Banda: Exo
Páros: nincsen kimondott páros
Korhatár: -
Műfaj: öhm, hát nem tudom minek mondjam, szomorú, de mégsem xd
Megjegyzés:
1. Suho szemszögéből íródik a történet, majd átvált E/3-ba, de majd mindent megértetek.
2. Ez a történet, egy kis reklámvideó alapján készült. Nem teljesen úgy lesz benne minden, mint a videóban, lesznek benne változtatások, de az alapja hasonló lesz. Itt a videó, ha valakit érdekel ----> A videó
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Lassan tíz éve, hogy ismertem a barátaimat, akikkel életre szóló barátságot kötöttünk lent Busan partjain. A megismerkedésünk emlékére, minden évben, azon a napon, mikor megpecsételtük barátságunkat, leautóztunk Busan-ba és egy lazulós két napot töltöttünk lent. Ahogy teltek az évek, úgy utaztunk le újra és újra, ekkor beszéltünk a legtöbbet egymással, ekkor tudtunk meg mindenkiről mindent és ilyenkor volt az, hogy megtartottuk az "ereszd el a hajad" akciót is, ami abból állt, hogy kifulladásig ittunk és kidőltünk a végén. Ezeket a napokat élveztem a legjobban az egész évből, és ezt vártam minden évben, hogy végre találkozzam a fiúkkal és végre lazíthassunk egy hatalmasat, a munka és a tanulás mellett.
Viszont az utóbbi három évben minden megváltozott. Volt olyan, hogy egy valaki nem tudott eljönni, de vele telefonon buliztunk együtt, de három éve már, hogy nem mentünk le Busan-ba. Hirtelen senki se ért rá, mindenkit lekötött a munka, kivéve engem. Egyszerűen nem értettem mi változott meg hirtelen, hogy egyik pillanatról a másikra elszakadtunk egymástól. Minden évben mikor megkerestem a fiúkat, ugyan azt az üzenetet kaptam mindig. "Sok a munka", "Nem enged el az asszony", "Beteg lettem", "Most nem igazán jó". Mikor ezeket olvastam, egyedül mentem le Busan-ba, de nem volt hangulatom bulizni, csupán lementem a tengerpartra, és bámultam bele a nagy kékségbe, hátha meglelem a választ.
2019. május 15.
Ezen a napon, a nyolc barát mindegyike kapott egy e-mailt, mely megváltoztatta aznapi, sőt az egész heti programjukat.
Xiumin, éppen ebédjét fogyasztotta, mikor megzörrent telefonja, hogy üzenete érkezett. Elolvasta a sorokat, de egyszerűen nem tudta elhinni azt, amit olvasott.
Yixing, éppen Pekingbe volt, mikor az e-mail érkezett. Földbe gyökerezett a lába az olvasottak alapján. Leintett egy taxit és már sietett is a reptérre.
Chen, miután végzett egy műtéttel, orvos társaival beszélgetett, amikor megkapta a hírt. Annyira sokkolta az üzenet, hogy a falnak dőlve igyekezett feldolgozni.
Kai, a táncórája után tudta csak elolvasni az e-mailt, de hirtelen, mintha állni is elfelejtett volna, úgy rogyott le a földre.
Sehun, épphogy kilépett az egyetem kapuján, amikor a telefonja jelzett, és a falnak támaszkodva kellett megnyugodnia kissé, miután megtudott mindent.
Chanyeol, ahogy bezárta a kis zeneboltot, amit üzemeltetett, hogy végre megebédeljen, jött az e-mail, hogy aztán egy arra járó idős néni zökkentse ki telefonja bámulásából.
Baekhyun, szabadnapját élvezte, nagyban lustálkodott ágyában, mivel úgy döntött, csak délután tevékenykedik, mikor telefonja üzenetet jelzett. A sorok olvasásának hatására, telefonja a földön landolt, és úgy hullott darabjaira, mint egy élet.
Kyungsoo, nagyban készítette a konyhán az embereknek az ételt, mikor két fordulás között megleste e-mail-ét, de talán az lett volna a legjobb, ha várt volna vele, mert így akkor nem égett volna oda a specialitása.
2019. május 16.
Mindenki fekete öltönyben érkezett Busan-ba. Érdekes módon, míg a kis vendéglő elé nem értek, nem is futottak össze. Meglepődtek mikor ott találták egymást, egyszerre örültek, de voltak szomorúak is, hiszen nem ilyen körülmények között szerettek volna találkozni ismét. Megölelték egymást, egy-két könnycseppet is hullajtottak, majd lassan megindultak befelé. Némán, egymást támasztva léptek be a kis vendéglőbe, és mintha tudták volna hová kell menniük, automatikusan a szokott asztaluk felé vették az irányt, mikor is földbe gyökerezett mindannyiuk lába.
Az asztal meg volt terítve, azok az ételek és italok foglaltak helyet a falapon, amiket már évek óta együtt fogyasztottak az utazásaikon, valamint egy társasjáték is helyet foglalt az egésznek a közepén. Mindannyian értetlenül pislogtak egymásra, nem értették a helyzetet, hogy minek egy halotti toron játék. A legmagasabb már éppen indult volna, hogy megkérdezze a tulajt, hogy ez pontosan mi is, mikor hirtelen az oszlop mögül felbukkant az-az ember, aki miatt, átutazták az országot. Ott állt ő is fekete öltönyben és az asztalhoz lépve, az egyik szék háttámlájára tette kezét, miközben szelíden rámosolygott az értetlen, döbbent társaságra.
- Tudom, hogy nem ez volt a legszebb üzenet, amit kaptatok felőlem, de nem találtam más módot arra, hogy újra összehozzam a csapatot - ismerte el a férfi, ki az utóbbi három évben egyedül töltötte ezeket a napokat Busan-ben. - Lassan három éve, hogy épphogy hallunk egymásról valamit, pedig egy városban élünk! - tárta szét karjait. - Egyszerűen hiányoztatok fiúk. Hiányzott a közös pihenés, hogy nevessünk, hogy kicsit kilépjünk a mindennapokból. Sajnálom, hogy a szívbajt hoztam rátok, hogy ennyire elszomorítottalak titeket, de mivel mindig leráztatok, így meg kellett tennem ezt, és...
- Fogd már be a szádat, Kim Junmyeon! - szólt rá a társaság legidősebb tagja, és ezzel egyidőben meg is indult az említetthez, hogy megölelje őt. A többiek is követték a példáját és jól megszorongatták barátjukat, akiről azt hitték, hogy nincs többé. Miután kisírták magukat és jó alaposan leszidták könnyeik okozóját, helyet foglaltak az asztalnál és nekikezdtek a lakomának. Ették a finomabbnál, finomabb ételeket, mellé koccintottak, beszélgettek, hiszen sok-sok évnyi eseményt kellett megosztaniuk a többikkel, és természetesen a vicces történetek se maradhattak el, amire hangos nevetéssel reagáltak.
A kicsinyke vendéglő az ő hangjuktól volt hangos, de ezt már megszokták a tulajdonosok, hiszen ezért szerették a fiatalokat, mert egy kis életet vittek az életükbe. Örültek, hogy ezek a fiúk, annyi év után újra hazajöttek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése