Páros: KyungJeong
Banda: History
Korhatár: nincsen
Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: A történetben megváltoztattam a szereplők korkülönbségét és korát.
Megjegyzés: A történetet egy különös jelenet ihlette. Éppen tartottam hazafelé, amikor felbukkantak az utcán tengerészgyalogosok, és úgy kipattant a történet a fejemből ^^ A történetet nagyon ajánlom és remélem elnyeri tetszését Horváth Katalinnak, akit talán úgy ismerhettek, mint a Csillag az égen írónője :3 <3 A címet egy érdekes ki mondat adta, de ezt majd a végén le is lövöm nektek ;) A mondat így hangzott: "A semmi közepén paradoxonra lelsz."
Emlékszem a napra, amikor először láttam tengerészgyalogost. Felemelő és egyben csodálatos érzés volt. Ahogy az egyenruhájukat viselték, az a magatartás és tisztelet. Én is olyan akartam lenni, mint ők. Volt egy barátom. Kyungil-nak hívták. Két évvel volt nálam idősebb, de mégis remek barátok voltunk a szüleink révén. Mindig vigyázott rám, segített, ha úgy kellett egészen addig, míg ő el nem ment. Teljesen kétségbe voltam esve, amikor ez megtörtént, hiszen hozzászoktam ahhoz, hogy a közelemben volt. Ő megvalósította azt az álmot, amit tíz éve a szívemben őrizgettem és vágytam arra, hogy én is ott lehessek.
- Muszáj - lépett hozzám és kezét a vállamra tette. - De én várni fogok rád. Megbeszéltük - kacsintott rám. - Együtt végezzük el ezt és közösen teljesítjük az álmunkat. A vég.. - az utolsó mondatot már nem is hallottam, csupán érintésére figyeltem, ahogy megsimogatta arcomat. Egyszerűen nem bírtam magammal, karjaimat dereka köré fontam és arcomat mellkasába fúrtam, miközben ő nevetve ölelt át. Éreztem érintéséből, hogy mennyire gyerekesnek is tartott ezekben a pillanatokban, de ez volt az a perc, ami megváltoztatta az életemet.
Azóta másfél év telt el, az iskola utolsó évében voltam, és egyszer sem találkoztam Kyungil-lal. Talán életem legkeserűbb időszaka volt, de csak az vidított fel, hogy nem is találkoztunk, de beszélni tudtunk egymással, így tartotta bennem a lelket a mai napig. Elegem lett az életből, a világ teljesen ellenem irányult, mindent rossznak láttam, nem figyeltem az apró örömökre, egészen addig, míg meg nem szólalt a telefonom.
- Igen? - szóltam bele teljesen semleges hangszínnel, miközben a könyveim felett gubbasztottam kedd este.
- Úgy érzem rosszkor hívtalak - hallottam meg mély hangját a túlvégről.
- Kyungil? - kerekedtek el szemeim. - Hogy vagy? - melegedett fel a szívem egy pillanat alatt.
- Én megvagyok, de inkább az érdekel, hogy veled mi van. Tanulsz?
- Igen - sóhajtottam. - De sehogy sem megy - döntöttem hátamat a szék támlájának. - Azt sem tudom, végig tudom-e csinálni ezt az egészet, hogy elég jó vagyok-e az egyetemhez, hogy képes vagyok erre az egészre. Azt sem tudom, merre vagyok arccal, és még csak most kezdődött - hadartam el mindent egyszerre.
- Először is - szólalt meg egy kis idő elteltével. - Az egyetemhez, bőven elég vagy. Ezt a mondatot meg sem hallottam tőled. Képes vagy rá, meg tudod csinálni, bármi is legyen az. Bármire képes vagy, csak hinned kell magadban. Tudom, ez az év a lehető legrosszabb, ilyenkor zúdul minden az ember fejére, ekkor érzi azt, hogy semmire sem képes, hidd el, hogy én is átéltem ezt az időszakot és a napokban jöttem rá, hogy mennyire visszasírom a gimit, mert rohadtul félek vizsgáktól. Ha én megcsináltam másfél éve, akkor te is meg tudod csinálni, mert mindenben segíteni fogok. Bármi is legyen az - hallgatva szavait próbáltam elhinni, amit mondott, de képtelen voltam rá. Annyira kétségbe voltam esve, hogy azt sem tudtam hogy hívnak. Teljesen el voltam veszve, még Kyungil szavaira sem voltam képes hinni magamban, de betartotta az ígéretét és amiben tudott segített.
A szél kellemesen csiklandozta arcomat, ahogy néztem a lemenő Napot, ami mindig is boldogsággal töltötte el szívemet. Nem tudtam az okát, hogy ez az aprócska pillanat, miért is volt rám ilyen hatással, de örültem, hogy az ilyen apró dolgokban is boldogságomat lelem. Mosolyogva támaszkodtam meg a korláton kezeimet, hallgatva a víz csobogását, a motor zúgását és a hajótest oldalának csapódó hullámokat. Boldogan markolásztam alkaromon ruhám anyagát, hogy még inkább elhiggyem valóságos minden egyes pillanat és nem csak az álmaim és vágyaim szórakoznak velem az éjjel. Egy év telt el azóta a beszélgetés óta, amit Kyungil és én folytattunk, amikor a végzős évem elején voltam és teljesen kétségbeestem. Az a beszélgetést a mai napig lefolytatom magamban és csak mosolyogni tudok, hogy milyen hülye is voltam akkor. El sem hiszem, hogy tényleg itt voltam. Vigyorogva fordítottam el fejemet jobbra, amikor egy alakot vettem észre a hajó tatján, amint a feltörő habokat kémlelte az óceánon.
Lassan indultam el feléje, majd mellette megállva néztem én is a hullámokat. Nem szólítottam meg, ahogy ő sem engem, hiszen lassan két hónapja boldogítottuk egymást. Csak bámultunk ki a fejünkből, elmerengtünk a gondolatainkban és lassan egymás közelébe férkőztünk. Legelőször felkarunk ért össze, majd a könyökünk, aztán megéreztem, ahogy ujjaink keresni kezdik a másikét és amint meglelték azt, amit kerestek nem engedték el. Ujjaink szorosan fonódtak össze és fejemet vállára hajtottam.
- Emlékszel, miről beszélgettünk egy éve? - szakította meg a csendet percekkel később, ahogy kézfejemet simogatta.
- Pont most jutott eszembe - mosolyogtam.
- És? Kinek lett igaza?
- Neked - fúrtam még jobban fejemet vállába.
- És nem akartál hallgatni rám - mondta mosolyogva, ahogy megsimogatta hajamat.
- Szerintem abban a pillanatban, te sem hallgattál volna magadra - néztem fel rá bevágva a durcát, mint egy öt éves.
- Jó-jó - nevetett, ahogy arcomat bámulta, majd kezeit derekam köré fonta. - És arra is emlékszel, mit mondtam neked, amikor megkaptam a behívót és elbúcsúztam tőled?
- Persze - bólogattam. - Együtt végezzük el ezt és közösen teljesítjük az álmunkat. A vég.. Öhm.. Ízé..
- Pont a lényeget nem hallottad - kacagott, ahogy a karjaiban tartott. - A végtelenbe és tovább fogunk menni - suttogta a szavakat. - Ezt mondtam neked.
- De ez egy paradoxon Kyungil - vontam fel szemöldökömet.
- Miért rontod el a romantikus pillanatokat a realista elméddel? - lett egyre hangosabb kacagása. - A semmi közepén paradoxonra lelsz - vigyorgott és homlokát enyémnek döntötte.
- Szereted fikázni a tudásomat igaz? - karoltam át nyakát.
- Én nem fikázni szeretlek - simult hozzám.
- Akkor mit?
- Inkább kit - kunkorodtak felfelé ajkai még inkább. - De örülök, hogy itt vagy velem. Már nagyon vártam, hogy végre együtt lehessünk. És valóra vált az álmunk. Mind a ketten tengerészgyalogosok lettünk.
- Igen - hunytam le szemeimet és hagytam, hogy hangja kellemesen simogassa fülemet.
- Szeretlek Yijeong - suttogta a szavakat, ahogy egyre közelebb hajolt.
- Én is szeretlek Kyungil - álltam lábujjhegyre, ujjaimat tincsei közé vezettem, ahogy ajkaink egybeforrtak és nem váltak el hosszú percekre. Ezzel a saját állításomat cáfolom meg, de nem érdekel.
A végtelenbe és tovább akarok menni Kyungil-lal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése