Páros: KyungJeong
Banda: History
Korhatár: Nincsen
Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: A történetben Yijeong és Kyungil között tíz év van, egyedül Yijeong kora változott.
Megjegyzés: Ezt a történetet barátnőm ihlette, ki elmesélte, hogy minként is jöttek össze a szülei, nekem meg egyből ez a drága páros jutott az eszembe :3 <3
Ahogy befejeztem az iskolát egyből mentem is, hogy valami gyakorlati helyet keressek, mert csak így kaphatom meg a megfelelő papírokat a végzettségemhez és tudok majd elhelyezkedni ahol szeretnék. Rengeteg helyen megfordultam, de mindenhol annyira ellenszenvesek és bunkók voltak, hogy egyik sem felelt meg - nem is azért, mert ők nem akartak, hanem, mert én nem akartam. Annyira lekezelően viselkedtek, hogy rosszul voltam a közelükben, így inkább tovább kerestem, míg meg nem leletem a megfelelő helyet. Egyből megtaláltuk a közös hangot és már másnap kezdhettem is, ennek pedig nagyon megörültem.
Még csak tizenkilenc voltam, de eléggé felvilágosult és tapasztalt voltam, az élettel kapcsolatban, csupán egyetlen egy bökkenő volt, minden szépben és jóban. Olyan szerencsétlen voltam, hogy már mindenki szégyellte magát a környezetembe. Nem is tudom, hányszor történt már meg az velem, hogy otthon hagytam a kulcsomat, vagy öntöttem le magamat vízzel, esetleg pofára estem egy sík egyenes úton. Egyszerűen nem szeretett az élet. Majdnem mindennaposak voltak ezek a kis tetteim, viszont, mikor elkezdtem a gyakorlati időmet, egyetlen egy "balesetem" sem volt. Mintha kicseréltek volna egy teljesen más emberre. Tökéletesen végeztem a munkámat, mindenki meg volt elégedve velem.
Ez így ment három napig, mikor is megkért a főnököm, hogy az egyik vezetőnek vigyek fel pár papírt a harmadik emeletre. Megkaptam a megfelelő papírokat és a nevet, akihez el kellett juttatnom őket, majd utamra is indultam. Kezeimben szorongattam a papírokat, nehogy elveszítsek egyet is közülük, miközben ajkaimat rágcsáltam, mert egy eléggé új helyre mentem. Ide még sosem küldött a főnök és eléggé váratlanul ért ez a kérés. A liftben próbáltam kicsit lenyugtatni magamat, hogy nem állásinterjúra megyek, hanem csak papírokat kézbesítek. Mégis mi történhet?
A megfelelő emeleten kiszálltam és szemeimmel az ajtókat kémleltem, a neveket olvasva, hogy melyik is az én ajtóm, míg meg nem pillantottam. Vettem egy mély levegőt, majd kopogtattam.
- Tessék! - hallatszott bentről egy határozott hang, így benyitottam. A szobát halvány vanília színű falak borították, itt-ott egy-két kép, a bútorok mind csokoládé barnában pompáztak és az egésznek a közepén egy szőnyeg, melyen az íróasztal helyezkedett el. Kissé tétlenül álltam egy-két pillanatig az ajtóban, mikor az íróasztalnál ülő férfi intett, hogy jöjjek nyugodtan beljebb. Éppen nagyban telefonált, de legalább szánt annyi időt rám, hogy beinvitáljon. Nem csak mi tartózkodtunk a szobában, még voltak ketten, kik az asztalon elhelyezkedő papírokat rendezték el, vagy éppen felírták azt, amit a főnök mondott.
Bátortalanul, de nekiindultam a kicsinyke útnak, de az éppen elég volt mindenre. Amint ráléptem a szőnyegre és két másodpercet töltöttem rajta, éppen elegendő idő volt, hogy újra szerencsétlen legyek. Csak én lehettek képes arra, hogy egy nyamvadt szőnyegen megcsússzon és eltaknyoljon mindenki előtt. A szőnyeg - ami a szoba majdnem háromnegyedét foglalta el -, olyan sík volt, mint egy egyenesen kiépített út, de természetesen én megtalálom azt az iciri-piciri pontot, ahol pofára tudjak esni, és becsússzak az íróasztal alá, ahol a vezető ült éppen. Konkrétan két centire volt a homlokom a cipője orra hegyétől. A papírok, melyek a kezemben voltak eddig, szépen beterítették a padlót és a szőnyeget, miközben érezhető volt a levegőben a feszültség. Ott, abban a pillanatban el akartam ásni magamat a föld alá. Annyira égő volt ez az egész. Először találkozni valakivel, és az, az első benyomása rólad, hogy mekkora egy szerencsétlen is vagy. Gratulálok Jang Yijeong! Erre is csak te vagy képes.
Lassan tápászkodtam fel, miközben még mindig hallottam, amint telefonált tovább a vezető, viszont akik bent voltak még a szobában segítettek nekem. Kihúztak a bútor alól és segédkeztek összeszedni a szétrepült lapokat. Rák vörös fejjel raktam össze őket, majd amint megvoltak és megköszöntem a segítséget, az asztalra helyeztem a lapokat és egy szempillantás alatt hagytam el a szobát. Hogy lehettem ilyen béna?!
Azóta eltelt egy hét. Az emelet közelébe se mentem azóta és megkértem a főnököt, hogy ne küldjön többé oda. Annyira ciki volt az egész, hogy ha csak eszembe jutott, máris vörösödtem. Mégis, hogy lehet így bénáznia az embernek? Csak én tudok ekkora szerencsétlen lenni, hogy egy fontos ember előtt, így lejárassam magamat.
Nagyot sóhajtva tettem be a lapokat a fénymásolóba és megnyomtam a gombot, hogy hány darabot is szeretnék, az adott példányból. Vártam, hogy végre végezhessek, mikor is valaki megkopogtatta a vállamat. Ijedten fordultam meg és egy nálam jóval idősebb férfi állt mögöttem. Kicsit ismerős volt az arca.
- Te vagy Jang Yijeong, ugye? - kérdezte meg nevemet én pedig teljesen ledöbbentem.
- Én vagyok - bólintottam egyet, mire ajkaira egy mosoly varázsolódott. Nagyon helyes volt, és nálam jóval magasabb is.
- Ennek örülök. Legalább nem kell tovább keresselek - kuncogott.
- Keresett? - néztem értetlenül rá.
- Hozzám hoztad be a papírokat a múlt héten és terültél el a szőnyegemen - emlegette fel azt a kínos pillanatot, mire csak elkerekedtek szemeim.
- Ö-önhöz.. - kezdtem el dadogni.
- Igen. Csak szerettem volna megköszönni, hogy elhoztad a papírokat és meg akartam kérdezni, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem moziba - mosolygott rám, nekem pedig majdnem tátva maradt a szám.
- D-de.. Lenne.. - bólintottam bizonytalanul egyet.
- Ezt örömmel hallom. Akkor majd kereslek a részletekkel kapcsolatban. Jaj, de udvariatlan vagyok. Song Kyungil vagyok - nyújtotta felém jobbját mosolyogva én pedig nehezen, de elfogadtam és innentől vált érdekessé az életem.
Hát azt a mozit sosem fogom elfelejteni. Nem azért, mert annyira jó volt, hanem mert pocsék. Ilyen szar filmet életemben nem láttam és valamiért annyira kikeltem magamból, hogy közöltem Kyungil-lal, hogy többé ne keressen, ha ilyen pocsék filmmel tudott csak előállni, de hajthatatlan volt. Akárhányszor üldöztem el, ő akkor másnap megkeresett, vagy akár egy óra múlva. Állandóan zaklatott és eléggé jól esett, hogy ennyire küzdő szellemű. Rég láttam már ilyet, ez pedig eléggé imponált, de nem akartam a könnyen kaphatót adni, így kicsit húztam az agyat. Körülbelül két hónapig játszottuk ezt, míg egyszer haza nem kísért, még annak ellenére is, hogy megkértem ne, de ő hajthatatlan volt. Megálltam a kapuban és visszafordulva hozzá, ragadtam meg felsőjét és húztam le magamhoz, hogy egy aprócska csókot nyomjak ajkaira. Így kerültünk mi közel a másikhoz és a mai napig felemlegettük a találkozásunk napját, ami már mosolyt csalt az arcomra és nem lettem olyan vörös, mint egy rózsa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése