Páros: LeoBin
Banda: Vixx
Korhatár: nincsen
Műfaj: fluff
Megjegyzés: Ezt a történetet egy barátnőmnek írom :3 <3 Olyan szépségeket ír, hogy megérdemli és még mindig csak azokkal a történeteivel tudok dicsekedni, amiket imádok és van, amit nekem írt :3 <3 (KrisBin 1/2, KrisBin 2/2, KyungRis, KyungJin (ezt én kaptam :3 ))
- Hongbin - szólított meg, én pedig egyből felemeltem tekintetemet az előttem lévő könyvről és kerestem szempárját.
- Igen? - mosolyogtam rá kedvesen.
- Kell valami a boltból? - kérdezte a szokásos komoly arckifejezésével, amiből egyáltalán nem tudtam kiigazodni. Néha kész rejtély volt számomra, valamikor meg úgy olvastam a mozdulataiból, mint egy könyvből. Szeretem mikor ennyire komolyan veszi a dolgokat, még ha csak egy aprócska vásárlásról is volt szó, de valamikor túlságosan is komoly volt.
- Én nem kérek semmit, köszönöm - vigyorogtam és próbáltam kiolvasni szeméből, hogy most boldog volt vagy csak úgy létezett.
- Rendben. Akkor nemsokára jövök.
- Oké - mondtam és visszafordítottam figyelmemet az irományra, amit éppen bújtam.
- Hongbin - hallottam meg ismételten hangját, de kicsit közelebbről.
- Hm? - kaptam fel fejemet egyből, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy olyan váratlan tettében lesz részem, mint ez. Hosszú zongoraujjai barna tincseim közé vezette tarkómon, ahogy megtartotta fejemet, miközben ajkai lágyan tapadtak enyéimre, a szemeim hatalmasra voltak kerekedve. Nem ez volt az első csókunk, sőt, már meg sem tudom számolni hányszor kerültünk ilyen helyzetbe, de az esetek 99,99%-ban én voltam az, aki kezdeményezett. Egyedül két alkalommal szokott ő kezdeményezni egy csókot, az is a születésnapomon van és karácsonykor, a többi alkalommal én. Mire észbe kaptam, hogy viszonozzam csókját, már el is húzódott tőlem és tartott a bejárati ajtó felé és annyira lesokkolt tette, hogy csak ültem és néztem utána. Szóra nyitottam számat, hogy megkérdezzem, ezt most miért kaptam, már csukódott is a bejárati ajtó, így eldőlve a fotelon tanulmányoztam a plafont és próbáltam rájönni, mi is volt ez az egész.
Egy lágy szellő söpört végig a nappalin, amitől kirázott a hideg, így feltápászkodtam a kényelmes bútordarabról és elvonszoltam magamat az erkély ajtóhoz, hogy azt becsukva, bent tarthassam a meleget a lakásban. A kilincsre helyeztem a kezemet, de éppen akkor pillantottam meg páromat lent sétálni az utcán, ahogy a közeli boltba igyekezett. Kiléptem a kicsinyke erkélyre és megtámaszkodva az apró korláton néztem, amint bolyong az utcán és ügyel arra, nehogy elüsse egy autó. Arcát nem láttam, csak széles vállát, amit egy kicsit vastag kabát fedett. Egyre közelebb volt a tél, hűvösebbek voltak az éjszakák, de valamikor nap közben is fagyos idő honolt. Szerettem a hideget, mert ilyenkor be lehetett bújni a jó meleg takaró alá, egy bögre forrócsokival és miközben megy a tévé, hozzábújhattam barátomhoz, aki szorosan ölelt magához. Ezért vártam minden évben a fagyos téli éjszakákat, mert olyankor még jobban magához ölelt, mint szokott, ezt pedig imádtam. A mellkasán szerettem a legjobban aludni, szívverése mindig elaltatott, megnyugtatta lelkemet. Akármennyire is volt rossz napom, ha hallhattam egyenletesen verő szívét, pillanatok alatt nyugodtam meg és léptem az álmok mezejére.
Emlékszem a legelső alkalomra, amikor együtt aludtunk. Vagyis, amikor már összeköltöztünk és úgy aludtunk együtt, az volt a legelső. Addig egyszer sem. Akkor még nem nyílt meg nekem. Piszok ideges voltam akkor, hiszen eddig csak az volt elfogadott a kapcsolatunkban, ha megfogtuk egymás kezét és néha napján adtunk egymásnak egy csókot - jobban mondva, én adtam csókot, ő csak elfogadta. Érdekes egy kapcsolatunk volt, vagyis most is az, de én így voltam boldog.
Még az egyetem előtt két évvel ismertem meg, egy buliban, ahová egy barátom rángatott el, ahogy őt is. Teljesen véletlenül botlottunk egymásba és mivel mind a ketten már egy kevéske alkohol hatása alatt voltunk, beszélgetni kezdtünk. Nagyon jó volt beszélni vele, megtetszett, hogy két másodperc alatt tudott zavarba jönni. Amikor vége szakadt a bulinak másnap meg is kérdeztem barátomat, hogy ki volt az a srác. Megmondta az illető nevét, aki elhozta és mikor érdeklődtem a titokzatos beszélgetős partnerem iránt hatalmas szemekkel nézett rám. Azt mondta, ő sosem hallotta még, hogy valakinek ennyit pofázott volna, főleg egy buliban, de azért megmondta hogy az iskolánkba jár, csupán két évvel felettem, így mentem és megkerestem. Először nem ismert fel, mintha az a buli meg se történt volna, de mikor mondtam egy-két dolgot, már rájött ki is voltam, de már nem ugyan az a fiú volt, akivel akkor beszéltem.
Zárkózott volt, távolságtartó, mintha picit mogorva is, nehezen beszélt másokkal, inkább egyszavas válaszokat adott, kérdezni nem kérdezett, csendes megfigyelő volt, de én ki akartam kényszeríteni belőle azt az embert, akivel akkor beszéltem. Így amikor csak tudtam a közelében voltam, beszéltem vele - vagyis én beszéltem ő hallgatott -, elhívtam egy-két helyre, amiknek nem adtam nagy esélyt, mert legjobb barátja azt mondta, hogy ő is kényszerítette arra a bulira, önszántából nem megy el senkivel se sehova, ehhez képest mindig eljött a megbeszélt találkákra. Nagyon örültem neki, akárhányszor csak láthattam és ahogy teltek a napok, a hetek és hónapok, végül már másfél éve ismertük egymást, amikor is rájöttem arra, hogy nem csupán barátkozni szeretnék vele, hanem azt akarom, hogy örökké velem legyen. Egyik alkalommal, amikor csak úgy sétáltunk a környéken bevallottam neki, hogy többet érzek iránta, mint szimpla barátság. Nem vártam választ tőle, semmit sem, tudtam, hogy ő azt sem tudja mit beszélek, hiszen életében nem volt barátnője vagy barátja, mivel mindenkit elüldözött maga mellől. Mikor már meguntam a némaságot, feléje fordultam és egy apró csókszerű puszit nyomtam ajkaira. Nem akartam egyből lesokkolni, vagy elüldözni magamtól, úgy éreztem ezt az apróságot átadhatom neki és folytathatjuk a barátságunkat. De tévedtem.
A következő egy hónap, maga volt a pokol számomra. Az első napokban én is kerültem őt, nem akartam még jobban felzaklatni jelenlétemmel, de távolról figyeltem, Még inkább magába zárkózott, eléggé ideges volt, gyakran borult ki, de mindezt egyetlen egy hang nélkül, csupán a testjeleiből lehetett leolvasni, hogy mennyire nem volt magánál. Három nap elteltével meglátogattam, de amint odaértem, fel is állt a helyéről és elhagyta az osztályt. Egyáltalán nem értettem, hogy miért csinálta ezt. Tudtam, hogy zárkózott, de hogy még nekem is, az furcsa volt. Legjobb barátja HakYeon megkérdezett, hogy tudok-e valamiről, mert még neki sem beszélt, ami talán nem volt meglepő, de ő sem tudta, hogy mi lelhette. Elmeséltem neki mi is történt, ő pedig már ment is barátja után, hogy beszéljen vele, de sajnos semmit sem tudott tenni. Teljesen elzárkózott tőlünk, nem engedett magához senkit és ami a legeslegjobban fájt, hogy levegőnek nézett akárhányszor összefutottunk a folyosón.
Ez az állapot tartott egy hónapon keresztül, míg december 28-án egyedül sétálgattam a közeli parkban, amikor is bele nem ütköztem valakibe. Egyből bocsánatot kértem, de mikor megláttam kinek is mentem neki, megdermedtem. Nem mondott semmit, csak nézett rám és mikor el akartam menni mellette, csak megragadta a kezemet és visszahúzott. Elkezdett valami olyasmiről beszélni, hogy ő nem tudja mi ez, fogalma sincsen, hogy mit is kéne tenni, hogy egyáltalán miként is működik ez az egész. Mindenféle hülyeséget összehordott, én meg csak döbbenten figyeltem, mert ennyit egyhúzamban még sosem beszélt. Már azt hitte, hogy valami bajom lett, amiért megnémultam, de mikor megtudta némaságom okát, csak elmosolyodott és lassan lehajolva hozzám megcsókolt. Életem leggyönyörűbb pillanata volt, mikor éreztem, hogy ő is azt akarja, mint én, csak nem tudja a megfelelő szavakat használni hozzá. Innen indult el a mi közös életünk.
Ugyan arra az egyetemre mentünk tovább tanulni, akkor kezdődött el rendesen csiszolódni minden közöttünk és mikor végeztünk összeköltöztünk. Az-az éjszaka, talán a legfontosabb az életünkben. Addig egyetlen egy éjszakát sem töltöttünk együtt, mert úgy éreztem az túl sok lenne neki. Már az sok volt neki, ha egy nap két alkalomnál többször csókoltam meg, így kompromisszumot kötöttünk és minden simán ment. Tudtam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire. Arra nem voltam felkészülve. Az-az éjszaka, viszont sok mindent megváltoztatott. Vonakodva, de megengedte, hogy átöleljem. Éreztem, hogy mennyire feszült, így próbáltam megnyugtatni úgy hogy a kezét fogtam, hátha segít és bevált. Egyből megnyugodott és már csak azt éreztem, hogy ő húzott magához. Nehezen, de sikerült elaludni és én is követtem példáját. Akkor...
- Mit csinálsz itt kint? - hallottam meg hirtelen hangját közvetlenül fülem mellől, amint karjai derekam köré fonódtak. Ijedtemben ugrottam egyet és megfordultam.
- TaekWoon.. mikor jöttél vissza? -kérdeztem vissza egyből.
- Körülbelül öt perce - mosolygott rám.
- És mit csináltál az elmúlt öt percben?
- Néztelek - válaszolta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Lehajtottam a fejemet és csak mosolyogtam. Haladunk. - És te mit csináltál kint az erkélyen? Hideg van kint.
- Csak eszembe jutott az első közös éjszakánk - vigyorogtam rám.
- Az borzalmas volt - mondta siránkozva, én pedig értetlenül néztem rá. - Annyi fájdalmat okoztam neked, rád nem is gondoltam csak arra, hogy nekem jó legyen, miközben te szenvedtél és..
- TaekWoon, te mégis miről beszélsz? - kérdeztem rá.
- Nem arra az éjszakára gondolsz, amikor először lefeküdtünk egymással és..
- Jajj nem - esett le, hogy ő miként is értette a közös éjszakát és nevetve öleltem magamhoz, miközben fejemet nyakába temettem. - Az-az éjszaka is csodálatos volt, és nehogy ellenkezzél, mert aztán nem lesz annak jó vége - fenyegettem meg, amint megéreztem hogy mást akar mondani. - Arra az éjszakára gondoltam, amikor ideköltöztünk és először aludtunk együtt - vigyorogtam nagyban, ahogy rá emeltem tekintetemet. - Nagyon jó volt végre veled lenni este is - néztem szemeibe.
- Én is hasonlóképpen érzek - mosolyodott el.
- Mit hoztál a boltból?
- Egy kis nasit - engedte el derekamat és kezemet megfogva húzott a kanapéhoz, amire leültetett. - Gondolom, megfordult a fejedben, hogy amikor elmentem miért is csókoltalak meg, hiszen ezt nem szoktam.
- Igen, megfordult és nagyon reméltem hogy elmondod, mert meghalok a kíváncsiságtól - néztem rá hatalmas szemekkel.
- Mikor van az évfordulónk? - kérdezte halál nyugodtan.
- December 28-án, egy hónap múlva. Miért?
- Mi történt pontosan hét évvel ezelőtt?
- Hét éve? - kerekedtek el szemeim. - Várj csak. Hagyj gondolkodjak - kértem és tanakodni kezdtem. Egy hónap múlva lesz hogy hét éve együtt vagyunk, de mi történt azelőtt egy hónappal? November 28. November 28. Egy hónap. Egy hónap. Egy hónap távolság.. Elkerekedett szemekkel néztem rá. - Te emlékszel még rá???
- Hogy ne emlékeznék életem első csókjára - mosolyodott el.
- De mégis.. Hogy.. Miért.. Egyáltalán.. - kezdtem el dadogni, mert azt sem tudtam, hogy mit is mondjak erre.
- Szeretlek Hongbin - kunkorodtak még feljebb ajkai, ahogy közeledett felém.
- Én is szeretlek TaekWoon - suttogtam és lassan összeérintette ajkainkat, mint én hét évvel ezelőtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése