Miért nem vagy az enyém? (KrisHoChen)

   Szereplők: Wu Yifan, Kim Joonmyun és Kim Jongdae
   Páros: KrisHo és SuChen
   Banda: Exo
   Korhatár: nincsen
   Megjegyzés: Ezt a történetet a You're beautiful című dorama ihlette, amikor is Go MiNam beteg lett és két fiú is ápolni akarja őt, de csupán egyiküknek sikerül. A csalódott ShinWoo (Jung Yonghwa - CNblue) adta az ötletet, az ő érzéseit szeretném átadni nektek, mert a sorozatban, csupán az arcát és a reakcióját látni, de azt nem tudjuk, mire is gondol ezekben a percekben. A dőlt betűs mondatok, szó szerint vannak idézve a sorozatból. Remélem tetszeni fog nektek :)



   - Nagyon szomjas vagyok - ásítottam egyet, ahogy a lépcsőn ballagtam lefelé, egyenesen be a konyhába. Amikor beléptem a helyiségben, egy nagyban kutakodó szőkeséget vettem észre, amint minden fiókot és polcot átkutat. - Mi a baj? - szólítottam meg, ahogy a pulthoz léptem és nézni kezdtem a tálcát, amin eddig mindenféle gyógyszert pillantottam meg, a lázcsillapítótól kezdve, az izomlazítón keresztül, a hasmenés elleni gyógyszerig minden ott volt. A jégkocka, egy üvegtálban helyezkedett el, mellette a rongy, amibe bele lesz tekerve. Nem értem, hogy miért is keresgél ilyeneket, egyáltalán miért van fent ilyen korán? Ő, sosem gondoskodott másokról. Neki mindene megvolt, nekem csupán Joon volt, aki nem vette észre, hogyan is tekintettem rá. Az ő fejét meg Yifan csavarta el. Nagyon jól tudom, hogy semmi esélyem nála, hiszen, nem voltam olyan, mint Yifan. Yifan, magas, jóképű, helyes, remekül néz ki, nem csoda, hogy Joonmyun, odavan érte. Én meg.. Egy senki voltam. Csak úgy vagyok a világban, senki nem vesz rólam tudomást.
   - Joonmyun nagyon beteg - felelte nekem háttal, amint egy kisebb üveg vizet vett elő. Teljesen ledöbbentem, ahogy mondta nekem. Szemöldököm felszökött és sokkolva figyeltem őt. Amint a tudatomig jutott, hogy mit is mondott, már indultam volna fel hozzá, hogy ápoljam, de megragadott a könyökömnél fogva és megállított. Visszanéztem rá, hogy miért is állított meg. Beteg, a legjobb barátom, ápolnom kell. - Semmi baj, majd én gondoskodom róla. Nem kell miatta aggódnod - ahogy ezt mondta, a szívem összeszorult, mintha kést döftek volna belé. A bal kezem ökölbe szorult és próbáltam, nem kimutatni, hogy mennyire is rosszul estek ezek a szavak. - Rendben lesz, amint lement a láza. Hadd, hogy én gondoskodjak róla. Te menj vissza - mondta, majd elengedve, felkapta a tálcát és már indult is felfelé a lépcsőn. Amint eltűnt a szemem elől, az ökölbe szorított kezemet a pultba vertem. Miért nem mehetek én? Annyira nem értem Yifan-t. Miért gondoskodik most úgy Joonmyun-ról, mintha fontos lenne neki, amikor állandóan csak kritizálja és nem segít neki? Én mindent megteszek, hogy Joonmyun jól érezze itt magát, és úgy érzem, ez sikerült is, de Yifan, állandóan keresztbe tett. Már számtalanszor akartam bevallani Joon-nak, hogy szeretem, hogy nem csupán barátként tekintek rá, hanem, mint a barátomként. El fogom veszíteni őt, mást fog választani, aki nem én leszek, de talán így lesz a legjobb mindenkinek.
   Lassan sétáltam fel a lépcsőn és a folyosón állva figyeltem a beteg szobájának ajtaját. Vártam, hogy felbukkanjon, hogy hívjon, vagy Yifan, végre kijöjjön onnan és én mehessek be hozzá, mert úgy éreztem szüksége volt rám. Teltek a percek, majd az órák, míg végül hajnali öt nem lett, és Yifan még mindig nem jött ki Joonmyun szobájából. Kezdtem aggódni, hogy vajon mi történik közöttük, már azon gondolkodtam, hogy benyitok hozzájuk, de amint léptem egyet, már nyílt is az ajtó. Yifan lépett ki rajta, fáradtan, a nyakát masszírozta, majd bement a saját szobájába. Vártam egy kicsit, míg végül újra az ajtó felé fordultam, mert mikor Yifan-t megláttam, hátat fordítottam, hogy azt higgye éppen megyek valamerre.
   - Most már jól van? - kérdeztem, mintha számon akarnám kérni. Lassan néztem fel az ajtóra és néztem, mintha Joonmyun-t látnám magam előtt. Miért ilyen nehéz a szívem? - Amíg, nem érzed jobban magad... kicsit várok még - nyeltem egyet nagyot. Éreztem, ahogy egy gombóc gyűlt össze a torkomban, szinte fojtogatott. Annyira fáj ez. - Miért nem vagy az enyém? Joonmyun, láss meg engem is.. - suttogtam, majd a saját szobám felé vettem az irányt, a könnyeimet visszataszítottam könnycsatornámba, hiszen felesleges volt könnyeket ejtenem. Nem vette el tőlem senki sem. Még.