Páros: YongKyungKrisHoBinJin
Banda: Nct, History, Exo, Vixx, Bts, Mamamoo
Korhatár: Nincsen
Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: fantázia dús, az elérhetetlen álmok szüleménye
Megjegyzés: Hát ez onnan jött, hogy nekem ez a szépséges kis csoport tagjai a kedvenceim, szent és sérthetetlenek :3 Ők azok a tagok, akikért odavagyok és képes vagyok tűzbe tenni a kezemet :3 Anna drágámmal éppen beszélgettünk, és voltam olyan fáradt, hogy arról kezdtem el áradozni, hogy mennyire nehezemre esett otthagyni a fiaimat a házban, de ha este hazamegyek ők ott fognak várni. Na innen jött ennek a történetnek az ötlete, és rájöhettek, kis is az a személy az én picike életembe, aki örök életemre a szívembe zártam, mert nincs olyan, hogy mindenkit szeretünk sajnos :/ De remélem megértitek és tetszeni fog :3 <3
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
- Annyira fáj a fejem - nyafogtam magamban, ahogy fejemet a busz ablakának támasztottam, miközben a fülemben mentek a kedvenc számaim. Az elmúlt időszakban rengetegszer megfájdult a fejem, leginkább azért, mert olyan frontok törtek a városra, amit az én agyam képtelen volt feldolgozni. A gyógyszerek nem hatottak, csak a pihenés és alvás, de valamikor az sem, de hát ez a következménye annak, ha az ember elvállal két iskolát egyszerre, mellette még dolgozik is, szóval felkészülhettem volna rá. Próbáltam pihenni mielőtt még hazakerülök, mert semmi kedvem nincsen otthon is egy kisebb beszélgetésbe belekerülni. Sóhajtva vettem elő mobilomat, mert megrezzent a zsebemben, ezzel jelezve, hogy valaki nem bírja ki a létezésem nélkül. Szerda volt, ez a lehető leghosszabb napom a héten, mivel reggel nyolctól este nyolcig iskolában ülök, és mire hazakeveredek az másfél óra minimum. Ma kivételesen nyolcra toppanok majd a ház elé, mert nem mentem be az utolsó órámra, így fél hétkor elszabadultam, és sikeresen elértem a buszomat, ami majdnem a ház előtt tesz le, úgy tíz perc múlva.
Miután sikeresen előhalásztam a telefonomat és felnyitottam, majd ráböktem a felugró kis fejecskére, hogy megnézzem ki is szeretne boldogítani. Mivel eléggé gyorsan merült a telefonom, ezért nem nagyon használtam a mobil internetemet, de úgy húsz perce bekapcsoltam, hátha valaki szeretne valamit, vagy ki tudja mit akar. Elmosolyodtam, amint megláttam a boldogítom nevét, majd a arra a link-re mentem, amit küldött. Vártam, hogy betöltsön a kép - jobban mondva a mozgókép -, és mikor megláttam, hogy a két kedvenc idolom éppen mit is csinált, a szám is tátva maradt.
"Taeyong
Segíts nekem ezt túlélni."
Jött mellé az üzenet is, ami még inkább megmosolyogtatott. El tudtam képzelni, hogy milyen állapotba lehetett barátnőm, mikor ez a kép szembe jöhetett vele, mert én ilyen szoktam lenni, ha két fiút meglátok, így puszilkodni.
"Hazaérek és segítek túlélni XDD
Szerinted segítenek majd elmulasztani a fejfájásomat a többiek? ><
Egy csomó dolgom van még és nagyon fáj ><"
"Úristen, nekem is nagyon fáj xDd De biztos segíteni fognak *-*"
"Nagyon remélem, mert a tanár úrnak kell e-mail-t küldenem,
és összeszedni a dolgaimat, mert kicsit szétcsúsztam a héten ><
Kell is a segítségük, mert különben meghalok :(
Szerinted kinek az ölében ülve írjam meg az e-mail-t? XD"
"Y-t javaslom"
"Jó választás :3
És majd H karjaiban alszom el :3 <3
Már jobban is érzem magamat :3 <3
A tudat, hogy öt perc és otthon leszek, segít az életben <3"
"J meg csinál neked vacsit. Csak vigyáz nehogy megegye előled xD"
"Ahhh nem fogja :3 Nem olyan gonosz ő :3
Na de megyek, mert le is szállok."
Ezzel el is köszöntem barátnőmtől és táskámat felkapva a vállamra lépdeltem a busz egyik ajtajához, közben kikerülve az elém került embereket, mert bár este nyolc volt, mégis rengetegen voltak. Gyorsan megnyomtam a jelzőt, hogy le szándékozom szállni és egy perc sem telt el, de már állt is meg a busz és kinyílt előttem az ajtó, így megérezhettem a kellemes őszi szellőt, ami kicsit jót tett arcomnak, mert a buszon annyira fülledt volt a levegő, hogy azt hittem megfulladok. Kicsit arrébb mentem a megállóból és kinyújtottam elgémberedett tagjaimat, alaposan átmozgattam nyakamat, mivel a buszon majdnem elejétől a végig az ablaknak támasztottam és kissé beállt. Miután megvolt a kis "teisóra" után, mély levegőt véve indultam el az egyik utcán, hogy minél előbb bebújhassak a meleg takaró alá és aludhassak egy jó nagyot, de tudtam, hogy lehetetlent kérek, hiszen holnap is óráim lesznek, pluszban dolgozom is, így a pihenés esélytelen volt. Megigazítottam fejemen a sapit, mert eléggé fázós voltam, és semmi kedvem nem volt, hogy beteg legyek, pedig már az előjelei megvoltak a megfázásnak. Fájt a fejem, a torkom sem volt az igazi és ráadásul ma annyira folyt az orrom, hogy azt hittem a világ összes zsebkendőjét elhasználom.
Rengeteg emlék fűződött hozzá, hiszen itt ismertem meg mindenkit és lett olyan az életünk, amilyen most volt. Egy normális embernek talán ez undorító volt, de nekem annyira megszokott volt, hogy nem is tudtam most már elképzelni az életemet.
A szüleim nem nagyon helyeselték a dolgot, hogy egy teljesen más helyre költözzek és ráadásul nem velem egyidős emberek közé. Talán ez volt az, ami kiverte náluk a biztosítékot, de miután eltelt egy.. kevéske idő megbékéltek ezzel és most már támogatnak mindenben. Eléggé.. sok időbe telt mindez. Az első évben hallgattam azért az otthon élőktől, hogy mégis mi ez az egész, nekik miért nem mondtam el, meg egyáltalán hogy képzeltem ezt. Jah, ez az egész ott kezdődött, hogy nem tudták a szüleim, hogy a saját nememhez vonzódom, ezzel akasztottam ki őket, majd jött aztán a többi.
Beillesztettem a kulcsot a helyére, elfordítottam a zárban, lenyomva a kilincset léptem át a küszöböt, amit ma reggel nagyon nehezen tettem meg, mikor elindultam az egyetemre.
- Megjöttem! - mondtam hangosan - már amennyire a torkom és a fejem engedte -, és levarázsoltam magamról a cipőmet, amit a többi közé vágtam, majd sóhajtva egyenesedtem fel. Kihúztam fülemből a fülhallgatót, a zsebembe mélyesztettem, a fejem még mindig hasogatott, de ahogy megláttam azt a csodálatos mosolyt nem sokkal magam előtt, nem tudtam gondolni rá.
- Örülök, hogy hazaértél Kicsike - jött oda hozzám minden boldogságot felkarolva és ölelt magához, ahogy én a fejemet mellkasába temettem lehunyva pilláimat, mélyen beszippantva illatát. Jó végre itthon lenni. Az erős karokba fészkelve magamat, melyek után egész nap sopánkodtam és vágyakozzam, hogy lezárhassam a borzalmakat. Sosem hittem volna, hogy egy nap ilyen hosszú lehet, pedig nem egyszer éreztem már így, de ez most túltett mindegyiken. Karjaimat erősen fontam köréje, teljesen elbújva a világ minden baja elől, hogy még inkább élvezhessem ezt a pillanatot és szerethessem azt a személyt, akinek fontos voltam.
- Milyen napod volt? - törte meg a csendet csodálatos mély hangjával, miközben a hátamat simogatva, ezzel elérve, hogy ne akarjak elhúzódni tőle.
- Hosszú - motyogtam mellkasába, amit egy elnyúlt póló fedett. - És fárasztó - nyafogtam tovább és még mindig lehunyt szemekkel élveztem a kényeztetést.
- Majd hozzászoksz - nyomott egy csókot hajamba.
- Te könnyen beszélsz, hyung - néztem fel rá. - Te lassan harminc leszel, de én még csak a húszas éveimet kezdtem el - pislogtam rá.
- Most leöregeztél? - vonta fel szemöldökét, nekem meg eszembe jutott, hogy mennyire is nem szereti, ha a korát emlegetjük.
- Nem-nem - ellenkeztem egyből. - Egyáltalán nem így értettem, csak azt, hogy... - próbáltam valami jó érvet felhozni, de nem jutott egy sem az eszembe.
- Ne is mondj semmit, Tök Mag - mosolygott és elkezdett lefelé hajolni hozzám, mire szemeim elkerekedtek. Nem akartam, hogy beteg legyen, mert akkor a munkáját nem tudja végezni, az pedig nem lenne jó, így mielőtt még ajkaink összeértek volna, elfordítottam fejemet, így csak arcomon landolt a csók. Sajnálkozóan hajtottam le a fejemet, mert tudtam, hogy ezzel eléggé megbántom, de neki akartam jót, igaz nem így. - Valami baj van Taeyong? - kérdezte aggódva és államnál fogva fordította feléje fejemet.
- Nem.. Nem érzem valami jól magam, és nem szeretném, ha beteg lennél.. - mondtam halkan, végig kerülve tekintetét. Nagyon könnyen tudott zavarba hozni, főleg azzal a tekintetével.
- Miért? Beteg vagy? - simította egyből tenyerét homlokomra.
- Nem, csak kicsit fáj a fejem és a torkom, meg folyik az orrom. Semmi komoly, csak aggódom, hogy elkaphatod.
- Ez nem ilyen egyszerű, Kyungil - néztem bele szemeibe. - Még el kell küldenem a tanár úrnak egy e-mail-t, meg a mai óra anyagát leírni rendesen, mert holnap már azt sem fogom tudni, hogy mit is vettünk ma. Ha ezeket megcsináltam, akkor majd lefekszem aludni, de addig nem dőlhetek el az ágyban és...
- Taeyong - hallottam meg, amint valaki a nevemet mondta és Kyungil-lal együtt egyszerre pillantottunk a hang irányába, bár tudtuk mind a ketten kit is rejtett eme csodálatos hang. Vigyorogva indult el felénk, majd megállva előttem nyomott egy puszit arcomra, én pedig kiválva az idősebb karjaiból bújtam a fiatalabbhoz.
- Olyan jó végre itthon lenni - simultam hozzá is és élveztem a simogatást hátamon.
- Mi is örülünk, hogy hazaértél. Kyungil már fel-alá járkált a házban, hogy mikor is érsz haza, pedig pontosan tudtuk, hogy mikor is végzel - mondta nevetve, kissé az idősebb felé fordulva, hogy láthassuk reakcióját, miként is reagál erre a szép megjegyzésre.
- Baj, hogy aggódom valakiért? - tárta szét kezeit.
- Dehogy - mosolygott az engem ölelő személy. - Csak megjegyeztem Taeyong-nak, hogy mennyire aranyos voltál az elmúlt egy órában.
- Joonmyun! - szóltam rá a fiúra. - Ne piszkáld szegény Kyungil-t! - védtem a legidősebbet, de közben azért mosolyogtam. Jól esett az aggodalma.
- Köszönöm szépen a védelmet, drága Taeyong, de te most szépen megvacsorázol, aztán alszol, mert a végén tényleg beteg leszel - szólt rám apáskodóan a felnőtt férfi.
- Mmm - húztam el számat, ezzel kifejezve nemtetszésemet.
- Beteg vagy? - nézett rám nagy szemekkel Joonmyun.
- Nem reagálom túl, csak aggódom érted. Nem ezt fogod mondani, amikor lázas leszel és gondoskodásra szorulsz - vonta fel szemöldökét Kyungil, ezzel pedig a tudtomra adta, hogy tényleg aggódott az egészségemért.
- Ne haragudj hyung - mentem oda hozzá és megöleltem. - Nem akartalak megbántani - néztem fel rá.
- Nem szeretném, ha beteg lennél - simogatta hátamat és puszit nyomott hajamba.
- Megvacsorázom, megcsinálom a feladataimat, fürdők és alszom. Így megfelel? - hatalmas szemekkel néztem övéibe.
- Rendben, de tényleg így legyen - szólt szigorúan és nagyban bólogatni kezdtem, hogy megnyugtassam. Már készült valamit mondani, mikor megszólalt telefonja a zsebében.
- Vedd csak fel. Biztos fontos - adtam egy puszit arcára, hogy megnyugtassam. Egy bocsánatkérő pillantással távozott, ahogy felhaladt a lépcsőn. - Menjünk vacsorázni, mert kilyukad a gyomrom - mondtam hyung-nak és mielőtt még bármi mást is tehettem volna tüsszentettem egy hatalmasat. Remek. Jól megfáztam. Tényleg beteg leszek, ha így folytatom.
- Egészségedre - mosolygott rám barátom, majd a kezemet megfogva kezdett el húzni a konyha felé, miközben letettem a fal mellé a táskámat, hogy azt ne cipeljem magammal. Nagyon szerettem itt élni. Annyira otthonos volt, amit otthon sosem éreztem, de itt minden megvolt, amire csak szükségem volt. Amióta csak eljöttem otthonról és velük voltam, azóta minden megváltozott. Úgy éreztem, hogy az életem végre teljes volt, de lehet csak kis kamasz fejemmel gondoltam úgy akkor, hiszen tizenöt évesen mindent jobbnak látott az ember, ha a szülei ellen fordulhatott. Én is ilyen voltam, de mára ténylegesen bebizonyosodott, hogy nekem itt volt a helyem velük.
A konyhából mennyei illatok szálltak, még inkább megbolondítva ízlelőbimbóimat és tudtam jól, hogy a ház harmadik legfiatalabb tagja tartózkodott ott, hiszen ő volt az, aki mindenféle ínyenc ételekkel látott el minket. Mosolyogva álltam meg Joonmyun-nal az oldalamon az ajtófélfánál, mivel nem akartuk megzavarni a szakácsot, aki nagy odafigyeléssel végezte feladatát. Amint megpillantottam széles vállát, elém jött az a pillanat mikor megismertem, akkor is valami hasonló helyzet volt. Csak kuncogni tudtam, majd amint meghallottam halk dúdolását boldogan dőltem neki barátom mellkasának, ki boldogan ölelte át derekamat és nézte velem együtt hyung-omat. Azt a dalt, melyet dúdolt nagyon jól ismertem. Még anno öt éve, nagyon beteg lettem egyik nap, olyan magas volt a lázam, hogy össze-visszabeszéltem, rémálmaim voltak és sehogy sem tudtam aludni, míg végül le nem ült mellém és énekelni nem kezdett, aminek köszönhetően végre aludni tudtam és másnap reggelig fel nem ébredtem. Mindig elénekelte nekem a dalt, ha megkértem és nagyon szerettem tőle hallani. Mindenki énekelt nekem egy-egy dalt, Joonmyun hyung hangját is nagyon szerettem, ahogy Kyungil hyung-ét is, mindannyiukét, de azt szerettem igazán, amikor mindannyiuk énekeltek. Akkor volt teljes minden.
Egészen addig hallgathattam hangját, míg meg nem fordult, hogy tányérokat vegyen elő a vacsorához, amikor is megpillantott minket és mindent letéve a kezéből indult el hozzánk, egy hatalmas mosollyal az arcán.
- Szia Taeyong - köszöntött és egyből kirángatott Joonmyun karjai közül.
- Szia - temettem arcomat nyakába. Jó érzés volt így hozzábújni mindenkihez.
- Lázas vagy? - tette kezét arcomra, majd homlokomra.
- Miért kérdezi mindenki ezt? - kaptam fel a vizet kicsit a kelleténél jobban, ahogy elléptem tőle. - Beteg vagyok és kész. Ezen nincs mit megvitatni. Nem értem mié...
- Taeyong - szakított félbe a szakács. - Ne húzd fel magad ilyen apróságokon. Nem tesz jót. És azért kérdezzük, mert szeretünk, aggódunk érted, és mivel te vagy a legfiatalabb közöttünk..- Remek, még a korommal is jöttök - húztam el számat.
- ..ezért odafigyelünk rád, mert fontos vagy nekünk. Törődünk a mi kis Taeyong-unkról - mosolygott rám Jin és játékosan összecsippentette orromat. - Szeretjük, hogy a Kicsikénk mosolyog és egészséges - nyomott puszit homlokomra. - Remélem éhes vagy, mert már kész a vacsora és készítettem levest is, szóval az jót fog tenni a torkodnak - terelgetett a csaphoz, mint egy anyuka. Segített megmosni a kezemet, majd leültetett az asztalhoz és elém tette a gőzölgő levest, melynek nagyon finom illata volt. Fel sem tűnt, hogy a gyomrom már eléggé hangosan korog, csupán, akkor, amikor az első kanálnyi ételt a számba tettem. Engedelmeskedve "anyámnak" elkezdtem magamba lapátolni a folyékony halmazállapotú ételt, mely kellemesen folyt végig nyelőcsövemen, ezzel a torokfájásomat is elmulasztva kis időre. Gyomromnak nagyon jól esett a folyadék, hiszen dél óta semmit sem ettem, amit Jin nem nézne jó szemmel, de amiről nem tud az nem fáj. A szakács visszatért a konyhába, hogy az utolsó simításokat is elvégezze a többiek vacsoráját, addig Joonmyun leült velem szembe és onnan figyelte, ahogy vacsoráztam. Ajkaim többször fölfelé görbültek, ahogy a finom ételt fogyasztottam, mert tudtam, hogy Jin szívvel-lélekkel készítette nekünk, és éreztem benne a szeretettét. Egy kis idő után feltűnt, hogy az előttem ülő férfi mosolyogva figyelt engem, amit nem nagyon szerettem. Jobban mondva, nem szerettem, ha néznek.
- Min mosolyogsz ennyire? - kérdeztem, ahogy megtöröltem a számat a szalvétával.
- Csak öröm nézni, hogy ilyen boldogan eszel. Olyan vagy, mint Jin - mosolygott továbbra is. - Ez eléggé aranyos dolog.
- Nem szeretem, ha evés közben néznek - motyogtam és éreztem, ahogy az arcom egyre vörösebbé vált.
- Ez egyáltalán nem rossz dolog Taeyong - mondta az idősebb és közelebb jött hozzám. - Bocsánat, ha megbántottalak ezzel - simogatta meg arcomat. Csak megráztam a fejemet kissé, majd tovább ettem a levesemet. - Szeretnél mást is enni? - kérdezte, amint befejeztem a vacsorámat.
- Nem, köszönöm. Ez is bőven elég volt - mosolyogtam rá. - Ma mész Solar-hoz? - kérdeztem rá végül, mert feltűnt, hogy úgy volt öltözve, aki készülne valahová.
- Igen, de gondoltam veled leszek még és csak utána megyek át hozzá.
- Joonmyun, menj át most hozzá nyugodtan. Ezt már megbeszéltünk néhány napja nem? - vontam fel szemöldökömet.
- De - mosolyodott el. - Akkor..
- Érezd jól magad és vigyázzál rá, mert a legjobb barátnőmről van szó - fenyegettem meg.
- Vigyázok - kuncogott és felállva az asztalhoz odajött hozzám. - Gyógyulj meg - nyomott egy puszit homlokomra, majd elköszönve Jin-től is indult meg legjobb barátnőmhöz, akivel hazafele jövet is beszélgettem.
Az elmúlt napokban, amióta elkezdődött az egyetem furcsán érzem magam az idősebbek társaságában. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de így érzek. Leginkább Joonmyun-nal lett ilyen a kapcsolatunk. Kezdtem úgy érezni, hogy eltávolodunk egymástól és ez eléggé rosszul esett, főleg, hogy mióta is voltunk együtt, hogy mióta éltünk egymás mellett. Öt éve, amikor betettem ide a lábamat, pontosan ilyen sorrendben ismertem meg a fiúkat. Kyungil fogadott mosolyogva, majd körbevezetett a házban megmutatva, hogy mit hol is találok, melyik az én szobám és a többiekét is, hogy ha esetleg valami segítségre szorulok, akkor tudjak kihez fordulni. Aztán Joonmyun-ba botlottam, amikor a kapuban - Solar segítségével - hoztam be a cuccaimat, akkor jött éppen haza, így segített a pakolásban. Egyből megtaláltuk a közös hangot és jó érzés volt, hogy egy nálam négy évvel idősebb fiú, ilyen kedvesen bánik velem. Rögtön szimpatikus volt és jól éreztem magamat a társaságában, így miután kipakoltam vele voltam és beszélgettünk. Olyan délután három lehetett, amikor Jin tévedt haza, egyből úgy kezdett gondoskodni rólam, mintha már évek óta ismerne, a szárnyai alá vett. Nagyon jól esett gondoskodása, amit otthon nem nagyon kaptam meg, ezért az ő közelébe is eléggé sok időt töltöttem, de mindannyiukat megkedveltem, ki-kit a maga módján és lett egy eléggé érdekes kapcsolatunk, amit szavakba nem igazán lehetett foglalni. Ott kezdődtek leginkább a bonyodalmak, amikor ötkor kinyílt az ajtó és egy magas, jó képű, szőke hajú férfi lépett be rajta, én meg nem tudtam eldönteni, hogy kicsoda is ő.
- Szervusz Taeyong - kaptam fel a fejemet a hang hallatára. Éppen a lépcsőn jött lefelé és mosolyogva intett nekem, én pedig kicsit zavarodottan viszonoztam gesztusát. - Jó későn értél haza - ült le mellém a székre megsimogatta arcomat.
- Sok órám volt, és még nem végeztem minden feladatommal - húztam el számat.- Mit kell még ma csinálnod? - fordult felém érdeklődve.
- Írnom kell az egyik tanárnak egy e-mail-t a pénteki órával kapcsolatban, csak nem érzem valami jól magam, Kyungil hyung meg elküldött aludni, mert nem akarja, hogy beteg legyek. Ezzel nincs is gond, csak kicsit túlreagálja a dolgokat - sóhajtottam egy nagyot.
- Tudod, hogy nagyon szeret téged és csak aggódik érted - karolta át vállamat és megsimogatta karomat.
- Tudom, és jól esik, hogy aggódik értem, csak néha úgy érzem, hogy inkább az apám, mit sem..
- Yifan! Szólnál Kyungil-nak, hogy kész a vacsora és jöjjön enni? - szakított félbe Jin hyung, amint a vacsorát hozta ki az étkező asztalra.
- Persze Jin - mosolygott a férfira, majd egy puszit nyomva homlokomra állt fel mellőlem. - Szavad ne feled - kacsintott rám és már ment is fel, hogy szóljon a legidősebbnek. Amíg rájuk vártam előkotortam a telefonomat és írtam Solar-nak.
"Drága Joonmyun megérkezett már hozzád? :3"
"Igeen. Itt nyuszul."
"Helyes :3 A lelkére kötöttem, hogy ma téged boldogítson :3"
"Boldogít <333"
"Akkor jó :3 <3 Nem is zavarok már :3 XD <3"
"Ahhhhh nézem is *-*"
Visszagörgettem a beszélgetésünket, hogy rendesen megnézzem a képet, amit küldött, mert csak annyit láttam egymás felé hajolt két kedvenc idolom, de hogy pontosan mit is műveltek, na azt már nem láttam, mert a mobil internet sosem töltötte be rendesen a dolgokat és akadozott. Amint megvolt a kép rákattintottam és néztem. Jobban mondva, vagy ötször megnéztem egymás után, közben a többiek is megérkeztem, de én még mindig a telefonom képernyőjét bámultam és, hogy mi is történik pontosan.
"Megpuszilta?????? *o*"
"IGEEEEN"
"Hát én meghaltam attól a puszitól *---* <3"
"Én alig hittem a szememnek, mikor megláttam mit is művel *o*"
"Ilyet még nyugodtan csinálhat a drága, főleg vele *--* <3
Hagyj legyen szép napom *--* <3"
"Igen *.*"
"Amúgy nem tudtam eldönteni, hogy legszívesebben melyikük helyében lennék, vagy közöttük szendvicsben xDDDD"
"SZENDVICS *---*"
"Én szendvics akarok lenni ilyenkor *---*"
"Igen, határozottan ez a legjobb opció *o*"
"Igen *---*"
Eltettem a telefonomat, majd minden figyelmemet a körülöttem ülőkre összpontosítottam. Megbeszéltük a mai napon történteket, Kyungil többször megemlítette, hogy nem vagyok valami jól, de mindig megsimogatta a kezemet, innen tudtam, hogy tényleg aggódott az egészségemért, ezért is figyel rám ennyire. Mivel én már nem ettem, így Yifan vállára döntöttem a fejemet és hallgattam őket, ahogy az élet nagy dolgairól beszélgettek, amiket én nem nagyon értettem. A munkáról vitatkoztak néha, meg arról, hogy mennyi lesz a következő hónapban a számlák. Nem szerettem az ilyen beszélgetéseket, mert képesek voltak kisebb dolgokon is összekapni, azt meg utáltam, ha mindenki haragudott a másikra. Legalább én is be tudtam szállni kicsit a rezsibe, igaz, nem valami nagy összeggel, de mivel nem kerestem valami sokat és tanultam, így nem vártak el tőlem több pénzt, de ilyenkor meg úgy éreztem, hogy kihasználom őket. Igaz, hogy ezt többször is megbeszéltük már, de én mindig is ezt éreztem magamban.
Lassan pillantottam fel az órára és mikor azt láttam, hogy már kilenc óra is elmúlt sóhajtva toltam ki a székemet, majd mentem a konyhába. A mosogatóba tettem a tányéromat és elmostam, majd a szárítóra tettem és már indultam, hogy a szobámba zárkózzak a feladataimmal, mikor is valaki megállított.
- Segítek megírni az e-mail-eket - mosolygott rám kedvesen Yifan. - Te beszélsz, én írom.
- Köszönöm - öleltem meg szorosan, majd az étkezőbe mentünk. - Jin hyung, nagyon finom volt a leves. Nagyon szépen köszönöm. Már sokkal jobban érzem magam - mosolyogtam hyung-omra.
- Örülök, hogy ezt hallom Taeyong - nyomott egy puszit arcomra. - De aztán fürdés és alvás. Meg ne halljam, hogy fél kettőkor még a gép előtt ülsz és írsz - dorgált meg.
- Olyan csak egyszer volt - nyafogtam.
- Lehet, de többször láttam már, hogy éjfél után is ég a lámpa a szobádban.
- Mert elaludtam az asztal fölött, vagy épp nem bírtam aludni..
- Jó-jó, nem szerettem volna vitatkozni veled, csak szeretném, ha pihennél - simogatta meg arcomat.
- Úgy lesz - bólogattam, majd a legidősebb taghoz mentem. - Köszönöm, hogy így aggódsz értem - öleltem meg.
- Érted csak aggódni lehet - mondta kuncogva, mire gyengén megütöttem. - Bocsánat - borzolta össze hajamat. - Fürdés után egyből alvás.
- Ahogy kérted - mosolyogtam rá, majd Yifan-nal az oldalamon felmentünk a szobámba, ahol előkotortam a laptopomat és leültem az ágyra, várva, hogy bekapcsoljon. Mikor készültem arra, hogy beírjam a jelszómat, hirtelen két kart éreztem meg magam körül, amint magukhoz húznak és egy mellkas csapódott hátamnak. Hatalmas szemekkel pislogtam magam mögé, ahol Yifan mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Miért vagy ennyire meglepődve? - kaptam egy puszit arcomra, majd állát a vállamra fektette és várta, hogy belépjek az e-mail-eim közé. Beírtam gyorsan a jelszót, majd rákattintottam a megfelelő ikonra és beírtam a tanár úr e-mail címét, majd kezeimet Yifan-é váltotta fel. - Mi a szöveg? - kérdezte, én pedig megfogalmaztam magamban mit is kell kérdezni a tanár úrtól és szépen lediktáltam neki. A laptopot az ölembe tettük, így nekidőltem teljesen ő pedig gépelni kezdte. Megkérdezte, hogy megfelel-e, majd elküldtük a tanár úrnak, aztán jött a következő. Amikor az összes e-mail-t, amit szerettem volna, elküldtük, megnéztem, hogy van-e valami változás az órarendben, írt-e valamelyik tanár, megkaptuk-e a jegyzeteket és mikor tényleg mindennel elkészültünk, akkor volt háromnegyed tíz, fáradtan csuktam le a gépemet és tettem az asztalomra.
- Köszönöm szépen a segítséget - néztem a segítőmre, ki csak mosolyogva állt fel az ágyamról és lépett elém.
- Igazán nincs mit. Bármikor szívesen segítek - borzolta össze hajamat. - De most menj fürdeni, majd aludni, mert már a szemeid nem igazán akarnak nyitva maradni - kacagott.
- Nehéz is nyitva tartani őket. Te is menj aludni, holnap korán kelsz - mentem a szekrényemhez, hogy elővegyem a pizsamámat, amit most kicsit téliesíteni fogok azzal, hogy hosszú nadrágot veszek fel zoknival. Most eléggé fáztam ahhoz, hogy így öltözzek.
- Ne is emlékeztess rá - sóhajtott. - Jó éjszakát Taeyong - lépett mögém, majd egy puszit adott arcomra és elhagyta szobámat. Keresgéltem a cuccaim között, míg meg nem leltem a megfelelő ruhadarabokat és gyorsan a fürdőbe botorkáltam, hogy minél előbb az ágyba lehessek és aludhassak, mert ez a nap sosem akar véget érni. A fürdőben lekaptam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá, ahol a jó meleg vizet magamra engedtem és nem nagyon akartam kimászni onnan.
Amikor először fürödtem itt az eléggé kínosra, majd viccesre sikeredett, hiszen úgy voltam vele, hogy öten élünk itt így bemehetek a fürdőbe, hogy lefürödjek, hiszen a többiek lent voltak én pedig fent. Előkaptam a cuccaimat és már mentem is a kiszemelt helyiségbe, ahová csak úgy benyitottam, de arra nem számítottam, hogy valaki ott fog állni, egy száll törölközőben, miközben az arcát mossa. Majdnem elejtettem minden holmimat, annyira megijedtem, hogy valakit ott találtam, de nem csak én voltam ennyire meglepett, hanem az a személy is, aki előttem állt. Csak tátottam a számat és néztem, mert egy nyamvadt szó sem jutott eszembe, míg végül ő meg nem szólalt. Annyira kínos volt az egész, mivel elfelejtettem, hogy Kyungil hyung mondott még egy nevet, de én annyira megfeledkeztem róla, hogy nem is gondoltam rá. Miután becsuktam az ajtót, majd elvégezte a dolgát és átengedte nekem a fürdőt, próbáltam a vörös színt eltűntetni magamról, de annyira égett a pofám, hogy az este folyamán ott maradt. Aztán a vacsoránál őt is bemutatták nekem, utána pedig kissé gördülékenyebben ment a kapcsolatunk, de mindig felemlegette, hogyan is találkoztunk, amitől mindig vörösben pompázott az arcom, ami neki eléggé tetszett. Talán vele lett a legbensőségesebb kapcsolatom mindenki közül, akivel leginkább együtt akartam lenni, de mikor kezdtem úgy érezni, hogy többet érzek iránta, mint szimpla barátságot, megijedtem. Majdnem két hónapig kerültem őt, mert nem tudtam eldönteni, hogy mi is ez az érzés, nem akartam, hogy a kapcsolatunk megromoljon, az én hülyeségeim miatt, így próbáltam egy kis távolságot tartani magunk között, de talán ezzel tettem tönkre mindent. Joonmyun volt az, aki segített ráébreszteni a dolgokra, hogy egyáltalán nem rossz az, ha így éreztem valaki iránt. Furcsálltam, hogy ilyen könnyedén elfogadtak, hogy már családtagként kezeltek, azóta, hogy betettem a lábamat a házba. Valakinek a fia lettem, valakinek a kistestvére, valakinek meg talán egy fontos személy az életében, de féltem, hogy én nem tudom úgy viszonozni az érzéseiket, ahogyan azt ők szeretnék.
Kimászva a jó meleg víz alól, kezdtem el törölközni, majd amint mindenhol száraz voltam, magamra kaptam a nadrágomat és már készültem, hogy a pólómat is felvegyem, mikor is benyitottak. Kikerekedett szemekkel néztem az ajtó felé, közben pedig a pólót, magam elé rántva, mint egy szégyellős kis tinilány. Nem szerettem, ha néztek az emberek, főleg nem ruha nélkül, így érthető volt reakcióm. Csupán pislogni tudtam, mikor tudatosult bennem, kit is láttam az ajtóban állva kissé döbbent arccal, de talán neki is eszébe juthatott a találkozásunk pillanata, mert velem együtt kezdett el nevetni. Magamra kaptam a pólómat is, majd a törölközőt a helyére téve mentem oda hozzá.
- Eléggé ismerős volt a szituáció - mondta mosolyogva.
- Igen, nekem is az volt - mosolyogtam. - Most értél haza? - kérdeztem, ahogy belenéztem szemébe.
- Igen - sóhajtott. - Dolgoztam, de szerencsére a főnök kicsit korábban elengedett, így siettem haza. Meg Yifan írt, hogy beteg vagy.
- Csak egy kis megfázás, semmi komoly. Mindenki túlreagálja - húztam el számat.
- Mert mindenki azt szeretné, ha egészséges lennél - simogatta meg hajamat. - Menjél aludni. Ki kell pihenned magad.
- Rendben - motyogtam és elsétáltam mellette, majd még a szobám ajtajából visszanéztem rá. - Majd..
- Persze - vigyorgott rám és már el is tűnt a saját szobájában. Egy boldog mosollyal léptem be szobámba, majd bebújtam a takaróm alá és úgy vártam, hogy csodálatos álmok kerüljenek a szemem elé. Teltek a percek az álmok lassan lepték el elmémet, de amint mély álomba szenderülhettem volna, hallottam, amint az ajtó kinyílt. Laposakat pislogva néztem oda és egy alakot pillantottam meg, ahogy közeledett felém, majd óvatosan bemászott mellém és magához ölelt.
- Már aludtál? - kérdezte, ahogy simogatni kezdte hátamat.
- Majdnem - motyogtam mellkasába és még jobban hozzábújtam.
- Bocsánat - kaptam egy puszit arcomra.
- Semmi baj. Az a lényeg, hogy most itt vagy - mondtam álmosan. - Szeretlek Hongbin.
- Én is szeretlek Taeyong - cirógatta arcomat és egy picike csók landolt ajkaimon. Erre az aprócska tettre elmosolyodtam és hagytam, hogy az álmok az uralmuk alá vegyenek. A lehető legboldogabb voltam, hogy végre vele lehettem és tudtam reggel is mellettem lesz.
Éreztem, amint valaki lágyan a homlokomra simította kezét, majd arcomra, aztán eltűnt az érintés. Nehezen nyitottam fel szemeimet és a folyosóról beszűrődő fény segítségével ki tudtam venni a bent tartózkodó alakot.
- Kyungil.. hyung.. - motyogtam halkan, mire az említett visszafordult.
- Ne haragudj - mondta suttogva. - Felébresztettelek? - lépett oda hozzám.
- Semmi baj - mosolyodtam el.
- Csak megnéztem, hogy vagy, de látom jól - mosolygott és felém bökött. Kissé nehezen fordítottam el fejemet és megpillantottam a mellettem fekvő fiút, ki a hátán feküdt, engem pedig a mellkasára húzott.
- Aludni nagyon jól alszom mostanában - mosolyogtam.
- Ennek örülök. Jó látni, hogy mind a ketten boldogok vagytok. Hagylak is aludni, mielőtt még Hongbin-t felébresztem. Jó éjszakát - adott egy puszit homlokomra, majd elhagyta a szobát. Visszafészkeltem magamat párom mellkasára és engedtem, hogy mindenféle álom eltemessen, de leginkább az olyanok, melyekben ő szerepelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése