk valami közel, ezért is kérdeztelek. Nem nagyon tudunk beszélgetni, és már hiányzol - szorította meg kissé kézfejemet.
   - Te is hiányzol nekem hyung - sóhajtottam. Gyorsan körülnéztem a buszon és miután láttam, hogy senki sincs felénk fordulva, hajoltam rá barátom ajkaira, hogy ezzel is bocsánatot kérjek, az előbbi kirohanásomért. - Sajnálom, hogy úgy kikeltem magamból az előbb - suttogtam, amikor egy kis idő után elváltam tőle. - Nem rajtad akartam levezetni a feszültségemet.
   - Nincsen semmi baj Taemin - simogatta meg arcomat, majd egy puszit nyomva orromra, folytattuk utunkat hazafelé.
   A buszozás mindig is közös "programunk" volt, mivel ez volt az egyetlen közlekedési eszköz, ami elvitt engem a vasútállomásra, ahol szépen felszállva egy vonatra utaztam el a közeli kis településre, ahol is éltem. Ott születtem és nőttem fel, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg kollégiumba költözzek, hogy ne kelljen annyit utaznom, de annyira szerettem a családomat, hogy képtelen voltam tőlük megválni. Jinki hyung-gal lassan másfél éve alkottunk egy párt, a szüleim is ismerték, kedvelik is eléggé, így megengedték, hogy néha az egyetemi időben nála aludhassak, de tudták jól, hogy fontosak a tanulmányaim és hyung-nak is fontos volt a munkája. Már beszélgettünk az összeköltözésről, de sosem jutottunk el oda, hogy meg is tegyük. Hozzászoktunk az örökös utazáshoz, hogy várnunk kell arra, hogy végre a másikkal legyünk, ez pedig így volt rendjén.
   Végre leszálltunk a buszról, újra kinyitottuk az esernyőt és az alatt, egymás mellett, szorosan összebújva haladtunk a vonathoz, ami tíz perc múlva indult. Utáltam búcsúzkodni, de valahogy el kellett kezdeni, különben várhatok egy órát a következőre, amit azért nem szeretnék. Megálltunk a szokásos kis eldugott sarkunkban, ahol mindig elköszöntünk egymástól, és azt csinálhattunk amit akartunk. Összecsukva az ernyőt hajoltam rá barátom ajkaira és próbáltam a lehető leghosszabb ideig fenntartani ezt az állapotot, mert ki tudja, mikor lesz rá megint alkalmunk.

   - Annyira utálok búcsúzkodni - motyogtam, ahogy elhúzódtam és az órára sandítottam. Már csak három percem volt. Szerencsére a vonat itt volt egy köpésre, szóval az utolsó pillanatba is fel tudok szállni.
   - Akkor ne búcsúzzunk - szakította félbe gondolataimat Jinki.
   - Ezt hogy érted? - néztem értetlenül rá.
   - Aludj nálam, de ne csak ma este - mosolygott nagyban, ahogy megfogta kezemet.
   - Azt akarod mondani... - kezdtem bele mondatomba, és mikor egyet bólintott, hatalmas vigyorral az arcomon, vetődtem nyakába. - Mondtam már, hogy imádlak? - kérdeztem teljesen felpörögve, miközben még mindig a nyakában lógtam.
   - Nem is egyszer, de jó hallani, hogy ennyire örülsz - éreztem egy aprócska puszit nyakamon landolni. - És ma már biztos nem mész haza - kuncogott. Felkaptam a fejemet és láttam, hogy a vonatom ebben a pillanatban indult el.
   - Mintha eltervezted volna ezt a mai napot - mosolyogtam rá.
   - Mondhatjuk - nézett szemeimbe. - Akkor mehetünk? - bökött fejével a kijárat felé.
   - Mehetünk, csak gyorsan szólók anyáéknak, hogy nem megyek ma haza - kezdtem el a zsebemben kutakodni.
   - Már tudnak róla - kuncogott, ahogy megfogta kezemet és a kijárathoz húzott, majd kinyitva az esernyőt, ismételten szorosan egymáshoz bújva meneteltünk hozzá. Szerencsére nem lakott az állomástól messze, de most áldtam az eget, hogy hosszabb idő, mire hozzájutunk. Imádlak Jinki.
   Imádom az esőt!