Papás-mamás 2/2 (Neo, HyukBin)

   Szereplők: Cha Hakyeon (N), Jung Taekwoon (Leo), Lee Jaehwan (Ken), Kim Wonshik (Ravi), Lee Hongbin és Han Sanghyuk (Hyuk)
   Páros: Neo (N és Leo) és HyukBin (Hyuk és Hongbin)
   Banda: Vixx
   Korhatár: +16
   Műfaj: fluff, testvérszerelem



   - Megjöttem! - hangzott a bejárati ajtóból hangom, amint egy kissé könnyed nap után, átléptem otthonom küszöbét. Végre valahára befejeztem azt a rengeteg papírmunkát, ami miatt az elmúlt egy hónapban olyan lehangolt, fáradt és ideges voltam, hogy még a családom is rettegett tőlem. Nem könnyű helyettesnek lenni, főleg nem olyan időszakban, amikor leépítés volt a cégnél, az elveszett dokumentumokat összegyűjteni és újraírni, na meg ha valaki elrontotta a rendelést azt újracsinálni, ami nem kis feladat. Milliós összegekről volt szó, és még ember hiányban is szenvedtünk, így a létező összes embert, akit csak be tudtunk hívni, megtettük, de a legrosszabb az volt az egészben, hogy ebből semmit sem kaptunk. A túlóráinkat nem fizették ki, a diákokat, akik segítettek nekünk, nem fizették meg rendesen, és azzal nem számolnak a nagy okosak, hogy hét ember nem tud ellátni egy minimum nyolc fős műszakot. Nyolc ember kéne, minimum egy műszakba, de nálunk ez egyáltalán nem így ment. Rajtam kívül a másik helyettes is túlórázott, hét napból hatot dolgoztunk, és ezt egyáltalán nem láttuk a pénztárcánkban. Már kezdtem feladni a reményt, hogy elmegyek és keresek valami jobb helyet, de akárhányszor megfordult ez a fejemben, mindig összefutottam egy kedves ismerőssel, aki megköszönte, hogy itt vagyunk neki. Ez mindig jól esett és reményt adott, hogy folytassam, amit eddig is csináltam.
   A táskámat a földre tettem, majd a cipőmet levéve indultam el befelé, hogy megkeressem családom tagjait. A bejárati ajtóval szemben a folyosó végén volt a lépcső, mely az emeletre vezetett és hallható volt, hogy valaki nagyban rohant lefelé rajta. Gyorsan kapkodta lábait, végig leszegte a fejét, nehogy leessen, majd amint leért felkapta a fejét, de nem lassított.

   - Szia apa! Elment, majd holnap délután jövök. Ne várjatok meg az ebéddel! - mondta, miközben az előszobába ért és kapta magára cipőjét. - Elmentem! - köszönt el, majd becsukva maga után az ajtót távozott, gyorsan visszaintve és már el is tűnt.
   - Vigyázz magadra! - hallottam meg párom hangját, valószínűleg a konyhából. Jaehwan, már a tizenkilencedik életévét töltötte be az idén, felvették az egyetemre, amelyre menni szeretett volna, pluszban lassan három éve volt talán együtt a barátnőjével, akihez éppen most futott. Nagyon durva, hogy szalad az idő. Emlékszem, amikor hozzánk került, még olyan pici volt, most meg lassan az én magasságommal vetekszik. Elszálltak felettem az évek, már én sem vagyok huszonöt. Sóhajtva mentem a konyha felé, a tarkómat masszírozva, és próbáltam nem arra gondolni, hogy hány éves is leszek az idén. Ahogy beléptem a helyiségbe, megpillantottam páromat a pultnál, amint nagyban készítette a vacsoránkat, közben pedig dúdolgatott. Lassan közeledtem felé, majd amint mögéje léptem hátulról átöleltem és egy csókot nyomtam arcára.
   - Szia - mosolyogtam, államat pedig vállán pihentettem.
   - Szia - görbültek felfelé ajkai neki is. - Milyen volt a munka? Még mindig rengeteg dolgod van? - kérdezte és egyik kezével megsimogatta karomat.
   - Végre befejeztem, azt a rengeteg papír munkát és végre ki tudtam venni a szabadságomat, két teljes hétre - temettem arcomat nyakába és mélyen magamba szívtam illatát.
   - Tényleg? - fordult egyből felém fejével. Egy bólintással jeleztem, hogy igen, mire megfordult és szorosan átölelt. - Ez annyira jó, Taekwoon! - vigyorgott, mint a tejbe tök. Mosolyogva öleltem át, és éreztem, hogy a következő két hét, tényleg arról fog szólni, hogy pihenek. A telefonomat úgy el fogom rejteni, hogy még én se találjam meg. Semmi kedvem a munkával foglalkozni. Lassan elengedtük egymást, én a hűtőhöz mentem, hogy valamit igyak, mert már teljesen kiszáradtam, közben pedig a pultnak támaszkodtam, ahogy figyeltem Hakyeon minden mozdulatát.
   - Jaehwan, Hayoong-hoz ment? - kérdeztem, amint legurítottam torkomon az italt.
   - Haeyoung, Taekwoon! - nézett rám nevetve. - Miért nem tudod megjegyezni szegény lány nevét? - fordult vissza a vacsoránkhoz mosolyogva.
   - Ahhh tudtam, hogy rosszul mondom a nevét - szidtam magamat. - Nem megy ez nekem Hakyeon - néztem rá szenvedve. - Már tizenkilenc éves.. Tizenkilenc, én pedig egy vén foszer vagyok, aki még a fia barátnőjének a nevét sem képes megjegyezni. Tegnap még csak kicsi hat éves volt, ma meg.. - sóhajtottam egyet. - Olyan gyorsan felnőttek.
   - Tudom Taekwoon - lépett oda hozzám és átkarolta derekamat. - Én is ugyan így éreztem magam ma, mikor Sanghyuk-kal beszéltem. Tudtad, hogy tizenhat lesz az idén? Tizenhat. Olyan, mintha csak tegnap hoztam volna el őket az árvaházból Hongbin-nel együtt - dőlt nekem és fejét a mellkasomra fektette. - Vajon, húsz év múlva is velünk lesznek? Meg fognak minket látogatni, amikor öregek leszünk? Annyira utálok negyven lenni - panaszkodott, én pedig mosolyogva simogattam hátát.
   - Te sosem leszel öreg, Hakyeon - simítottam végig haján.
   - Ahogy te sem - nézett fel rám mosolyogva. - Hah, remélem sosem fognak elmenni innen. Nem akarom, hogy üres legyen a ház. Annyira jó hallani, mikor hazajönnek, vagy csak simán hallani a hangjukat. Annyira fognak hiányozni Taekwoon!
   - Sosem fognak elhagyni minket, tudod jól - simogattam meg arcát. - Mindig is hozzánk fognak tartozni. Mi vagyunk a szüleik, így örökké velünk maradnak.
   - Remélem igazad van - sóhajtott, majd egy puszit adva vált ki ölelésemből, hogy folytathassa a dolgát.
   - A többiek mit csinálnának? - kérdeztem egy kis idő elteltével. Már az asztalnál ültem és onnan figyeltem páromat, amit szorgoskodott. Mondtam már, hogy imádom hátulról nézni?
   - Wonshik, valami buliba hivatalos, így csak holnap jön haza, ahogy Jaehwan is - felelte nekem háttal. - Hongbin és Sanghyuk, fent vannak a szobájukban. Sanghyuk-nak valami beadandót kell elkészítenie hétfőre, de nem nagyon tud mit kezdeni vele, így Bini segít neki. Érdekes, hogy ugyanabból készítenek beadandót, de ha egyszer ugyan az a tanáruk, akkor mit vár az ember - nevetett és tovább vagdosta a húst. - Most így belegondolva, mindegyik fiút ugyan az a történelem tanár tanította, tanítja. A tanároknak már elegük lehet a sok testvérből. Ohh tényleg, hétfőn lesz Hyuk-nak szülői értekezlete, ahogy Hongbin-nek is. El tudsz menni valamelyikre? Mert akkor én megyek a másikra és utána jöhetnénk együtt haza - mondta lelkesen és folytatta mondandóját, amit már nem is hallottam. Hangtalanul közeledni kezdtem felé. Belegondolva, lassan másfél hónapja nem történt közöttünk semmi testi kapcsolat, csupán a csókok, melyek nélkül élni nem tudtunk. Hiányzott már, és rohadtul az én hibám volt, hogy semmi nem lehetett, mert az-az egy nap is, amikor történhetett volna valami, akkor is én voltam az, aki majdnem végigaludta a napot és hulla fáradt állapotban mutatkozott mindenki előtt. Borzalmas apának számítottam ebben a hónapban, hiszen a gyerekekkel is alig foglalkoztam, mindent Hakyeon csinált, ő volt az, aki mindent tudott a gyerekekről, én meg csak tőle hallottam, mi is történt aznap.
   Mögéje lépve vettem el kezéből a kést, értetlenül nézett rám és még arra sem hagytam neki időt, hogy kérdezzen valamit, máris hajoltam rá ajkaira. Talán meglephettem tettemmel, mivel nem viszonozta egyből csókomat, de ez csupán egy pillanat erejéig tartott, utána pedig már a nyakamat átkarolva csókolóztunk. Kezeim derekán pihentek, ahol felsőjének anyagát gyűrték ujjaim, miközben ő tincseimet tépte. Ez a jelenet kissé ismerőssé vált, mintha kerültünk volna már ilyen helyzetbe, csupán annyi különbséggel, hogy én voltam az, aki kezdeményezett. Mosolyogva faltam tovább párom ajkait, majd elhúzva a pulttól, az asztal felé tereltem és ültettem fel rá. Belenevetett a csókba, de nem engedte, hogy akár egy pillanat erejéig is elszakadjunk egymástól. Ujjai már felsőmet markolászták lapockáimnál, egyre inkább felfelé húzva az anyagot hátamon, kezeim pedig felsőtestét járták be. Úgy tűnt, őt sem érdekelte, hogy akármelyik pillanatban betoppanhat valamelyik gyerek a konyhába, de túlságosan régen volt már közöttünk ilyen szenvedély, és nem bírtuk ki, hogy még felmenjünk az emeletre és a saját ágyunkba tegyük ezt.
   Úgy éreztem, mint amikor összeköltöztünk. Fiatalnak éreztem magamat ebben a pillanatban, mintha visszarepültünk volna az időben és ismét húsz évesek lennénk. Az volt életem legeslegszebb időszaka, amikor örökre az enyém lett és tudtam, hogy ennél csak csodálatosabb életem lehet mellette.
   Felsőmet már annyira összegyűrte hátamon, éreztem, ahogy a levegő megcsapta meztelen bőrömet, majdnem a gerincem teljes hosszát. Egy pillanat erejéig elválva párom ajkaitól kaptam le magamról a felsőt, majd erőszakosan kaptam vissza ajkaira, mire egy nevetés szökött ki belőle. Egyre jobban húztam felsőjét, nyúlkáltam be az anyag alá, hogy bőrét simogathassam, mire ő volt az, ki elvált és szabadította meg magát a felesleges ruhadarabtól. Most már meztelen felsőtestünk érintkezett, mindkettőnk izzót a szenvedélytől, többet akart a másiktól, így Hakyeon combjai alá nyúlva kaptam fel és kezdtem el a nappaliba navigálni magamat, hogy elfektethessem a kanapén. Amint a lábam nekiütközött a bútornak, először leültem rá, párom az ölemben ült, így még jobban egymáshoz simultunk. A nadrágjával kezdtem bajlódni, hogy minél előbb megszabadíthassam tőle. Kimászott az ölemből, gyorsan lekapta magáról farmerjét, közben én is megszabadultam a sajátomtól, majd visszaült az ölembe és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
   Fészkelődött az ölemben, mindkettőnkből kisebb-nagyobb sóhajok és nyögések távoztak, míg el nem döntött a kanapén és a csípőmön ülve csókolt tovább. Szorosan tartottam derekánál és húztam magamhoz egyre jobban. Még inkább erőszakossá váltunk és próbáltunk a dominanciáért küzdeni, igaz, csak a csókban, mert mind a ketten tisztában voltunk, hogy ki hordta a nadrágot ebben a kapcsolatban, de őt sem kellett azért félteni.
   - Szeretlek Taekwoon - vált ki a csókból, erre az egy mondat erejéig.
   - Én is szeretlek Hakyeon - húztam vissza a csókba és innentől kezdve, megszűnt a világ körülöttünk.

   - Meddig tart még felhozni egy nyamvadt pohár vizet? - pufogtam a szobámban, ahogy az ágyamon ültem és vártam, hogy végre feljöjjön. Teltek a percek, de még mindig semmi. Már készültem, hogy utána indulok, fel is tornáztam magam a párnáim között, mikor nyílt az ajtóm és megpillantottam őt. - Mi a baj? Szellemet láttál? - vontam fel szemöldökömet és teljesen értetlen voltam. Egy pohár víz miatt így kinézni. Várjunk! - Hol a vizem? - vontam kérdőre, mire lassan felemelte a fejét. Láttam rajta, hogy valami nagyon bántotta, hogy valami olyasmi történt, amire nem volt még felkészülve. Nem mondott semmit, csak jött felém, az ajtót gondosan becsukva maga után. - Ha nem mondod el mi a baj, nem tudok segíteni - ültem az ágy szélére, mire leült mellém és fejét a vállamra ejtette.
   - Láttam, amint apáék csinálják... - motyogta halkan.
   - Mi? - néztem értetlenül rá.
   - Dugtak a nappaliba! Hogy fogalmazzak másképp Hongbin?! - kapta rám a fejét idegesen. - Ott fetrengtek a kanapén, és olyan dolgokat hallottam, amiket egyáltalán nem akartam. Még sosem hallottam őket, ilyen hangon beszélni és el akarom felejteni, de nem megy - temette arcát tenyerébe. - Még mindig látom őket és ez...
   - Beindít - sóhajtottam, miközben megsimogattam hátát.
   - Miért történik ez velem Hongbin? - nézett rám könyörgően, azt is kinéztem belőle, hogy még a végén elbőgi magát emiatt.
   - Nem érezted úgy a napokban, hogy valami megváltozott benned? - tettem fel a kérdést, amire kíváncsi voltam.
   - De..
   - Úgy érzed, hogy valaki közelében akarsz lenni, valaki aki fontos számodra?
   - Igen-igen, így érzek - bólogatott.
   - Ezt a személyt ismerem?
   - Igen.
   - Esetleg a házban tartózkodik? - vontam fel szemöldökömet.
   - Ahj Hongbin! Ne húzd már az agyamat! Tudod jól, hogy beléd vagyok esve! Mindig is tudtad, csak azt vártad, hogy én valljam be előbb, mert én vagyok a kicsi és nem akarod rám erőszakolni a dolgokat. Egymásba vagyunk esve, mióta csak gondolkodni tudunk! Miért teszed ezt velem? - nézett rám hatalmas szemekkel, és már tényleg attól félek, hogy sírva fakad.
   - Bocsánat Hyuk - simogattam meg haját. - Nem akartam neked rosszat - mosolyogtam rá kedvesen. - Tudok valahogy segíteni?
   - Valahogy furcsa volt őket így látni.. Nem nagyon megszokott tőlük, hogy nem elvonultan csinálják, nem? - kaptam meg a nap kérdését, és lelkesen várta, hogy vajon mit is felelek rá.
   - Hát nem, de azért észrevetted, hogy apa mostanában eléggé feszült volt. Szerintem most rendeződtek a dolgok és kiengedi kicsikét a gőzt - nevettem.
   - De úgy, hogy leterítik egymást?
   - Ehhez még kicsi vagy Hyuk - nevettem és összeborzoltam haját.
   - A fenét vagyok kicsi! - csattant fel, ahogy elkapta kezemet. - Tizenhat vagyok! Egyáltalán nem vagyok kicsi.
   - Jó-jó - nevettem tovább. Nem bírtam abbahagyni, mert aranyosnak találtam, amiért ilyen kis harcias volt. Csupán mosolyogtam az arcán, míg meg nem éreztem, hogy egy puszi csattant az arcomon.
   - Szeretem a nevetésedet - suttogta halkan, ahogy ott tartotta arcát az enyém mellett.
   - Hyuk...
   - Szeretem, amikor a nevemet mondod - nyomott még egyet a bőrömre, majd a nyakamra tévedtek ajkai. Lágy és kezdő csókok voltak, kis ügyetlenek, de ettől csak még jobban beleestem. Tudtam jól, hogy helytelen minden egyes mozdulatunk, de a szívnek nem nagyon tudunk parancsolni. Lassan simítottam arcára kezemet és állánál fogva húztam fel magamhoz, hogy egy csókot lophassak tőle, ami valószínűleg az első lesz neki. Lágyan ízlelgettem ajkaik, melyek hihetetlenül édesek voltak. Húztam magamhoz és hagytam, hogy megszokja az új érzést, majd ahogy elviselte, hogy én csókoltam őt, teljesen átadva magát nekem, döntöttem el az ágyon. Nem terveztem semmit sem tenni vele, csupán megmutatni neki, hogy nem viszonzatlanok érzései. Faltuk egymás ajkait, simogattuk a másik arcát, karját, oldalát, ahol éppen értük egymást. Nem is tudom elmondani, mióta is vártam erre a pillanatra, hogy átadja magát nekem. El sem hiszem, hogy ez tényleg megtörténik.
   Hosszú csókpárbajunknak én vetettem véget, ahol el is dőlt ki is a dominánsabb. Mosolyogva néztem az alattam fekvő kipirult arcát, ahogy ajkai kissé megdagadtak csókjaim miatt és a szemében való ragyogástól, a szívem két ütemet is kihagyott. Boldog vigyorral a fejemen nyomtam egy pici csókot homlokára, majd lemásztam róla.
   - Fejezzük be ezt beadandót és utána majd elfoglaljuk magunkat - indultam az asztalomhoz, hogy leülhessek a székembe. Felhúztam lábaimat és vártam, hogy Hyuk is leüljön mellém. Egy-két perc elteltével meg is jelent mellettem, helyet foglalt és neki is fogott a másolásnak, amit gondosan ügyeltem. Kezemet combján pihentettem, néha megsimogattam, vagy csak egy apró puszit nyomtam arcára, de talán nem kellett volna, mert így szegényt annyiszor hoztam zavarba, hogy már számolni nem tudom. Három dologban voltam biztos.
   Egy. Nem akarom elveszíteni őt.
   Kettő. Szeretem.
   Három. Apáék, nehogy megtudják ezt.