Páros: VerJun
Banda: GOT7 és SEVENTEEN
Korhatár: +16/+18
Műfaj: angst, erőszak, szexuális utalások, szereplő halála
Megjegyzés: -
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A hófehér takaróról visszaverődött napsugarak ébresztettek, amint puha takarókba burkolózva próbáltam az álmokat tovább húzni, a valóságot a lehető legmesszebb száműzni. A hatalmas ablakon beáramló világosság, viszont nem akarta engedi, hogy tovább dédelgessem álmaimat. Akármerre fordultam, mindenhol megtalált, ez pedig arra késztetett, hogy ideje felkelni. Nagyot nyújtózkodtam a takaró alatt, ami körülfonta testemet és melegen tartott a téli napokon, de nem lehet minden reggel boldog az ember, ez így volt velem is. Amint tudatosult bennem, hogy ébren voltam, egyből egy éles fájdalom nyílalt homlokom tájékán. Annyira erős volt, hogy attól féltem kiszakad a fejem a helyéről. Erőteljesen szorítottam össze fogaimat, és nyomtam tenyeremet a fájdalom központjára, mintha használna, de pontosan tudtam, hogy felesleges volt. Kivánszorogtam az ágy meleg öleléséből és mezítláb indultam meg a fürdő felé, hogy valamilyen gyógyszert magamhoz vegyek és véget vessek gyötrelmeimnek.
A fürdőben kinyitottam a mosdó feletti kis szekrényt, előkotortam a fájdalomcsillapítót, majd egy pohár vízzel lehúztam azt és vártam a beteljesülést. Visszacsuktam a kis szekrényt, ami történetesen egy tükör volt, így megpillanthattam arcomat. Ahogy megpillantottam magamat, teljesen megrémültem. Az bőröm olyan fehér volt, mint a hó, ajkaim lilás színben pompáztak akár a vaníliavirág, szemeim rémülten próbálták megkeresni alakom valós részleteit, de nem találtam semmit, ami magamra emlékeztetett volna. Értetlenül bámultam magamat továbbra is, míg nyakamra nem tévedt tekintetem. Bőrömön lilás-kékes foltok díszelegtek, szokatlan formát kialakítva. Összerezzentem, mikor hozzájuk értem, de még jobban elkerekedtek szemeim, ahogy nyakhajlatomhoz ért látószervem és egy kétszavas írást véltem felfedezni. "KISS HERE". Tudatlanul szemléltem a betűket, melyek bőrömön futottak, egészen addig, míg egy pillanatnyi foszlány szökött tudatomba.
- Meg is volnánk - tette le a filctollat kezéből és kissé elhajolva nyakamtól szemlélte művét. - Így tudni fogod hová is kérheted a csókjaidat - duruzsolta fülembe, majd aprót harapott hallószervem cimpájába, amitől kirázott a hideg. - Csak elhúzód az ingedet és máris megkapsz mindent - kuncogott, majd az említett részre helyezte ajkait és erőteljesen megszívta bőrömet, amitől ajkaim szétnyíltak és egy halk sóhajt hallattam.
Megráztam fejemet és megkapaszkodtam a mosdó szélébe. Próbáltam feldolgozni az előbb látottakat, de egyáltalán nem emlékeztem arra, mikor és hol történt ez az aprócska jelent, de azt sem tudtam felidézni, hogy nézhetett ki az a férfi, aki ezeket a mondatokat mondta nekem. Hangja ismerős volt, de mégis idegen. Mintha egyszer hallottam volna és ezért nem tudtam behatárolni, hogy pontosan kihez is tartozott. Idegesített a tudatlanság, az, hogy nem tudtam semmit és az elmúlt napok, mintha csak kitörlődtek volna az elmémből, de az egész életemből inkább. Nem tudtam magam elé idézni, hogy milyen nap volt, hányadikát írtunk, sőt azt sem, hogy én magam ki voltam. Egyedül azzal voltam tisztába, hogy otthon voltam, de minden mást homály fedett, olyan fehér lepedő, mint a kinti fehér hótakaró.
Kisétáltam a fürdőből és a konyha felé vettem az irányt, hogy korgó gyomromat elhallgattassam. A hűtőben valamilyen ételre leltem, amit gyorsan el is tüntettem és kissé megkönnyebbülve üldögéltem a konyhaasztalnál. Próbáltam felidézni mi is történt velem, hogy miért nem emlékeztem semmire, de leginkább azt próbáltam felidézni, hogy ki voltam én magam. Ahogy elmélkedtem tekintetemet végigvezettem az aprócska helyiségben és megakadt szemem egy fehér pólón, ami hanyagul lógott a szemközti széken. Erőtlenül nyúltam érte, majd emeltem szemmagasságba, hogy megszemléljem, mikor egy szövegen futtattam végig szemeimet.
- A halál művészet - hangzott fülemben, amint egy fegyvert tartottam kezemben. Magam elé emeltem és céloztam. - Ha sikerül olyanná válnod, mint én, meg fogod érteni, mekkora gyönyört tud okozni a gyilkolás. A halál megismerése - suttogta hallószervemben, majd elsült a fegyver.
Ijedtem ejtettem el a felsőt és pattantam fel helyemről. Három lépést hátráltam előző ülőhelyemtől és megindultam a nappaliba, hogy kinyissam az ablakot és kiszellőztessem elmémet. Egyre jobban őrjítettek ezek az emlékfoszlányok, de tudtam jól, hogy csak ezek tudták visszahozni azt, amit elveszítettem. A lakás legnagyobb helyiségébe érkeztem és egyből az ablakhoz siettem, hogy nagyra tárjam ablakait és hideg, téli levegőt beengedjem. Arcomat egyből megcsapta a tiszta levegő és tüdőmet megtöltöttem vele. Éreztem, amint izmaim ellazultak, az előző feszültséget már egyáltalán nem éreztem. Miért is aggódom én? - kérdeztem magamtól, ahogy kinyitottam szemeimet és a tájat csodáltam. Megtámaszkodtam az ablakpárkányon és a fehér hó teljesen magába szippantotta elmémet, de ahogy néztem, úgy ugrott be egy újabb emlék.
Egy széken ültem hátrakötött kezekkel, szememet szemfedő fedte, így nem tudtam felmérni egyáltalán hol is voltam és eluralkodott rajtam a pánik. Hallottam az ajtó csukódását, ahogy a zár kattant és a padló nyikorgott az érkező súlyától. Egyre közelebbről hallottam érkeztét, míg egy tenyér nem simult vállamra. Ijedten ugrottam egyet a széken, próbáltam minél messzebb kerülni tőle, még akkor is, mikor nem tudtam ki is ő, de a helyzet semmi jót nem ígérhetett. Halk kuncogást hallatott és valahogy sejtettem, hogy egy vigyor is ott ült ajkain, hiszen minden elmebeteg élvezte, ha áldozatuk félt és szenvedett. Végighúzta hosszú ujját vállövemen, onnan nyakamra. A bőröm éget érintésétől, el akartam lökni, de megmozdulni nem tudtam, úgy le lettem szíjazva, tutira ment az illető. Ujját nyakamon futtatta végig, állkapcsom vonalát követte, majd ajkaim ívén vezette. Legszívesebben ráharaptam volna ujjára, de nem tudtam kivel is volt dolgom, így nem kockáztattam meg halálomat.
Nem érintett már sehol sem, majd hirtelen eltűnt a szemfedő és újra láttam a világot. Éles fény vakította el látásomat hirtelen, majd amint hozzászoktam a fényhez, fel tudtam mérni helyzetemet. Két szék volt a szobában, egy amin ültem és egy közvetlenül előttem, úgy másfél méterre. Nem láttam sehol sem az illetőt, aki az előbb bejött, aztán egyszer csak felbukkant. Fekete öltönyt viselt, zakója alól kibújt hófehér ingének ujja, ami rátekintést nyújtott csuklójára.
Önelégült mosoly húzódott ajkaira, ahogy végigvezette tekintetét kiszolgáltatott testemen, többször megnézve arcomat és a szemembe nézve adta tudtomra, hogy tetszett neki a látvány. Mosolya továbbra is ott ült ajkain, mikor felállt és megindult felém. Két kötelet oldozott ki, egyet ami karjaimat tartotta a szék fogságában, a másik pedig lábaimat engedte szabad utakra. Természetesen végtagjaim össze voltak kötözve, hogy esélyem se legyen a menekülésre, így meg se próbálkoztam és idegesen vártam, mit is fog művelni velem.
- Adok két választási lehetőséget. Az egyiket választanod kell ahhoz, hogy elengedjelek. Vagy egy olyan életet választasz, ahol az én igényeimet elégíted ki, vagy megfogod ezt a pisztolyt és öngyilkosságra ítéled magad - mutatta meg a fegyvert kezében. Életemben nem lőttem még, sőt, még fegyvert sem fogtam a kezemben és nem is szándékoztam ezt a szűziségemet elveszíteni, viszont ez a helyzet teljesen megváltoztatta gondolkodásmenetemet. Elfogott a késztetés, hogy a fegyvert válasszam és véget vessek életemnek, hiszen eszem ágában sem volt egy ilyen mocskos embert kielégíteni sehogy sem. Nem idiótának neveltek a szüleim, de ahogy rájuk gondoltam, elfogott a bűntudat, hogy ha öngyilkosságra vetemedek, nem csak én veszítem életemet, hanem szüleim és elveszítik életük kincsét, ezt pedig nem akartam. Egy élet? Vagy vegyek egy öngyilkosságot? Addig-addig érveltem hol az egyik, hol a másik mellett, míg végül dönteni tudtam. Az életet választottam és már meg is kaptam az aznapi első feladatomat. A földre húzott, majd a szemközti szék elé térdeltetett, elhelyezkedett előttem terpeszre nyitott lábakkal és már hívogatott is ujjával, hogy menjek közelebb hozzá. Amennyire engedték a kötelek a mozgást, úgy közeledtem feléje, miközben kigombolta nadrágját és lehúzva sliccét, nyitotta meg előttem feladatomat. Egy fintorral hajoltam rá nemességére és kezdtem neki kényeztetésének és kielégítésének. A világ legmocskosabb emberének éreztem magam, ahogy...
Hirtelen kaptam levegőhöz, ahogy vége szakadt a képsorozatnak és erősen markoltam az ablakpárkányt annyira, hogy ujjaim elfehéredtek.
- Mik ezek a képek? - tettem fel hangosan a kérdést, ahogy magam elé meredtem és igyekeztem egyensúlyomat megtartani, mielőtt kirepültem volna az ablakon. Az zár kattanására emeltem meg fejemet és vezettem tekintetemet az ajtó felé, ami lassan nyílni kezdett. A fallap egyre nagyobbra tárult, míg meg nem pillantottam látogatómat, akinek valamilyen úton-módon kulcsa volt lakásomhoz. Lentről felfelé mértem végig, szemeimmel minden egyes négyzet millimétert feltérképeztem, elemeztem mozdulatait és viseletét, míg arcához nem értem. Ajkai mosolyogtak, szemeiből sütött az elégedettség és dicsőség érzett, úgy nézett, mintha egy trófea lettem volna számára. Talán az is voltam, ezt addig nem tudtam, míg egy csokor virágot és egy levelet nem pillantottam meg kezeiben. Egy lila kis virág bújt meg kezei között, ami a rozmaring nevet viselte. Ahogy jobban elnéztem a virágot, majd az adott szituációt, egyből beugrott a virág jelentése.
- Emlékül. A búcsú virága - szólalt meg az idegen férfi és ekkor ismertem meg a hangot, amit ezidáig kerestem elmémben. Lábaim összerogytak a rémülettől és a falnak támasztva hátam próbáltam rendezni a gondolataimat, de sehogy sem sikerült, miközben az idegen elindult felém. Felemelte a levelet és olvasni kezdte. Egyáltalán nem értettem milyen szavak hagyták el ajkait, egyedül a levél legvégét hallottam. - Az elsüllyedés és összecsapás, és a gyalázatos összeomlással építed magad, a saját roncsaidból - hagyták el ajkait az utolsó szavak, melyeket utoljára hallottam az életben...
Két férfi feküdt az ágyban, egyikük az igazak álmát aludta, míg a másik figyelte nyugodt arcvonásait. Már órák óta csak nézte a férfit, kit megszerzett magának és mosolyogva nyugtázta magában, hogy ismét remekül teljesített. Vigyorogva simított végig a másik arcán, figyelve, hogy nem rezzent meg egyszer sem semmilyen izma érintésétől, hiszen élettelen volt. Vernon, egy önelégült mosollyal ült fel az ágyon, majd takarta be szerelme immár kihűlt testét és hagyta örök nyugalomban a hófödte tájakon elbúvó aprócska lakásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése