Páros: TeukChul és EunHae (D&E)
Banda: Super Junior vagy rövidítve SuJu
Korhatár: +12 talán xD
Műfaj: fluff
Megjegyzés: Ezt a történetet két drága írónőnek ajánlom nagyon a figyelmében, vagyis nekik írtam és nagyon remélem, hogy elnyeri majd a tetszésüket :3 <3 Még sosem írtam ezzel a bandával - pedig hatalmas kedvenceim *-* -, de nagyon szeretem őket, így reménykedem, hogy mindenkinek kielégítem a fantáziáját és a vasárnap estéjét :3 <3
TeukChul
A buszon ülve néztem ki az ablakon, hogy próbáljam elfelejteni a mai napot, ami talán eddig a legeslegrosszabb volt életemben. A főnököm minden problémával megtalált, minden egyes munkámba belekötött, ráadásul ez a többiekre is hatással volt, minek következtében egész nap gyászos hangulat uralkodott az irodán. Azt hittem sosem fog véget érni a nap, ráadásul az időjárás is úgy érezte, hogy ez a világvége. Egy hangúan esett az eső, megállás nélkül. Egy másodperc sem maradhatott ki, hogy fellélegezzenek az emberek, a monoton csapadékhullástól. A telefonomat jól eltüntettem a táskámban, hogy még véletlenül se találjon meg senki sem, mert éreztem, hogy ha valaki még egy kérdést feltesz, akkor elszakad az utolsó cérna is.
Lassan fújtam ki a magamban eddig tartogatott feszültséget és továbbra is a kint tomboló zuhatagot kémleltem, hátha kitisztítja elmémet és üres fejjel lépek be a lakásba, ahol szeretet és boldogság várt. Teltek a percek, a nyugalom pedig nem akart eljönni. Állandóan főnököm üvöltését hallottam, lejátszódtak előttem a mai nap eseményei és olyan volt, mintha ismételten megtörtént volna. Akkor sem tudtam nyugodt lenni, amikor már a buszról leszállva siettem a lépcsőhöz, hogy feltornázzam magamat a második emeletre, ahol végre tető volt a fejem felett. Leráztam hajamról az ottmaradt esőcseppeket, majd a kulcsom után kutakodtam, mit végül - természetesen - a táskám legalján találtam meg, elfordítva a zárban nyomtam le a kilincset és léptem be a meleg kis lakásban.
- Megjöttem! - szólaltam meg, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót és levarázsoltam magamról cipőmet és minden felesleges ruhadarabot, amit nélkülözni tudtam.
- A fürdőben vagyok! - hangzott a válasz az említett helyiségből, így táskámat megfogva mentem a konyhával egybe nyitott étkezőbe és tettem le egyik székére a magammal hordozott tárgyat. A hűtőhöz léptem, hogy valami folyadékot vegyek magamhoz, majd amint a megfelelő vízbevitelemet biztosítottam a mai napra a kanapéra telepedtem és azt bekapcsolva kapcsoltam ki agyamat is. Kigomboltam kissé ingemet és lejjebb csúszva a bútoron döntöttem hátra fejemet, hogy a kényelmes háttámla megtartsa. Nagyon jól esett végre így itthon lenni és nem a papírmunkával foglalkozni.
- Későn jöttél - huppant le mellém párom egy kissé szomorkás arccal, amivel kifejezte nem tetszését, amiért a vártnál később érkeztem.
- Ne haragudj - mondtam lehunyt szemmel. - Csak sok volt a munka - sóhajtottam.
- Már megint egy elégedetlen pöcsfej volt a főnököd?
- Most a szokottnál is rosszabb volt, de - nyitottam ki szememet és páromra pillantottam - lehet, hogy most a munkát elfelejtjük erre a hétvégére? - néztem könyörgően rá. - Ma különösen felhúzta az agyamat és nem azzal a akarom tölteni a napjaimat, hogy róla beszélek. Lehet egy ilyen kérésem HeeChul?
- Persze - mosolygott rám. - Még szerencse, hogy időben elintéztem - mondta egy elégedett vigyorral, ahogy felállt mellőlem és megsimogatva combomat ment a konyhába.
- Mit intéztél el? - fordultam után egyből, mivel fogalmam sem volt róla, hogy miről is beszélhetett.
- Milyen hónapot írunk? - kérdezte, ahogy a hűtőben kutakodott, majd kivéve belőle néhány dolgot elkezdett szorgoskodni, ami nem vallót rá.
- Júniust?
- Milyen hónap lesz? - nekem háttal készített valamit, még annyira se méltatva, hogy rám nézzen.
- Július. Miért olyan fontos ez? A te születésnapodon kívül semmi sincs akkor - gondolkodtam el, hogy vajon mi lehet az, ami miatt így kérdezgetett. Megbeszéltünk volna valamit, ami mostanában lesz és én elfelejtettem? Ahogy tanakodtam visszafordultam a tévé felé és törtem a fejemet, hogy mi is lehetett az a dolog, ami ennyire fontos lehetne. Néhány perc elteltével ismételten besüppedt mellettem a kanapé és egy tányért pillantottam meg ölemben, amint egy harmincnégyes szám ékeskedett. Csak értetlenül néztem a számot, hiszen az volt párom életkora, amit nemsokára betölt.
- Az istenért LeeTeuk! - csattant fel HeeChul. - A te születésnapod lesz nemsokára! - ütött tarkón is egy kissé, mire értetlenül nézett rám.
- Azt így értem, de akkor mit intéztél el, amire ennyire büszke vagy? - simogattam a kisebb ütés helyét.
- Nem tudom ki intézte el neked, hogy a következő két és fél hetet itthon vagy éppen ott töltsd ahová a párod vinni akar - állt fel újra és indult el a közös szobánk felé, de mielőtt még beléphetett volna megállítottam. Olyan gyorsan sprinteltem utána, mint életemben még soha.
- Mondtam már, hogy te vagy a világ legcsodálatosabb embere? - kaptam fel mosolyogva, amin ő csak nevetett.
- Nem, szóval még mondogathatod egypárszor - mondta mikor letettem a földre és végre rám nézett.
- Egy csoda vagy Kim HeeChul - vigyorogtam és úgy éreztem magamat, mint azon a napon, mikor összekötöttük életünket.
- Tudom - nevetett és magához húzva csókolt meg, miközben hátrafelé lépkedett egészen addig, míg neki nem ütközött a falnak. Percekig faltuk egymás ajkait, míg én nem voltam az, ki megszakította a csókot, mely édes volt tőle.
- Szeretsz engem? - bukott ki belőlem a kérdés hirtelen, amit még magam sem értettem. Féltem, hogy most ezzel megbántom esetleg olyan reakciót váltok ki belőle, amit egyikünk sem akarna. Teltek a másodpercek, melyek éveknek tűntek, míg újra nem tapadt ajkaimra egy hosszú csókra.
- Szeretlek te idióta - suttogta, majd folytatva csókcsatánkat tolt be a hálószobába, majd döntött le az ágyra, elfeledtetve velem a napnak a rossz pillanatait és csak arra koncentráltam, hogy a következő két és fél hetet együtt fogjuk tölteni. És abban a két és fél hétben nem kell gondolnom a munkára, sem pedig arra, hogy mit is felejtettem el. Inkább a fontosabb dolgokra összpontosítottam, arra, hogy boldoggá tegyem azt a személyt, aki az én mindennapjaimat aranyozza be, gyönyörködtető mosolyával és csillogó szemeivel.
EunHae
- Végre! -terültem el a padlón hanyatt fekve, amint hazaértem le sem véve a cipőmet és kabátomat. Életemben nem éreztem még ennyire fáradtnak magamat, mint most. Annyira örültem, hogy itt a hétvége és nem kell az idegesítő főnökömet látnom.
- DongHae! - hallottam meg barátom hangját. - Hányszor kérjelek még meg, hogy ne fetrengj a földön? - hallatszott eléggé közelről hangja, így kinyitottam szemeimet és megláttam, amint felettem állva nézett le rám.
- Ne csináld ezt, EunHyuk - nyafogtam, ami nem szokásom. - Annyira fáradt vagyok, hogy erőm nincsen levetkőzni. Nem segítesz? - néztem rá nagy szemekkel, mire csak egy lemondó sóhajjal került ki és ment egyenesen lábamhoz, hogy megszabadítson cipőmtől.
- Borzalmas, hogy mennyire gyerekes tudsz lenni néha - bosszankodott, amikor levette mindkét lábbelimet.
- De így szeretsz, nem? - emeltem meg fejemet, hogy láthassam arcát.
- Mondhatjuk - vonta meg vállát, majd felállva előlem, haladt el testem mellett és meg sem állt a nappaliig. Lassacskán feltápászkodtam én is és követtem, ahol lehuppantam mellé és vállára fektettem fejemet. - Milyen napod volt? - kérdezte, ahogy a csatornákat váltogatta.
- Borzalmas - sóhajtottam egyet. - A főnök kész idegroncs volt, minden munkánkba belekötött, szegény LeeTeuk hyung pedig ennek a kétszeresét kapta. Pedig holnap elutaznak HeeChul hyung-gal, hogy végre pihenjenek, remélem sikerül neki, mert ezt a napot egyáltalán nem úszta meg senki - meséltem és még jobban odabújtam páromhoz. Átkarolt a vállam felett és simogatta oldalamat, ezzel elérve, hogy lehunyjam pilláimat és elmerüljek gondolataimban.
- Legalább hétvége lesz, így te is tudsz pihenni.
- Igen, ennek nagyon örülök. De - kaptam fel fejemet és mosolyogva néztem rá - annak örülök a leginkább, hogy te is itthon leszel végre.
- Eléggé nehezen tudtam összehozni, de látod, hogy mit meg nem teszek érted - kacsintott, majd visszafordította figyelmét a műsorra, amit nézett.
- Ettél már? - kérdeztem, ahogy felültem rendesen.
- Nem, de nem is vagyok éhes. De te egyél, mert a végén még elfogysz nekem, annyit stresszes vagy mostanában - simogatta meg karomat.
- Nem is fogytam annyit az elmúlt hetekben - mértem végig magamat. - Sokkal rosszabb volt télen - állapítottam meg, majd felálltam és a konyhába menve kerestem magamnak valamilyen táplálékot. Nem kellett sokáig kutakodnom, hiszen a tegnapi vacsorából még volt egy adag, így azt megmelegítve ültem vissza EunHyuk-hoz és fogyasztottam el mellette.
Amikor eltűnt minden a tányéromról kivittem és visszatelepedve párom mellé néztük az éppen folyamatban lévő filmet. Fejemet a vállára hajtottam, átöleltem mindkét karommal, szükségem volt arra, hogy érezzem mellettem van és megadja azt a fajta megnyugvást melyre vágyakoztam. Simogatta hátamat, karomat, oldalamat, apró puszikat kaptam hajamba vagy éppen homlokomra ezek pedig éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy elszenderüljek mellette a kanapén.
Kellemes képek peregtek le szemeim előtt, ahogy az álmok mezejére léptem és felidéződött bennem a nap, mikor találkoztunk. Öt évvel ezelőtt történet, amikor az állásinterjúról tartottam haza, hogy végre leszenvedhessem magamról az átkozott öltönyt, mert bármennyire is jól néztem ki benne, képes volt megfojtani. A zebrán siettem át, amikor valakinek nekimentem sietségemben. Bocsánatot kérve tőle haladtam tovább és mikor már a biztonságot nyújtó járdán voltam lelassítottam tempómat és haladtam tovább. Nem tudom mennyit gyalogolhattam, mire csak arra lettem figyelmes, hogy valaki azt üvöltözi, hogy "Hé! Ne haragudj!" meg azt, hogy "Állj meg! Elejtetted a tárcádat!". Ez első kettő ilyennél oda se figyeltem, amikor is öntudatlanul, de ne nyúltam bele a zsebembe, ahol a pénztárcámat szoktam tárolni és észrevettem, hogy nincsen ott.
Egy másodperc alatt fordultam meg, mikor tudatosult bennem minden, de ennek következtében úgy nekivágódtam valakinek, hogy mind a ketten szépen elterültünk a járdán. Heves bocsánatkérésbe kezdett mind a kettőnk, míg meg nem láttam tárcámat mellette. Ekkor elkezdte mondani, hogy látta, amint nekimentem valakinek, aminek következtében kiesett a tárgy a zsebemből és ő onnantól kezdve jött utánam, de az embertömeg nem engedte. Végül is, utolért és meglett a tárcám, aminek nagyon örültem, majd hogy megköszönjem tettét, meghívtam egy kávéra. Mély beszélgetésbe elegyedtünk, barátokká váltunk, egészen három hónap erejéig.
Már munkába álltam, ami eléggé jól ment és szerettem is csinálni, EunHyuk-kal nem szakítottuk meg a kapcsolatot, majdnem napi szinten beszéltünk egymással, eljárogattunk ide-oda, iszogattunk, beszélgettünk, mint a barátok. Olyan május vége lehetett, amikor éppen nálam voltunk és a heti dolgainkat vitattuk meg, mikor is felmerült a párkapcsolati életünk. Valahogy úgy éreztem, ezzel utalni akar valamire, hiszen eddig nem jött szóba ez közöttünk, és eléggé hirtelen hozta fel a témát. Kíváncsi voltam, vajon miért is érdeklődött ennyire, mikor is búcsúzásunkkor megleltem a választ. Mielőtt még kilépett volna az ajtón magához ragadva csókolt meg hosszasan, majd elhagyva a lakásom hagyott milliónyi kérdéssel.
Napokig nem jelentkezett, nem válaszolt az üzeneteimre se a hívásaimra, míg megelégeltem magamat és olyan üzenetet hagytam neki, amire válaszolnia kellett és fél órán belül már kopogtatott ajtómon. Szépen behúztam a lakásba, majd egyenes választ adva napokkal ezelőtti tettére csókoltam meg én is, hogy megmutassam nincsen ellenemre közeledése. Teljesen megszeppent és döbbent arckifejezéssel nézett rám, mikor ezt még szavakban is kinyilvánítottam. Röhögve öleltem meg, majd ültettem le a kanapéra, hogy most már, mint egy pár beszélgethessünk.
Lassan nyitottam fel pilláimat és nagyokat pislogva próbáltam kiszűrni, hogy hol is lehetek, mert teljes sötétség borult körém. Kissé feljebb tornáztam magamat és tudatosult bennem, hogy a saját ágyamban feküdtem, jobban mondva ágyunkban, de egyedül. Kissé rendezetlen volt mellettem a takaró, így arra következtettem, hogy EunHyuk csak kiment inni és nem hagyott egyedül aludni. Az órára pillantva láttam meg mennyi is az idő, így nem csodálkoztam már, hogy ágyban voltam. Felültem, hogy megvárjam míg visszaér párom, ami pillanatokon belül meg is történt. Mosolyogva intettem neki, ő pedig jött is, hogy visszabújjon mellém és tovább álmodhassunk közösen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése