A remény hal meg utoljára 2/2 (FanXing)

   Szereplők: Zhang Yixing és Wu Yifan, említésképp a többi tag is
   Páros: FanXing
   Banda: Exo
   Műfaj: fluff
   Korhatár: nincsen
   Megjegyzés: Imádott párosom, szóval még kaptok belőle, és ezt a történetet személyesen Kertész Gabriellának írtam, mert olyan aranyosan írt az utolsó történetemhez, hogy megzabálom :3 <3 És ahogy írtam a történetet ráeszméltem, hogy ezt egy folytatásnak is szánhatom, de nem kötelező annak venni :3 <3



   Fáradtan battyogtam ki az öltözőből, amikor a fellépésnek vége lett és végre valahára hazahúzhattam a seggemet. Most kezdtem érezni az elmúlt egy hetes alváshiányt, és leginkább azt, hogy bármelyik pillanatban összeeshettem a kimerültségtől. Lassan haladtam kifelé a koncert helyszínéről, míg be nem szálltam a kocsiba, ami az ideiglenes szállásunkra fog szállítani. A többiek is beszálltak mellém, míg néhányuk a másik gépjárműbe és indultunk is. Csak bambultam kifelé az ablakon és próbáltam nem elaludni, mert akkor biztos, hogy nem fogok kimászni innen.
   - Lay hyung! - hallottam meg hirtelen Chen hangját. Értetlenül pillantottam rá. - A telefonod már nem tudom hányadjára pittyegett és idegesítő a hangja - szólt rám, mire már szinte leragadt pillákkal kotortam elő a készüléket. Felnyitottam, majd az üzeneteimet kezdtem el nézni, ahol két embertől kapott szöveg várt. Legelőször az S betűs feladóra böktem és olvastam is.

   Feladó: S
   Címzett: Y
   "Lay hyung, ma azonnal menjél aludni,
   mert látom rajtad, hogy majd összeesel a fáradtságtól.
   Külön szobád van, így senki sem fog zavarni."

   Nem válaszoltam üzenetére, csak kiléptem belőle és már mentem is a másik üzenetre.

   Feladó: Y
   Címzett: Y
   "Végeztél már?"
   "Fáradt vagy?"
   "Remélem nem hajszoltad túl magad, mert akkor nem leszünk jóba."
   "Már nagyon hiányzol."

   Ezek az üzenetek megdobogtatták fáradt szívemet és gyorsan pötyögtem is vissza a választ.

   Feladó: Y
   Címzett: Y
   "Igen, végeztem már. Eléggé fáradt vagyok,
   de nemsokára a hotelben vagyok és végre pihenhetek.
   Nem hajszoltam túl magamat, nem vagyok hülye.
   Te is hiányzol már nekem. Annyira rossz, hogy nem lehetsz itt velünk.
   Most legszívesebben hozzád bújnék az ágyban és úgy aludnék el."

   Amint az üzenet elment, le is némítottam telefonomat, hogy a többieket ne idegesítse, ha esetleg valaki írna még. Azok a szavak annyira jól estek, hogy nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak rajta. Egyszerre volt aggódó, aranyos és szerelmes. Nagyon hiányzott már, hogy ismételhessen érezhessem bőrét bőrömön, hogy csupán csak láthassam egy pillanatra, vagy legalább a hangját hallhassam, és ne a tévén keresztül kelljen látnom. Életnagyságban kellett nekem, nem pedig egy kicsinyített másolat. Nem voltak elegek a késő estig elhúzódó üzenetek, sem pedig az aprócska ajándékok.
   Sóhajtva nyújtózkodtam kicsit, mikor láttam, hogy a kocsi közeledett ideiglenes szállásunkhoz, majd előtte megállva gyorsan besiettünk, hogy minél előbb lepihenhessünk. A megadott emeletre mentünk és kereste mindenki a neki szánt szobát. Ahogy Suho írta, nekem külön szobám volt, eléggé közel a lifthez, amit nem is bántam annyira. Bementem, leraktam a táskámat, majd megszabadultam a felesleges ruhadarabjaimtól és már mentem is, hogy egy jóleső zuhanyt vegyek. Amint beálltam a meleg cseppek alá, éreztem, hogy minden, ami eddig bennem keringett egy pillanat alatt tűnt el belőlem és a létező összes feszültség elszivárgott testemből.
   Perceken keresztül áztattam magamat, míg végül ki nem léptem a kabinból és egy törölközőt a derekamra tekerve léptem a fürdőből, hogy valami ruhát varázsoljak magamra és végre a párnák közé vethessem magamat. A hajamat törölgettem az út közben felkapott törölközővel, nem hagyva, hogy a kósza cseppek elérjék már száradt bőrömet. Lassan lépkedtem kifelé, hiszen nem sietettet senki senki sem, így kiélve a magányt hagytam, hogy a néma csend simogassa dobhártyáimat, miközben élveztem az ablakon át beszűrődő késő esti lágy szellőt. Egy pillanat alatt dermedtem meg. Fejemet az ablakhoz kaptam, és láttam, hogy tárva nyitva volt.
   - Én nem nyitottam ki.. - szinte suttogtam a szavakat, ahogy még mindig az ablakot bámultam, ami nem tudom milyen okból kifolyólag, de nyitva volt.
   - Én voltam - szólalt meg a hátam mögül egy hang, amit hallani akartam. Kikerekedett szemekkel fordultam meg, ahogy megpillantottam vendégemet, a kezemből kiesett a törölköző és halkan érkezett a padlóra, én pedig teljesen ledermedtem. Tényleg ott állt előttem, mint néhány hónappal ezelőtt a hotelszobám előtt. Éreztem, ahogy felpezsdülnek bennem ugyanazok az érzelmek, mint akkor, de most sokkal erősebben. Eddig kellett csak várnom.
   Lábaim önálló életre keltek és megindultak feléje, ahogy ő is tett felém pár lépést, míg végül karjai között nem voltam. Fejemet egyből mellkasába temettem, ujjaim erősen markolták felsőjét, ahogy egész testemmel hozzásimultam, hogy minél jobban érezhessem. Annyira régen volt már, hogy így ölelhettem. Arcát beletemette nyakamba, ahogy meztelen vállamra apró csókokat nyomott, amint karjai erősen fonódtak derekam köré, ezzel is még jobban közelebb húzva magához. Percekig álltunk így, nem törődve semmivel és senkivel. Az sem érdekelt, ha esetleg valaki benyit, akkor így lát minket, mert annyira el voltam kábulva tőle, hogy megszüntettem a külvilágot.
   - Annyira hiányoztál - suttogtam, ahogy pulcsija anyagát szorongattam.
   - Te is nekem - simított végig hátamon, mire egy kellemes borzongás járta át testemet. - Öltözz fel - húzódott el kissé. - Meg fogsz fázni - mosolygott, ahogy megsimogatta arcomat. Egy levakarhatatlan mosoly került mindkettőnk arcára, és míg én magamra varázsoltam egy alsót, pólót és rövid nadrágot, addig ő a nyitott ablakon bámult kifelé. Mikor végeztem lassan mögéje sétáltam, és átöleltem derekát. Arcomat két lapockája közé temettem és hosszasan szívtam magamba illatát, amiért megvesztem. Lassan fordult meg és szorosan fonta karjait körém, így arcom már mellkasába préselődött, de így hallhattam gyorsan verő szívét. Imádtam a szívverését.
   - Annyira örülök, hogy vártál rám - mondta halkan egy kis idő múlva, ezzel megszakítva a köztünk beálló csendet.
   - Mondtam akkor is - emeltem fel fejemet és ő is elemelte fejét nyakamból. - Addig várok rád, ameddig kell - mosolyogtam rá.
   - Szeretlek Yixing - suttogta, ahogy egyre közeledett felém.
   - Én is szeretlek Yifan - mondtam egyre halkabban, míg ajkaink nem találkoztak és távozott mindkettőnkből egy megkönnyebbült sóhaj. Lassan mozgatta ajkait, mintha félne minden egyes mozdulattól, de annyira nem tudott érdekelni semmi sem, csak az, hogy itt volt velem, hogy bármeddig képes voltam várni egy hosszabb és szenvedélyesebb csókra, vagy bármi másra.
   Percekig álltunk egymással szemben, lágy és érzéki csókokat váltva, míg egy csintalan mosollyal az arcán el nem húzódott és derekamnál fogva felkapva, fektetett rá vállára, mire belőlem egy kisebb sikkantásféle távozott. Egyből meg is kapaszkodtam hátába egyik kezemmel, a másikkal pedig püföltem, hogy tegyen le. Ő nevetve kezdett el sétálni velem, egészen az ágyig, amire szépen ráfektetett. Egyből elnémultam és hatalmas szemekkel meredtem rá. Fogalmam sem volt, hogy mit is akart, de mikor befeküdt mellém és szorosan magához húzott, automatikusan fontam karjaimat köréje, miközben szorosan bújtam hozzá.
   - Miért vártál rám? Semmi jó nincsen bennem. Otthagytalak titeket, téged. Mindent, ami fontos volt nekem - simogatta hátamat, ahogy ezek a szavak lassan elhagyták ajkait.
   - Tudod miért? - emeltem fel fejemet, ahogy belenéztem szemébe. - Mert reménykedtem. Reményekkel teli ember vagyok, és rád bármeddig vártam volna. Akár évekig is.
   - Akkor rád az a mondás nagyon igaz - kuncogott, ahogy egy csókot nyomott homlokomra.
   - Igen - suttogtam. - A remény hal meg utoljára.