Páros: KyungJeong
Banda: History
Korhatár: +12
Műfaj: öhm.. talán fluff, de az eleje egyáltalán nem olyan xd ez olyan slight angst
Megjegyzés: Ez a történet Katus drága születésnapjára íródott és nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszését. És még egy személyt felköszöntenék, aki mellesleg eme banda tagja!!! Boldog születésnapot Dokyun oppa!!! ^_^
Szeptember 20-a, szerda volt. Néhány éve kezdtem el dolgozni az új munkahelyemen, ami nagyon elnyerte a tetszésemet anno és úgy éreztem, sokra vihetem majd, csak idő kérdése. Eléggé biztatóak voltak a kollégák és a főnök is nagyon szimpatikus volt, így minden nap boldogan léptem át az épület küszöbét és vártam, hogy másnap is ugyanilyen lelkesen lépdeljek felé. Az évek során egyre magasabb pozícióba kerültem, így igaz, hogy nagyobb felelősségem volt mások felett, de annál inkább élveztem. Tele voltam örömmel, hogy az életem minden egyes részlete a helyén volt. Volt lakásom, egy jól kereső állásom, barátaim, a szüleim is szerettek, egyedül egy az, amit még nem adott meg nekem az élet. A szerelmet. Nem volt olyan könnyű az élet, mint azt az emberek gondolják. Attól még, hogy kifogástalan külsővel rendelkeztem és a nők csak úgy bomladoztak utánam, én nem rájuk vágytam. Egyetlen egy személyre vágyakoztam, mióta megismertem, csak az elején még nem tudtam mi is ez az érzés. A legjobb barátom volt. És itt kezdődtek a problémák. A legjobb barátom, aki történetesen fiú és én is az voltam, és.. ő nem szeretett viszont. Pontosítva a dolgokat, ő nem vonzódott a férfiakhoz és...
Ebben a pillanatban csörrent meg a mobilom, miközben a buszhoz mentem és a lakásomra mehessek pihenni, mert hosszú napom volt. A lakás, amiben öten éltünk, és egy volt közülük ő. Ő, akit szerettem. Előhalásztam telefonomat a zsebemből és értetlenül néztem az ismeretlen számot.
- Song Kyungil, tessék! - szóltam bele a készülékbe és már a buszmegállóba álltam, várva a járművet, hogy végre hazavigyen.
- A maga barátja, Jang Yijeong? - tette fel az első kérdést én pedig értetlenül pislogtam.
- Igen. A legjobb barátom, együtt is lakunk. Miért? Történt vele valamit? - lett úrrá rajtam egyből a pánik. Még sosem hívtak ilyen ügyben.
- Jöjjön a T. Kórházba. A barátjának balesete volt, de itt többet is mondunk majd - és le is tették a telefont. Elkezdett forogni velem a világ. Nem lehet. Egyből lendültem a kezem felfelé, ahogy egy taxit láttam közeledni és hatalmas szerencsémre üres is volt, így bepattantam és elhadartam neki, hová is akarok menni. A tudtára adtam, hogy a lehető leggyorsabban hajtson oda, mert nagyon fontos. Minden megfordult a helyemben, hogy mégis mi baja eshetett, a telefonomat a kezemben szorongattam, már éreztem, hogy összezsugorodik tenyeremben és eltűnik.
Percekkel később már a kórház recepcióján várakoztam, hogy végre megtudhassam melyik szobában is találom barátomat és egy orvost, aki elmagyarázza a helyzetet. Mégis hol volt a baleset? Mennyire súlyos az állapota? Életveszélyben van? Műteni kell? Műtötték már? Ébren van? Láthatom? Egyáltalán miért engem hívtak? A szüleit kell ilyenkor értesíteni először. Igaz, hogy a szülei eléggé messze éltek, de akkor is. Én csak a legjobb barátja voltam, még nem is álltunk rokoni kapcsolatban, hogy engem nevezzenek közeli hozzátartozónak, de mégis örülök, hogy én lehetek itt.
- Song Kyungil? - hasította félbe gondolataimat egy férfi hang, mire felkaptam a fejemet és egy orvost találtam magam előtt. Hatalmas szemekkel bólintottam egyet, egy szó nem jött ki a torkomon. - Dr. Kim vagyok, Jang Yijeong orvosa. A barátja jelenleg eszméletlenül fekszik az egyik szobába. Szeretném, ha végighallgatna és válaszolna pár kérdésemre.
- Mikor láthatom őt? - tettem fel a legfontosabb kérdést. Látni akarom.
- Amint ezzel végeztünk, bemehet hozzá egy kis időre. Most nyugalomra és csendre van szüksége, de mindent meg fog érteni, amint beszéltünk. Jöjjön velem, kérem - tessékelt el az egyik irányba és az irodájába - gondolom - terelt be, majd elmondott mindent, hogy mi is történt. Egy idióta autós áthajtott a piros lámpán és Yijeong éppen a zebrán haladt át, az autó meg elütötte. Nincs életveszélyes állapotba, de el kell végezniük egy műtétet, amihez engedély kell. Mindenre felkészültem, de arra nem hogy az én engedélyemre várnak. Miért pont az enyémre? Dr. Kim elmondta, hogy próbálták elérni Yijeong szüleit, de nem reagáltak és a telefonjában az én számommal találták szembe magukat, így gondolták, csak valamilyen közeli barátja lehetek. Ahogy végighallgattam az orvost, próbáltam végiggondolni mindent, de túlságosan gyorsan történtek az események, így beleegyeztem a műtétbe. Igaz, fogalmam sem volt róla, pontosan milyen komplikációkkal járhat ez a folyamat, hogy egyáltalán szükséges, de mivel egy orvos mondta nekem, így megbíztam szavaiban és a kezébe adtam barátom jövőjét. Miután mindent megtudtam és kitöltöttem a megfelelő papírokat, Dr. Kim Yijeong szobájához vezetett. Azt mondta, hogy fél órát kaphatok, mert minél előbb el kell végezniük a műtét. Csak bólintottam, majd beléptem a szobában.
A szoba csöndes volt, semmilyen zaj nem szűrődött be. Az ablak résnyire volt nyitva, hogy friss levegő szivárogjon be az aprócska helyiségbe. Az ágyon fekvő fiú, szinte eltűnt a takaró alatt és a párnába is belesüppedt feje. Egy gép sípolt mellette, ami az életjeleit mutatta és örültem, hogy azt az egyenletes csipogást hallom, ami azt jelentette, hogy normális volt a pulzusa és a szívverése. Sóhajtva léptem melléje, de egyből el is fordítottam fejemet, amikor arcára tekintettem. Ha nem tudtam volna, hogy ő feküdt itt, biztos nem ismerem fel. Arca tele volt horzsolásokkal, öltésekkel, varratokkal, mindennel, ami nem odavaló volt. A gyönyörű arcát elcsúfította az egész. Óvatosan emeltem kezemet feléje, hogy megérinthessem, de ahogy ujjam érintkezett bőrével, remegni kezdtem és éreztem, hogy a torkom kiszáradt és minden levegő megszűnt létezni. Éreztem a fojtogató érzést a torkomban, a tüdőm feleakkora lett, mint volt. Borzalmas volt őt így látni, és arra lettem figyelmes, hogy könnyeim végigszántják arcomat, és államról lecsöpögve hullanak kézfejemre, ami barátom arcán nyugodott.
- Miért vagyok ennyire érzékeny? - tettem fel magamnak a kérdést, miközben a székre rogytam és kezem teste mellé esett. Könnyes tekintettel néztem tovább arcát, amiből a lélegeztető gép miatt még kevesebbet láttam. Olyan volt, mint aki éppen aludt volna, de pontosan tudtam, hogy nem fog bármelyik percben felébredni. Remegve fogtam meg kezét és szorítottam, amennyire csak tudtam, de még azon a határon belül, hogy ne okozzak neki semmilyen fájdalmat. Csak zokogtam mellette és fogtam kezét, egészen addig, míg be nem jött egy nővér, hogy elvigye barátomat, felkészíteni a műtétre. Nem szívesen, és hatalmas kínszenvedések közepette engedtem el a fiú kezét, majd kimentem a szobából. Egy lépést sem tettem az ajtó után, vártam, hogy elvigyék és a váróban várhassak rá, míg kijön onnan, remek állapotban.. Percekkel később, két nővér érkezik és eltolják barátomat a műtőhöz, én pedig halkan visszafojtott könnyekkel követtem őket, ameddig csak lehetett. Az egyik székre leroskadtam, vártam, hogy jelezzen a kis tábla, hogy megkezdték Yijeong műtétjét, de az az öt perc, amíg vártam, egy emberöltőnek tűnt. Vörösen világított, mint az emberi vér, mint a rózsa a mezőn, mint Yijeong arca, ha éppen zavarba hoztam. Minden rá emlékeztet. Magam előtt látom mosolyát, hallom nevetését, a hangját, amikor a szobájában énekelt egyedül. Éreztem arcomon kezét, amikor viccesen megcsipkedett, vagy ha hozzám bújt egy ölelésre. Aprócska teste elveszett hatalmas karjaim között, de pontosan odaillettek. Tökéletesek voltunk együtt.
Éveknek tűnő percek teltek el, pontosabban negyed óra telt el, de már felrobbantam és semmit sem találtam pozitívnak. A legrosszabbakra tudtam gondolni, hogy soha többé nem ébred fel barátom, hogy esetleg meghal, és nem is csodálkoztam, hogy könnyeim ismételten záporozni kezdtek a kórház padlózatára. Egyszerűen kibuktam és ezen az sem segített, hogy barátim is próbáltak nyugtatni telefonon keresztül. Semmi sem hatott rám. Ott zokogtam a műtő előtt, minden férfiasságomat elveszítve, de koránt sem érdeket, hogy ki mit gondolt rólam, csak az volt a fontos, hogy Yijeong épségben kerüljön ki a műtőből, és végre magamhoz ölelhessem, hogy elmondhassam neki, mennyire is szeretem őt. El kellett mondjam neki. Túl régóta tartogattam magamban az érzéseimet és úgy éreztem, itt az alkalom, hogy színt valljak végre.
Gondolataimból egy kéz zökkentett ki, amint a vállamra csúszott. Szétsírt szemekkel kaptam fel fejemet, az előttem álló férfira, aki Yijeong orvosa volt. Egyből kérdezgetni kezdtem, hogy mi van barátommal, mikor láthatom és még megannyi kérdést akartam feltenni neki, mire mosolyogva megérintette karomat.
- A műtét jól sikerült, de sajnos még kómában fog maradni egy ideig - válaszolta kérdésemre. - Rendbe fog jönni, higgyen nekem. Erős a barátja, és minden erejével azon van, hogy visszatérjen magához. Negyed óra múlva bemehet hozzá, de csak rövid időre, mert pihennie kell, ahogy magának is. Menjen majd haza és aludjon egy nagyot. Rengeteget fog segíteni. Holnap is itt lesz és egyből értesítjük, ha esetleg valamilyen változást észlelünk - mondta biztatóan, majd gyengéden megveregette karomat és megfordulva haladt a dolgára. Nem tudtam eldönteni, hogy most örüljek, vagy sírjak szavaitól. Örültem, hogy a műtét jól sikerült és nemsokára láthatom, de a szívem belehasadt a tudatba, hogy még hosszú ideig nem fog magához térni. Kissé elveszetten indultam meg szobája felé, ahol ugyan az a nővér találtam, aki a műtét előtt is bejött. Elmosolyodott, mikor meghallotta jöttemet, és tovább biztatott, hogy Yijeong-nak semmi baja nem lesz, és hamar fel fog épülni. Csak bólintani tudtam szavaira és magunkra hagyott. Fáradtan ültem le a székre, pedig ma alig csináltam valamit, lehet az aggódás tette ezt velem. Letöröltem könnyeim maradványait, majd nagy levegőt véve csúsztattam kezemet kézfejére és kissé megszorítsam, hogy tudassam vele, mellette vagyok.
- Szia Yijeong - suttogtam a szavakat, mintha attól félnék, hogy más is meghallja. - Reggel nem így értettem azt, hogy szerezzél magadnak nagyobb figyelmet. Nem a kórházban kellene a fontos embert játszanod - mosolyodtam el, de éreztem, hogy újra könnyen szöktek szemembe. - Tudod, rohadtul megijesztettél. Nagyon. Nem tudtam elhinni. Azt hittem, csak viccelnek, de.. mikor megláttalak itt, akkor tudatosultam benne, hogy komolyan bajod van. Megannyi gondolat járt a fejemben, hogy mégis hogy kerülhettél ide, és az, hogy elveszíthetlek. Rohadtul fontos vagy nekünk.. nekem.. Yijeong - buktam ki és ismételten zokogva borultam az ágyra, ahogy kezét szorongattam. - Könyörgőm! Ébredj fel minél előbb! Könyörgőm neked, Yijeong! - emeltem fel fejemet és arcára néztem. - Gyere vissza hozzám! Szeretlek! Képtelen vagyok élni nélküled. Megszoktam, hogy ott vagy állandóan a közelemben, hogy minden áldott nap a kanapén talállak, ahogy a könyveket bújod, hogy a konyhában egyre finomabb ételekkel lepsz meg minket. Könyörgőm! Gyere vissza! - hajtottam le fejemet és folytattam a zokogást.
November 5. Vasárnap. Yijeong már hat hete feküdt kómában, de semmilyen változás nem történt. Minden nap bejöttem, hogy láthassam és beszélhessek vele. A szülei egyik héten betoppantak és egy teljes héten keresztül mellette voltak, ami kissé megnyugtatott, de tudtam jól, hogy nem tudnak itt maradni. Megígértem nekik, hogy amint történik valami, értesítem őket, de azóta sem történt semmi. A szüleit nagyon régóta ismertem, fiúkként gondoltak rám, így nyugodt szívvel bízták rám egyetlen fiúkat, de láttam édesanyja szemében, hogy nem szívesen hagyja itt fiát. Át tudtam érezni a nő érzéseit. Én is nehezen hagytam itt minden éjjel barátomat, és mentem másnap munkába, de amint végeztem egyből hozzá siettem és beszéltem neki, hogy mégis mi történt, míg ő itt fekszik. Barátaink is meglátogatták őt gyakran, de volt, hogy engem is elráncigáltak, mert nem egyszer fordult elő hétvégéken, vagy esetleg hétköznap, hogy virrasztottam mellette és könnybe áztatott szemekkel tértem haza.
Borzalmasnak találtam magamat, amiért ennyire életképtelen voltam, de egyszerűen nem tudtam nem mellette lenni. Szükségem volt rá, még akkor is, ha nem hallottam hangját, ha nem tudta, hogy itt voltam vele. Minden áldott nap, amikor szerencsére nem volt rajtunk kívül senki sem a szobában, rengetegszer vallottam neki szerelmet. Elmondtam neki, hogy miért szerettem bele, hogy mióta tudtam, hogy szeretem. Mik voltak azok az apró érintések, melyektől mindig megdobbant a szívem, hogy miért öleltem magamhoz annyiszor.
- ...és ezért jöttem olyan későn a múltkor - meséltem neki, hogy szombaton miért nem voltam itt a szokásos kilenc órakor, de tudtam, hogy úgysem hall. - De most már itt vagyok, szóval nem kell félned, hogy nem lesz itt senki, aki fecsegjen neked egész nap a szokásos hülyeségeiről - nevettem fel kínosan, majd kézfejét bámultam, amit szokásomhoz híven simogattam. Sóhajtva hajtottam le fejemet és lehunyt szemekkel nekikezdtem. Úgy éreztem nem mondtam el neki elégszer. - Szeretlek Yijeong. Elmondhatatlanul szeretlek. Akárhányszor értél hozzám, az nekem felért egy csókkal. Amikor hozzám bújtál, azt akartam, hogy megálljon az idő, mert tovább akartalak ölelni egy percnél. Sokat jelentett minden egyes perc, amit veled töltöttem és tudom, hogy most nem azért szorongatod a kezemet, mert felébredtél, hanem csak az agyam játszik velem, hogy minél több szenvedést okozzon, mert szeretlek téged - emeltem fel fejemet mosolyogva, de mikor ránéztem arcára, megfagyott ereimben a vér és teljesen lefagytam. Szemeivel arcomat fürkészte, ujjai enyéim köré fonódtak és talán még mosolygott is, de ebben nem voltam biztos. - Yijeong.. - szólaltam meg halkan, mire csak bólintott egyet, a szívemről pedig egy hatalmas kő esett le. - A-azonnal szólok egy nővérnek - nyögtem ki végül és már nyomtam is gombot, percekkel később pedig a nővér és Dr. Kim jelent meg. Leszedték barátomat a gépről, megvizsgálták, majd feltettek neki néhány kérdést. Amint minden fontos dolgot elvégeztek körülötte, megengedték, hogy visszamenjek hozzá, de most totálisan bepánikoltam. Mióta lehetett ébren? Mennyit hallhatott? A végét biztos, hogy hallotta, mert akkor is elmondtam neki, hogy szeretem.
Remegő lábakkal és görcsbe rándult gyomorral nyitottam be abba a szobába, ahová minden egyes nap visszavágytam, de most nagyon nem akartam itt lenni. Miért történik ez velem? Sóhajtva ültem le a székre ismételten, kerülve a szemkontaktust, mert tudtam, hogy egyből elgyengülnék. Teltek a percek, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Nagyon kínos volt. Most mit tegyek?
- Kyungil - szólított meg lágyan, mire lassan, de felemeltem a fejemet és ránéztem végre. Sokkal gyönyörűbb volt, hogy most már mosolygott és a szemeimbe nézett. Nem fedte arcát semmi, csak egy-két karcolás, de nem érdekelt. - Én is szeretlek - vigyorgott rám és kezét kézfejemre simította, ahogy én tettem az elmúlt másfél hónapban. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy meghallottam hangját, főleg amit mondott és képtelen voltam elhinni. Láthatta rajtam tétlenségemet, mert egyre jobban húzta maga felé kezemet, így kénytelen voltam az ágyra ülni, ő pedig kezét arcomra simította. - Mindent hallottam - kuncogott egy sort, majd közelebb hajolt és arcon csókolt. - Én is hasonlóképpen éreztem magamat az utóbbi időben. Szóval, ha szeretnéd.. esetleg.. megpróbálhatnánk.. - motyogta halkan.
- Mindenképpen - hajoltam közelebb és magamhoz öleltem őt. El sem hiszem, hogy tényleg ez történik velem. - Szeretlek Yijeong - suttogtam fülébe, miközben hátát simogattam.
- Miért vagyok ennyire érzékeny? - tettem fel magamnak a kérdést, miközben a székre rogytam és kezem teste mellé esett. Könnyes tekintettel néztem tovább arcát, amiből a lélegeztető gép miatt még kevesebbet láttam. Olyan volt, mint aki éppen aludt volna, de pontosan tudtam, hogy nem fog bármelyik percben felébredni. Remegve fogtam meg kezét és szorítottam, amennyire csak tudtam, de még azon a határon belül, hogy ne okozzak neki semmilyen fájdalmat. Csak zokogtam mellette és fogtam kezét, egészen addig, míg be nem jött egy nővér, hogy elvigye barátomat, felkészíteni a műtétre. Nem szívesen, és hatalmas kínszenvedések közepette engedtem el a fiú kezét, majd kimentem a szobából. Egy lépést sem tettem az ajtó után, vártam, hogy elvigyék és a váróban várhassak rá, míg kijön onnan, remek állapotban.. Percekkel később, két nővér érkezik és eltolják barátomat a műtőhöz, én pedig halkan visszafojtott könnyekkel követtem őket, ameddig csak lehetett. Az egyik székre leroskadtam, vártam, hogy jelezzen a kis tábla, hogy megkezdték Yijeong műtétjét, de az az öt perc, amíg vártam, egy emberöltőnek tűnt. Vörösen világított, mint az emberi vér, mint a rózsa a mezőn, mint Yijeong arca, ha éppen zavarba hoztam. Minden rá emlékeztet. Magam előtt látom mosolyát, hallom nevetését, a hangját, amikor a szobájában énekelt egyedül. Éreztem arcomon kezét, amikor viccesen megcsipkedett, vagy ha hozzám bújt egy ölelésre. Aprócska teste elveszett hatalmas karjaim között, de pontosan odaillettek. Tökéletesek voltunk együtt.
Éveknek tűnő percek teltek el, pontosabban negyed óra telt el, de már felrobbantam és semmit sem találtam pozitívnak. A legrosszabbakra tudtam gondolni, hogy soha többé nem ébred fel barátom, hogy esetleg meghal, és nem is csodálkoztam, hogy könnyeim ismételten záporozni kezdtek a kórház padlózatára. Egyszerűen kibuktam és ezen az sem segített, hogy barátim is próbáltak nyugtatni telefonon keresztül. Semmi sem hatott rám. Ott zokogtam a műtő előtt, minden férfiasságomat elveszítve, de koránt sem érdeket, hogy ki mit gondolt rólam, csak az volt a fontos, hogy Yijeong épségben kerüljön ki a műtőből, és végre magamhoz ölelhessem, hogy elmondhassam neki, mennyire is szeretem őt. El kellett mondjam neki. Túl régóta tartogattam magamban az érzéseimet és úgy éreztem, itt az alkalom, hogy színt valljak végre.
Gondolataimból egy kéz zökkentett ki, amint a vállamra csúszott. Szétsírt szemekkel kaptam fel fejemet, az előttem álló férfira, aki Yijeong orvosa volt. Egyből kérdezgetni kezdtem, hogy mi van barátommal, mikor láthatom és még megannyi kérdést akartam feltenni neki, mire mosolyogva megérintette karomat.
- A műtét jól sikerült, de sajnos még kómában fog maradni egy ideig - válaszolta kérdésemre. - Rendbe fog jönni, higgyen nekem. Erős a barátja, és minden erejével azon van, hogy visszatérjen magához. Negyed óra múlva bemehet hozzá, de csak rövid időre, mert pihennie kell, ahogy magának is. Menjen majd haza és aludjon egy nagyot. Rengeteget fog segíteni. Holnap is itt lesz és egyből értesítjük, ha esetleg valamilyen változást észlelünk - mondta biztatóan, majd gyengéden megveregette karomat és megfordulva haladt a dolgára. Nem tudtam eldönteni, hogy most örüljek, vagy sírjak szavaitól. Örültem, hogy a műtét jól sikerült és nemsokára láthatom, de a szívem belehasadt a tudatba, hogy még hosszú ideig nem fog magához térni. Kissé elveszetten indultam meg szobája felé, ahol ugyan az a nővér találtam, aki a műtét előtt is bejött. Elmosolyodott, mikor meghallotta jöttemet, és tovább biztatott, hogy Yijeong-nak semmi baja nem lesz, és hamar fel fog épülni. Csak bólintani tudtam szavaira és magunkra hagyott. Fáradtan ültem le a székre, pedig ma alig csináltam valamit, lehet az aggódás tette ezt velem. Letöröltem könnyeim maradványait, majd nagy levegőt véve csúsztattam kezemet kézfejére és kissé megszorítsam, hogy tudassam vele, mellette vagyok.
- Szia Yijeong - suttogtam a szavakat, mintha attól félnék, hogy más is meghallja. - Reggel nem így értettem azt, hogy szerezzél magadnak nagyobb figyelmet. Nem a kórházban kellene a fontos embert játszanod - mosolyodtam el, de éreztem, hogy újra könnyen szöktek szemembe. - Tudod, rohadtul megijesztettél. Nagyon. Nem tudtam elhinni. Azt hittem, csak viccelnek, de.. mikor megláttalak itt, akkor tudatosultam benne, hogy komolyan bajod van. Megannyi gondolat járt a fejemben, hogy mégis hogy kerülhettél ide, és az, hogy elveszíthetlek. Rohadtul fontos vagy nekünk.. nekem.. Yijeong - buktam ki és ismételten zokogva borultam az ágyra, ahogy kezét szorongattam. - Könyörgőm! Ébredj fel minél előbb! Könyörgőm neked, Yijeong! - emeltem fel fejemet és arcára néztem. - Gyere vissza hozzám! Szeretlek! Képtelen vagyok élni nélküled. Megszoktam, hogy ott vagy állandóan a közelemben, hogy minden áldott nap a kanapén talállak, ahogy a könyveket bújod, hogy a konyhában egyre finomabb ételekkel lepsz meg minket. Könyörgőm! Gyere vissza! - hajtottam le fejemet és folytattam a zokogást.
November 5. Vasárnap. Yijeong már hat hete feküdt kómában, de semmilyen változás nem történt. Minden nap bejöttem, hogy láthassam és beszélhessek vele. A szülei egyik héten betoppantak és egy teljes héten keresztül mellette voltak, ami kissé megnyugtatott, de tudtam jól, hogy nem tudnak itt maradni. Megígértem nekik, hogy amint történik valami, értesítem őket, de azóta sem történt semmi. A szüleit nagyon régóta ismertem, fiúkként gondoltak rám, így nyugodt szívvel bízták rám egyetlen fiúkat, de láttam édesanyja szemében, hogy nem szívesen hagyja itt fiát. Át tudtam érezni a nő érzéseit. Én is nehezen hagytam itt minden éjjel barátomat, és mentem másnap munkába, de amint végeztem egyből hozzá siettem és beszéltem neki, hogy mégis mi történt, míg ő itt fekszik. Barátaink is meglátogatták őt gyakran, de volt, hogy engem is elráncigáltak, mert nem egyszer fordult elő hétvégéken, vagy esetleg hétköznap, hogy virrasztottam mellette és könnybe áztatott szemekkel tértem haza.
Borzalmasnak találtam magamat, amiért ennyire életképtelen voltam, de egyszerűen nem tudtam nem mellette lenni. Szükségem volt rá, még akkor is, ha nem hallottam hangját, ha nem tudta, hogy itt voltam vele. Minden áldott nap, amikor szerencsére nem volt rajtunk kívül senki sem a szobában, rengetegszer vallottam neki szerelmet. Elmondtam neki, hogy miért szerettem bele, hogy mióta tudtam, hogy szeretem. Mik voltak azok az apró érintések, melyektől mindig megdobbant a szívem, hogy miért öleltem magamhoz annyiszor.
- ...és ezért jöttem olyan későn a múltkor - meséltem neki, hogy szombaton miért nem voltam itt a szokásos kilenc órakor, de tudtam, hogy úgysem hall. - De most már itt vagyok, szóval nem kell félned, hogy nem lesz itt senki, aki fecsegjen neked egész nap a szokásos hülyeségeiről - nevettem fel kínosan, majd kézfejét bámultam, amit szokásomhoz híven simogattam. Sóhajtva hajtottam le fejemet és lehunyt szemekkel nekikezdtem. Úgy éreztem nem mondtam el neki elégszer. - Szeretlek Yijeong. Elmondhatatlanul szeretlek. Akárhányszor értél hozzám, az nekem felért egy csókkal. Amikor hozzám bújtál, azt akartam, hogy megálljon az idő, mert tovább akartalak ölelni egy percnél. Sokat jelentett minden egyes perc, amit veled töltöttem és tudom, hogy most nem azért szorongatod a kezemet, mert felébredtél, hanem csak az agyam játszik velem, hogy minél több szenvedést okozzon, mert szeretlek téged - emeltem fel fejemet mosolyogva, de mikor ránéztem arcára, megfagyott ereimben a vér és teljesen lefagytam. Szemeivel arcomat fürkészte, ujjai enyéim köré fonódtak és talán még mosolygott is, de ebben nem voltam biztos. - Yijeong.. - szólaltam meg halkan, mire csak bólintott egyet, a szívemről pedig egy hatalmas kő esett le. - A-azonnal szólok egy nővérnek - nyögtem ki végül és már nyomtam is gombot, percekkel később pedig a nővér és Dr. Kim jelent meg. Leszedték barátomat a gépről, megvizsgálták, majd feltettek neki néhány kérdést. Amint minden fontos dolgot elvégeztek körülötte, megengedték, hogy visszamenjek hozzá, de most totálisan bepánikoltam. Mióta lehetett ébren? Mennyit hallhatott? A végét biztos, hogy hallotta, mert akkor is elmondtam neki, hogy szeretem.
Remegő lábakkal és görcsbe rándult gyomorral nyitottam be abba a szobába, ahová minden egyes nap visszavágytam, de most nagyon nem akartam itt lenni. Miért történik ez velem? Sóhajtva ültem le a székre ismételten, kerülve a szemkontaktust, mert tudtam, hogy egyből elgyengülnék. Teltek a percek, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Nagyon kínos volt. Most mit tegyek?
- Kyungil - szólított meg lágyan, mire lassan, de felemeltem a fejemet és ránéztem végre. Sokkal gyönyörűbb volt, hogy most már mosolygott és a szemeimbe nézett. Nem fedte arcát semmi, csak egy-két karcolás, de nem érdekelt. - Én is szeretlek - vigyorgott rám és kezét kézfejemre simította, ahogy én tettem az elmúlt másfél hónapban. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy meghallottam hangját, főleg amit mondott és képtelen voltam elhinni. Láthatta rajtam tétlenségemet, mert egyre jobban húzta maga felé kezemet, így kénytelen voltam az ágyra ülni, ő pedig kezét arcomra simította. - Mindent hallottam - kuncogott egy sort, majd közelebb hajolt és arcon csókolt. - Én is hasonlóképpen éreztem magamat az utóbbi időben. Szóval, ha szeretnéd.. esetleg.. megpróbálhatnánk.. - motyogta halkan.
- Mindenképpen - hajoltam közelebb és magamhoz öleltem őt. El sem hiszem, hogy tényleg ez történik velem. - Szeretlek Yijeong - suttogtam fülébe, miközben hátát simogattam.
Egy ilyen kezdet után tökéletes egy ilyen befejezés T-T De miért akarsz az elején mindig megsiratni?
VálaszTörlésA vége az nagyon édes lett *-*
Köszönöm, hogy olvashattam, imádtam ❤
Nem akarlak megsiratni sosem, de így jönnek kis a sorok... :')
TörlésÖrülök, hogy tetszett <3