Páros: 2Jae
Banda: Got7
Korhatár: +16
Műfaj: fluff
Megjegyzés: Ezt a történetet drága férjuramnak Katalinnak írtam, csak mert megszánt minket gyönyörűséges 2Jae fejezetekkel ismételten :3 <3
A délután nagyon lassan megérkezni hozzám, pedig egyre inkább arra koncentráltam, hogy az óra nagy mutatója végre az tizenkettes számra érjen ezzel is megerősítve, hogy véget értek szenvedéseim. A percek egyre lassabban teltek, de leginkább a másodpercek. A mutató mintha direkt lassabban mozogna, vagy csak az én szemeim látták ilyennek, a nyolc óra tanulás után. Már egyáltalán nem hallottam a tanár hangját, teljesen kizártam, mivel annyira nem érdekelt per pillanat az anyag. Még inkább szuggeráltam azt a fránya óramutatót, hogy minél előbb kikerülhessek ebből a börtönből és végre a saját kis világomba élhessek.
A csengő hirtelen szakította félbe gondolkodásomat. A szemeim nem is realizálták, hogy eltelt az utolsó perc is, így a már összepakolt táskámat megragadva iszkoltam ki a teremből. Kettesével vettem lefelé a lépcsőfokokat, míg a földszintre nem értem és végre kijutottam a számomra már szűkössé vélt épületből. Átvágtam a kis udvaron, ami összekötötte az iskolát a főúttal, és már két métereket megtéve jutottam egyből a buszmegállóba, hogy az éppen jövő járműre felpattanhassak. Előkapva a bérletemet mutattam meg a sofőrnek, majd a leghátsó ajtóhoz közeledve álltam meg, hogy amint a megfelelő megállóhoz érek, lepattanhassak és végre hazaérhessek.
Rohadt hosszú volt az út, mivel a város szélén laktam, de megérte az utazás. Főleg, aki miatt tettem. A telefonomat előkaptam, hátha érkezett már valamilyen üzenetem, amire válaszolnom kell, de csak a reggel elküldött szöveget láttam. Lassan görgettem vissza beszélgetésünket.
"Mikor jössz haza?"
"Még nem tudom. Talán a hétvégén sikerül.."
"Annyira hiányzol már.."
"Te is nekem! Igyekszem!"
Azóta egy sort sem kaptam tőle, ami eléggé elszomorított, de tudtam, hogy nem azért nem írt, mert nem akart, hanem mert rengeteg dolga akadt. Most volt végzős az egyetemen, minden héten zh-t ír és eléggé nehéz anyagokból ír a jövőhéten, így nem csodálkoztam, ha nem volt ideje írni. Az egyetem eléggé messze volt, busszal oda lehetett jutni könnyedén, csak.. a busz, ha egy nap kétszer járt, akkor sokat mondtam. Így az volt a legjobb döntés, ha kollégiumba költözik és hétvégente hazajárt, ha éppen sikerült neki és nem tanult. Az első hónapban össze tudtuk hozni, hogy minden simán menjen, csak aztán mindkettőnknek elkezdődtek a zh-k, a beadandók és a nyakunkon volt a vizsgaidőszak is. Nekem szerencsére kevesebb tárgyam volt, mint neki, így eléggé jól szét tudtam szórni a dolgokat, de ő.. minden szabad percét tanulással töltötte, mert nem akart az utolsó évében bukni bármiből is és ezt teljesen megértettem. Igen, tavaly minden simán ment, akkor nem volt ekkora hajtás és könnyebben is járt be órákra, csak az idén lett törölve egy csomó járat, ami pont kellett neki, ezért kellett itt hagynia.
Sóhajtva nyomtam meg a jelzőgombot, hogy leszálljak, közben pedig azon agyaltam, mit is vacsorázzak, mert tegnap megettem mindent a hűtőből. A fejemet vakarva léptem le a járműről, majd bandukoltam el a legközelebbi kisboltba, ahol összevásároltam mindent, amit csak lehetett a hétvégére, mivel semmi kedvem nem volt többször megtenni az utat. Amint összevásároltam mindent, három szatyorral indultam tovább, hogy végre hazaérhessek és kipihenhessem magam, mert az elmúlt két hétben túlhajszoltam magamat. Körülbelül öt percet sétáltam, mire megleltem az ismerős kaput, amin már lassan három éve lépek át minden egyes nap.
Három élünk együtt, de az első évben, mint legjobb barátok, mert iskolát váltottam meg minden bajom volt, így el akartam otthonról kerülni és felajánlotta, hogy költözzem hozzá. Mindig is jó kapcsolatunk volt, aztán egyszer csak, amikor fél éve, hogy együtt éltünk, benyögte, hogy nem tud már csak barátként tekinteni rá. Én persze egyből a legrosszabbra gondoltam, hogy megutált vagy mit tudom én, mire kimondta, hogy szeretné, ha a barátja lennék. Úgy ledöbbentett, hogy körülbelül két napig meg sem tudtam szólalni. Ő végig rettegett, hogy most elveszít, meg haragudni fogok rá, de egyszerűen csak képtelen voltam felfogni a szavait. A második nap végén már teljesen ki volt akadva, akarta tudni a válaszomat, még ha vissza is utasítom, de ő már nem bírta ki ezt a némaságot közöttünk. Engem meg annyira felidegesített azzal, hogy kiakadt, így a képébe vágtam, hogy szeretem, aztán... Aztán már itt tartottunk, két és fél évvel később.
Előkotortam a kulcsaimat, hogy bejussak a házba és elkezdhessem az unatkozást, mert nélküle semmit sem volt az igazi. Amint kattant a zár, lehunyt szemekkel léptem át a küszöböt, ezzel mindent kizárva és elfelejtve. Minden gondomat kint hagytam az ajtón kívül és a cipőmet lerúgva indultam a konyha felé, hogy elpakolhassam a dolgokat. Halkan dúdoltam magamban - ahogy minden egyes nap -, egészen addig míg a helyiségbe nem értem és álltam dermedten. Két mezítelen talpat pillantottam meg a parkettán, amint kettő csodálatosan edzett vádliba alakult át. A vádlik lassan eltűntek egy fekete melegítőnadrág alatt, így elfedte izmos combjait és fenekét. Felsőtestét egy fehér ujjatlan atléta borítva, gyönyörű látványt adva karjairól, amik közé kívánkozik az ember. Ahogy néztem kezeimből kiestek a szatyrok, a vállamról lecsúszott a táska és hatalmas csattanással érkeztek földet. Szerencsére semmi törékenyt nem vettem, de eléggé nagy hangot adott, aminek következtében a pultnál álló személy megfordult és ijedten nézett engem.
- Ugye nem álmodok? - kérdeztem halkan, még inkább belebújva ölelésébe.
- Ha én is ugyan azt álmodom, mint te, akkor sosem akarok felébredni belőle. - Ajkai lágyan érintették nyakamat, ahogy mozogtak és egy kisebb libabőr futott végig rajtam, ezzel bebizonyítva, hogy ébren voltam.
- Miért nem szóltál, hogy hazajössz? - kérdeztem, egy icike-picikét elhúzódva, hogy láthassam arcát.
- Meglepetésnek szántam. Remélem örülsz neki - mondta mosolyogva szemeimbe nézve.
- Ennél szebb meglepetést nem is kívánhatnék - cikázott tekintetem szeme és ajkai között, és mintha megérezné vágyamat, egyből összezárta ajkainkat. Szerintem még életemben nem bújtam ennyire karjaiba, mint ezekben a pillanatokban, hiszen már lassan egy hónapja, hogy nem láttam és hiányzott mindene. Karjaimat átvetettem nyakán, ujjaimat bevezettem tincsei közé, úgy húzva még jobban magamhoz, hogy egy lapnyi hely se legyen közöttünk. Kezei megtalálték az utat derekamra, ott tartott, hogy még véletlenül se húzódjak el, vagy lépjek el a közeléből. Legelőször lassan mozgattuk ajkainkat, majd ahogy teltek a másodpercek, úgy lettünk egyre hevesebbek és már elhomályosította fejünket a rózsaszín felhő. Éreztem, hogy ő is ugyan arra gondolt, mint én, kívántuk a másikat, nagyon is, de nem akartuk, hogy kapcsolatunk csupán testi vágyak kielégítése legyen, így inkább elváltunk egymástól, a lehető legnagyobb kínok között. Többször tapadtunk vissza a másik hívogató ajkaira, míg végül sikerrel jártunk.
- Pakoljunk ki a szatyrokból - kaptam egy leheletnyi csókot homlokomra, amint elhaladt mellettem és a padlón hagyott cuccokhoz ment. Lassan követtem őt - közben megszabadulva a kabátomtól és pulóveremtől -, és összeszedve mindent, mentünk a pulthoz, ahol elkezdtünk kipakolni, mindent a helyére téve. Pakolás közben egy szót sem szóltunk, csupán apró pillantásokat intéztünk a másik felé, alaposan végigmérve a másikat, hátha észreveszünk egy kis változást. Semmit sem változott, ugyanolyan jól nézett ki, mint egy hónappal ezelőtt, sőt.. Még vonzóbb és helyesebb lett, ezt pedig ő is tudta magáról. Nem bírtam elfojtani gondolataimat, minden adandó alkalommal beharaptam alsó ajkamat, amikor végignéztem rajta és jó erősen rágcsáltam, nehogy valami hülyeséget csináljak. Az utolsó dobozt is a helyére tettem, mikor is hirtelen hátulról átölelt. Váratlanul ért tette, de a lehető legjobban esett.
- Annyira hiányoztál YoungJae - suttogta fülembe, ahogy kezemet övéin pihentettem.
- Te is nekem JaeBum - fordítottam feléje fejemet, mire ajkaink ismételten egymásra leltek. Megfordultam ölelésében, szorosan húztam magamhoz, majd mikor elegem lett csupán a heves csókokból, elváltam tőle és kezét megragadva húztam magam után az emeletre, ott is közös hálószobánkba. Egyből az ágyra löktem, majd föléje mászva martam ajkaira és folytattam ott, ahol a konyhában abbahagytuk. Kezei ismételten derekamon pihentek, de ezúttal már bőrömet simogatták, miközben a pólómat húzta egyre feljebb, míg el nem váltam tőle és szabadítottam meg magamat tőle. Jó messze elhajítottam felsőmet, majd visszatérve párom ajkaihoz csókoltam őt tovább.
- Örökre - ült fel, hogy lesegíthessem róla a felesleges ruhadarabot. Hatalmas szemekkel néztem, ahogy a kezemben szorongattam ruhadarabját.
- Hogy? - pislogtam nagyokat.
- Tudod - sóhajtott - azért nem voltam sokszor itthon az elmúlt egy évben, mert azt vártam, hogy ez a nap eljöjjön. A szüleim segítettek kissé, és így sikerült elérnem azt, amit akartam. Veled lehetek mostantól és nem kell busszal járnom - mosolygott rám.
- Ezt nem értem JaeBum..
- Letettem a jogosítványt és rendelkezem egy autóval is - világosított fel, az én szemeim pedig még nagyobbak lettek.
- Mi..? - kérdeztem teljesen döbbentve. - De.. Miért nem mondtad nekem?
- Meglepetésnek szántam. Nem akartam, hogy esetleg csalódást okozzak, mert nem a várt időponttól leszek itthon veled. Remélem nem haragszol - simogatta meg arcomat.
- Már, hogy haragudnék rád? - öleltem át, ahogy ölében ültem, hatalmas mosollyal arcomon. - Imádlak JaeBum.
- Én is Egyetlenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése