Almost like a Stinct (KyungJeong)

Szereplők: Jang Yijeong és Song Kyungil

Páros: KyungJeong

Műfaj: fluff, fordítás

Figyelmeztetés: nincs

Drága Katusom és édesapám, ne haragudj, hogy csak most tudtam ezt neked befejezni. Nagyon boldog szülinapot kívánok neked <3 remélem ez az éved szerencsésebb lesz és az érettségid is nagyon jól sikerül. Remélem tetszik, amit így az utolsó órákban összedobtam, és örülök, hogy ennyi egyáltalán sikerült mert így is az asszonyod szólt rám hogy „Hát kéne pár kép apád szülinapjára.” Én meg enyhén szólva kiakadtam, hogy már is 10.-e van ;_; De egy szó, mint száz és a lényeg,hogy Sok boldogságot és nagyon szeretlek ^^.

A szűkös ágyban fekve, fölöslegesen próbálkozva az alvással vagy csak elfelejtetve, hogy mi is az az alvás egyáltalán, körülvéve Yijeong illatával és karjaikat egymás testére fonva KyungIl csak gondolkodott, hogy mikor is történhetett mindez.

Próbált emlékezni, hogy mikor hagyta abba Yijeong kérdőre vonását.

Próbált emlékezni, hogy a „Yijeong miért az én ágyamba alszol?” kérdés, mikor váltott át „Yijeong nem aludnál az én ágyamban?”-ra, hozzáadva, hogy: „Valami baj van?”

Észre sem vette a hirtelen változást.

Habár most így visszagondolva, KyungIl rájött, hogy ez nem is volt olyan hirtelen. Hogy is mellőzhetne valamit, ami ilyen fontos volt. Vagy nem volt az?

Ez arra késztette, hogy visszaemlékezzen arra, mi mást hagyhatott még ki. Mi mást felejthetett el Yijeong-gal kapcsolatban vagy valamit, aminek nem kellett volna normálisnak lennie, de az volt. Mi volt még hétköznapi, aminek nem szabadott volna?

KyungIl mindenre emlékezni akart, de az egyetlen dolog, ami kitöltötte a gondolatait, az Yijeong volt.

Az Ő arca. A mosolya, amit a fanoknak tartott fenn, ahogy a szemei milyen ártatlanul ragyogtak, amikor a számaik szövegén gondolkodott, hogy milyen érzés volt a teste a mellkasán és milyen íze volt a hajának KyungIl szájában, amikor már zsinórban a hetedik napon vele kelt fel.

Még most is érzi. A haját. Olyan illata van, mint a mangónak. Mint a sárgabaracknak és a dinnyének, mintha csak a nyitott ablaktól jövő szél belekapott volna. Mint egy gyönyörű szó a zavaros hangeul-ban. Mint minden együttvéve, ami Yijeong.

Azt gondolta, hogy nem is olyan fontos erre emlékezni. KyungIl sok dolgot elfelejt, de ezúttal, ezt talán nem kellene.

Valószínűleg nem kellene. Ő egy idol csapat vezetője. Ő egy előadó, neki nincs megengedve, hogy felejtsen.

De semmi fontosat nem felejt el. Az új és régi számaikat, az új és régi koreográfiáikat és a fanok arcaira, amire fanmeeting-eken rámosolyog.

Nem felejti el, amikor Yijeong elbóbiskol, és nem felejti el őt, amikor ébren van. Yijeong mindig ott van valahol KyungIlban.

Nem felejtette el azt, ahogy Yijeong képtelen volt abbahagyni a nevetést az egyik interjú alkalmával és félbe kellett hagyniuk a felvételt, pontosan 8 perc és 41 másodpercre, mielőtt le nem nyugodott. Mielőtt kedvesen rámosolygott, a nevetése eltűnt és csak Yijeong-ot csodálta, és ő visszalesett rá, könnyekkel szemei sarkában, épphogy csak elkenődött szemfestékkel.

Ahogy KyungIl-ra idegesen rászóltak, amikor egy perccel a kelleténél tovább bámult Yijeong-ra, aki éppen akkor semmi érdekfeszítőt nem csinált.

Arra az alkalomra, amikor a hajhúzós rész gyakorolták a „Psycho”-ban, KyungIl túl erősen rántotta meg Yijeong haját és azonnal bocsánatot is kért, de csak annyit vett észre Yijeong arcán, hogy húzhatta volna a haját még erősebben és még meg is köszönte volna, hogy ebben a kiváltságban lehetett része.

Végül is, talán mégsem felejtette el.

Talán semmit sem felejtett.

Talán csak nem akar semmit sem bevallani magának, mert a felejtés könnyebb.

De talán mégis be kéne vallania.

Mert talán az amilyen gyorsan ver a szíve néha, az nem az egészségügyi dolgok miatt van.

Talán minden Yijeong miatt van.

Talán mindig is Yijeong volt.

Akkor, amikor az öleléseik is rutinná váltak, vagy minden éjszaka, amikor ugyanabban az ágyban aludtak, végtagjaikkal össze-vissza és lélegzetük összekeveredett. Amikor reggelente Yijeong elkezdte KyungIl arcát csókokkal behinteni mindenhol, csak ajkait vigyázva hagyta ki.

Amikor, mindez normálissá vált.

Mégis mikor volt az amikor KyungIl azt gondolta volna, hogy ez mindig ilyen volt? Azt, hogy azt gondolta, minden olyan amilyennek lennie kell.

- KyungIl? Minden rendben? – KyungIl meghallja Yijeong nyugtalan hangját és hirtelen minden gondolata elveszett és KyungIl még azt is elfelejtette, hogy miről is szóltak azok.

- Aludj vissza Yijeong –Szólt lágyan, kifésülve Yijeong haját a szemeiből.

Gondolkodnia kell rajta.

- Hirtelen meghúztad a hajam és furcsa volt. - Húzta fel aranyosan az orrát és KyungIl töprengeni kezdett, hogy mikor vándorolt fel a keze Yijeong hajába, anélkül, hogy észrevette volna

- Nem akartalak felkelteni. - Mondja bocsánatkérésképpen. – Ne haragudj. - Adja hozzá pár másodperc után, eldöntve, hogy ez nem volt elég.

Kezét visszavezeti a helyére, Yijeong dereka köré.

- Semmi baj.- Mosolygott és próbált közelebb araszolni KyungIl-hoz de már semmi hely nem volt köztük. – Jól vagy?

- Persze – Bólintott. Jól volt ő? – Csak gondolkodtam.

Nincs semmi, ami ne lenne jól. Minden tökéletes.

- Miről?

- Arról hogy… - Próbált vissza emlékezni, hogy miről is merengett.

- Arról…? – Ismétli meg Yijeong egy ásítással követve kérdését.

- Rólad. - Emlékezett vissza, de az agya nem tudta felfogni mielőtt eldöntötte volna, hogy ezt teljesen rendben lenne így kijelenteni. - Rád gondoltam. – Nem jó ezt így mondani. Vagy talán mégis.

Talán Yijeong is erre gondolt. Rá. Mindenre KyungIl-ról.

- Mi van velem? – a sötétben KyungIl halványan látta Yijeong mosolyát. – Remélem csak a jó.

- Csak a jó. –bólintott – Ha rólad van szó, az mindig csak jó.

- Ez hízelgő. – Somolygott Kyungil cukkolódva. – Én is rád gondoltam. – Adja hozzá amikre KyungIl számított, de mégis a sötétbe vigyorogva találja magát.

- És én milyen vagyok? – jön KyungIl köre a kérdéssekkel.

- Jó – Mosolyog Yijeong. - Ha rólad van szó, az mindig csak jó.

KyungIl szorít ölelésén melyben Yijeong-ot tartja.

- Ne legyél ilyen nyálas. - Kéri nyűgösen.

- Mi? Hyung kezdte. – Hibáztatja őt Yijeong egy kuncogással egybekötve, majd feltámaszkodik KyungIl mellkasáról.

- Mostanság sokat gondoltam rád. – mondja KyungIl az igazat.

Yijeong minden, amire KyungIl gondolt, azt se tudja már mióta.

Ez igazából már régebb óta tart, mint csak mostanság, de KyungIl már el is felejtette, hogy az idő, hogy is működik ebben a konkrét pillanatban.

-Mhm – búgja Yijeong KyungIl mellkasába. – Nagyon gyors a szívverésed. Haldokolsz? – Kérdezi kíváncsian.

- Veled már nagyon sokszor meghaltam. –Mondja KyungIl, majd le is akarja magát csapni, amiért ez ilyen hülyén hangzott.

- Hyung el kéne kezdened dalszöveget írni. – Neveti Yijeong.

- Szóval több időt kéne veled töltenem?

- Pont ugyanerre gondoltam. – mondja Yijeong, de hangja csak alig több mint suttogás.

Csendben is maradhatott volna, de KyungIl valószínűleg még így is meghallotta volna őt, de nem most fogja kipróbálni, hogy ez igaz-e.

Habár a dalszöveg írásosdi csak egy poén volt, KyungIl nem gondolja ezt rossz ötletnek. Tényleg.

- Majd még átgondolom. – mosolyog KyungIl Yijeong hajába, ami holnap reggelre valószínűleg megint a szájában fog kikötni.

- Tedd azt. – bólintott elégedetten Yijeong.

Komolyan fura, ahogy Yijeong egyszerre juttat eszébe és ugyanakkor felejtet el mindent KyungIl-lal. De ő ezt nem utálja.

KyungIl imádja azokat az érzéseket, amiket Yijeong kelt benne, amikor így beszélgetnek, jobban mint mást. Ez különleges. Annyira Yijeong-os.

- Yijeong? – Próbálkozik KyungIl, hátha ő még nem aludt el és hátha ő még nem felejtette el mindazt amire KyungIl most emlékezni akar.

- Hm, igen? – Érkezik az érthetetlen válasz, mire KyungIl megböki Yijeong oldalát, hogy felkeltse a figyelmét. Yijeong fészkelődik egy kicsit majd kuncog. – Igen? Igen? – Mondja gyorsan, nem akarva, hogy ez valami még drasztikusabbá változzon, mint mondjuk egy egész csiklandozásba csak, hogy elnyerje a figyelmét.

- Van itt még valami, amit el akarok mondani. – Mondja KyungIl mire Yijeong feljebb tápászkodik a párnára, hogy tekintetük találkozzon a sötétben.

Gondolja, mire szeretne emlékezni, ezért lecsukja szemeit majd meg is érzi KyungIl ajkait a sajátján és ott is tartja úgy egy vagy két másodpercig.

KyungIl elhúzódik amire Yijeong kinyitja szemeit, hogy belenézzen a másikéba. Az ajkak, amiket az övén érzett, amik egy laza mosolyra húzódnak, teljesek és boldogok, szavak nélkül is, csak az érzések miatt.

-Igen. – dönti el KyungIl azt, amiről nem is olyan biztos, hogy mi az. – Ez az. – Bólint magában, mintha csak rájött volna a létezés hátterére.

Yijeong felkuncog, hagyva magát közelebb húzni és fejét bedugni KyungIl álla alá.

- Ez nem csak az. – Mondja a nyakába. – Ez te vagy. Mindig is te voltál.

- Ez furcsa. –szólt KyungIl. – És random. Nem az, amire gondoltam. – Folytatja, mire Yijeong ismét nevetni akar. – De valóban. Ez itt van.

- Micsoda? – Kérdi őszinte kíváncsisággal Yijeong és bár már tudja, akkor sem akarja ezt elrontani a már félálomban lévő KyungIl-nak.

- Te. – És végre már be kéne fejeznie ezt a buta viselkedést, mert már pontosan tudja mi is az, de csak elfelejtette azt a szót. – Valami más. Áh, kit érdekel. Felejtsd el egyszer és emlékezz rá kétszer. Ez itt van valahol. – Mondja és bár semmi értelme nincs, de nem is kell legyen neki.

Csönd van egy percre vagy kettőre és már mindketten majdnem elaludtak mire KyungIl egy halk ’Áh’-t hallat, mire Yijeong tudta, hogy rájött valamire.

Mind a ketten tudják mi az. KyungIl emlékszik rá, Yijeong soha nem is felejtette el, de nem kell beszélniük róla.

Ezek mind az érzések.