Annyira hiányoztál! (KyungJeong)

   Szereplők: Jang Yijeong, Lee Hongbin és Song Kyungil
   Páros: KyungJeong
   Banda: History, Vixx
   Korhatár: Nincsen
   Műfaj: fluff
   Megjegyzés: Ezt a történetet barátnőmnek Katusnak írom, aki történetes az egyik kedvenc, imádott ficimet írja (Csillag az égen (KyungJeong)).



   - Még mindig nem jön haza? - kérdezte mellettem ülő barátom a buszon, amint a telefonomat süllyesztettem a zsebembe.
   - Nem - sóhajtottam egy nagyot és lejjebb csúsztam az ülésben. - Én értem, hogy nagyon régen látta a szüleit meg minden, de lassan két hónapja, hogy elment és néha cseszik visszaírni - túrtam hajamba idegesen, majd hátrahajtottam fejemet.
   - Akkor mond meg neki, hogy hiányzik és szeretnéd, ha visszajönne - vázolta fel könnyedén legjobb barátom a helyzetet.

   - Ez nem ilyen egyszerű, Hongbin - pillantottam rá. - A szülei nem kedvelnek, nem lenne jó ötlet, hogy ha hazahívnám. Túl bonyolult.
   - Akkor meg menj utána. Jobb ötlettel nem tudok előállni - tárta szét karjai, majd előkapta mobilját és írogatni kezdett barátjával. Csak tehetetlenül nyomódtam még inkább a kényelmetlen ülésbe és nagyon vártam, hogy végre leszálljunk innen.
   Rettentően hiányzott már a kis taknyos és mindig az idegeimmel játszott, ha nem válaszolt. Tudtam, hogy a szüleinél nem eshet semmi baja sem, de mégis aggódtam, ha huzamosabb ideig nem válaszolt üzeneteimre. Tudtam, hogy rengeteg mindent kellett megbeszélniük, de mégis csak én voltam a barátja, a párja, a szerelme, a partnere, az élettársa, a lelki társa, az egyetlene, az élete - több szinonima már nem jutott eszembe. Ahhoz képest, hogy lassan két éve voltunk együtt, néha úgy érzetem ő nem gondolta annyira komolyan kapcsolatunkat. Bár, lehet csak azért gondolkodtam így, mert a közöttünk lévő korkülönbség miatt, teljesen másképp láttam a dolgokat. Az a hat év, eléggé soknak számított, főleg ha az ember, lassan a harmincat taposta, és már komolyabb dolgokon gondolkodott, míg a másik inkább megmaradt gyermeki mivoltánál. Semmi bajom nem volt azzal, hogy Yijeong néha gyerekesen viselkedett, mert egyszerűen megvesztem érte, de valamikor viselkedhetne felnőtthöz méltóan is.
   Pufogásomnak Hongbin vetett véget, amint oldalba lökött, hogy ideje lenne leszállni és hazamenni. Sóhajtva csúsztattam kezeimet zsebemre, miközben követtem őt, hogy végre lekerüljünk erről az átkozott járműről. Komótos léptekkel haladtunk az utcán, míg le nem váltunk egymástól, hiszen hazáig már nem kísért, mert ő sietett barátjához. Átmozgatva végtagjaimat folytattam utamat hazáig. Lerúgtam magamról a cipőmet, lekaptam a felesleges ruhadarabokat, majd befelé botorkáltam, mikor is lábaim földbe gyökereztek. Egy hatalmas bőröndöt pillantottam meg a lépcső aljában, ami egyáltalán nem az enyém volt, de tudtam kihez tartozott. Hatalmas szemekkel siettem a konyha felé, ahonnan hangokat hallottam, szaporán lépdeltem, míg a helyiségbe nem értem. A szívem irdatlan tempóba kezdett el verni, amint megpillantottam aprócska termetét, ahogy a pultnál ügyeskedett. Kiszáradt a szám és éreztem, ahogy a szívemről egy hatalmas kő esett le. Ott állt a konyhánkba, teljes alkatával, nem a szelleme, és nem a képzeletem szórakozott velem. Csak bámultam, néztem őt, kapaszkodtam az ajtófélfába, mert ha nem teszem biztosan összeesem. Nem tudom, mennyi idő is telhetett el, de csak arra eszméltem fel, hogy megfordult és hatalmas mosollyal az arcán rohant hozzám.
   - Kyungil!! - visította nevemet, ahogy a karjaimba vetette magát, és ha nem lennék ilyen jó kondiban, biztosan hátra estem volna, akkora lendülettel rohant nekem. Egyből köréje zártam karjaimat, ahogy arcomat beletemettem nyakába és úgy húztam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. - Úgy hiányoztál! Soha többé nem megyek ilyen hosszú időre, hacsak te nem jössz velem! Olyan rossz volt egyedül aludni! Hiányzott, hogy ölelj, hogy érezzelek, hogy halljam hangodat! Mindened hiányzott Kyungil! Annyira, de annyira hiányoztál!! - mondta és mondta, én pedig nem bírtam reagálni rá. Csupán hallgattam és öleltem őt. Képtelen voltam elhinni, hogy tényleg visszajött és itt volt velem. Annyira felfoghatatlan az egész. - Annyira szeretlek Kyungil - hallottam hangját, mire kicsikét elhúzódott, de én egyből visszarántottam magamhoz. - Kyungil..?
   - Annyira hiányoztál! - suttogtam, miközben öleltem.