A varázslatos bilincs (KyungJeong)

   Szereplők: Kim Jaeho, Jang Yijeong és Song Kyungil
   Páros: KyungJeong
   Banda: History
   Korhatár: +12
   Műfaj: fluff
   Figyelmeztetés: perverzió

   - Estefelé jövök! - hangzott a bejárati ajtótól, amint nagyban készülődve ment dolgozni.
   - Ha később jössz hívjál - sétáltam oda hozzá és belebújtam karjaiba. - Nagyon vigyázzál magadra - temettem arcomat mellkasába, görcsösen markoltam pólóját a hátán. Minden egyes nap félek, hogy elveszíthetem.
   - Mindig vigyázok - simogatta hátamat. - Sietek este - nyomott egy csókot hajamba. - Szeretlek Yijeong - suttogta fülembe.

   - Én is sze... - és ebben a pillanatban szólalt meg a telefonja. Lemondóan sóhajtva húzódtam el tőle, majd fordultam meg és indultam el a konyha felé, de amint tettem egy lépést, máris ujjak fonódtak csuklóm köré és rántottak vissza, amint a mellkasának csapódtam, ajkaink pedig egybe forrtak. A telefon még mindig csengett, de rohadtul nem érdekelt minket, viszont az illető nagyon kitartó volt. Lassan vállt el tőlem, képes lettem volna egész nap ajkain tapadni, és levegőhöz sem juttatni szegényt, de egyszerűen, olyan hatással volt rám, hogy képtelen voltam ellenállni neki.
   - Tudod, hogy enélkül egy tapodtat sem mozdulok - döntötte homlokát enyémnek, a szavakat suttogva lehelte ajkaimra, melyek még mindig az előbbi csóktól zsibbadtak.
   - Tudom - sóhajtottam és még akartam valamit mondani, de ismét felcsengett az ismert dallam. - Menj. A parancsnokod ki fog nyírni, ha késel - simítottam végig karján.
   - Tudja, hogy ki miatt nem veszem fel - került egy csintalan mosoly ajkaira.
   - Lehet, hogy te ezt mulatságosnak találod, de ő nem. Tényleg menjél, mielőtt még valami büntetést kapsz vagy kirúgnak - lökdöstem az ajtó felé.
   - Jó-jó, megyek már - hajolt le hozzám még egy gyors csókra, aztán már csak az ajtó csukódását hallottam.
   Megkönnyebbülten és kissé csalódottan sóhajtva indultam meg a konyhába, hogy magamhoz vegyem a reggelimet, ami után már a gyomrom nagyon könyörgött. Leültem a két személyes asztalhoz és némán fogyasztottam el főztjét, majd a rádiót bekapcsolva kezdtem neki a napnak. Jó hangosan üvöltettem a zenét, hogy a hálóban is hallhassam, miközben öltöztem, majd énekelve pakoltam el a szétdobált ruháinkat. Áldottam a munkámat, hogy szombaton nem kellett dolgoznom, így el tudtam végezni a házimunkát, amíg barátomnak össze-vissza voltak a szabadnapjai. Holnap mind a ketten szabadok leszünk, és addig aludhatunk, ameddig csak akarunk. Végre egy nap, ami már nagyon régen adatott meg nekünk. Annyira eltérően dolgoztunk, hogy csak így hétvégente ez a kis reggeli beszélgetés szokott lezajlani közöttünk. Régen, olyan két évvel ezelőtt eléggé sokat vitatkoztunk, akkor költöztünk össze és meg kellett szoknunk a másik időbeosztását, szokásait, amit először csak ritkán érzékeltünk. Ahogy lecsillapodtak a kedélyek, már elmúltak a majdnem napos veszekedéseink, amik tényleg csak annyi miatt voltak, mert nem tudtunk egymásra időt szakítani. Aztán egy nap, amikor mind a ketten szabadságot kaptunk, megbeszéltük a dolgokat és azóta eléggé jól elvoltunk.
   Amikor végeztem a háló rendbetételével, nekikezdtem a konyhának, mert múlt héten, azt valamiért kihagytam. A rádió még mindig üvöltött, a kedvenc dalaim mentek, amiket végig énekeltem, amíg a torkom fájni nem kezdett. Tegnap óta nem voltam valami jól, amit ő is megjegyzett, de arra gondoltam, hogy mára jól leszek, de úgy tűnik, csak rosszabbodott az állapotom. A legrosszabb, hogy ilyenkor hasznavehetetlen vagyok, de nem fogom félbe hagyni a munkát. Nem törődve a bajaimmal folytattam a takarítást, de ahogy telt az idő éreztem, hogy a betegség és talán a kimerültség eluralkodik rajtam. Egyre melegebb volt, már a második tányér csúszott ki a kezeim közül és itt döntöttem el, hogy kicsit ledőlök, pihenésképp. Lehalkítottam a rádiót, már csak halkan hallgattam a számokat, míg a nappaliba mentem és a kanapén elfekve tért álom szemeimre.
   Nehezen nyílnak fel szemeim, ahogy egy ismerős dallam üti meg fülemet. Nehézkesen feltornászom magamat ülőhelyzetbe, majd ráparancsolom lábaimra, hogy induljanak el, ami elég lassan, de meg is történik. Átvonszolom magamat a konyhán, majd a szobába érkezem, mielőtt még letenné az illető.
   - Igen? - szólok bele eléggé fáradtan és komás állapotban, miközben fenekemet leteszem az ágyra és nagyon meg kell erőltetnem magamat, hogy el ne dőljek és aludjak tovább. Túlságosan csábítóak a párnák.
   - Jól vagy? - érkezik egyből a kérdés.
   - Igen - feleltem egyből, de a hangom nem volt az igazi. Alig bírtam beszélni, teljesen berekedtem.
   - Nekem nem úgy hangzik. Vettél be valamit?
   - Nem, de nem is akarok. Tudod, hogy vagyok a gyógyszerekkel.
   - Tudom, de örülnék, ha bevennél valamit.
   - Majd beveszek valamit - sóhajtottam. - Ezért hívtál?
   - Részben. A másik meg az, hogy lehet kicsit tovább maradok bent, de ahogy sikerül elszabadulnom, sietek haza.
   - Rendben. Vigyázz magadra.
   - Vigyázok. Te pedig menjél vissza aludni. Nem szeretném, ha beteg lennél.
   - Nem tervezek az lenni - dőltem el az ágyon.
   - Sietek haza. Szeretlek Édes - suttogta a kagylóba, ez pedig megmosolyogtatott.
   - Én is szeretlek - suttogtam már fél álomban.
   - Szép álmokat.
   - Meglesz - mosolyogtam és már bontva is lett a vonal, nekem meg abban a pillanatban, nehezedtek el szemeim és magam mellé fektetve a telefont aludtam tovább.
    Rengeteg álom, de leginkább emlék került a szemem elé és ezek közül is egy volt az, ami a leginkább megragadt. Az első találkozásunkat álmodtam újra, amikor először láttam, de máris elcsavarta a fejemet, de mint kiderült, ez fordítva is igaz volt.
   Három évvel ezelőtt történt, éppen a haverjaimmal megünnepeltük, hogy felvettek mindannyiunkat az egyetemre és hát mit kell mondjak, eléggé elszaladt velünk a ló, mondjuk nem velem, hanem a többiekkel, mivel én nem voltam annyira az alkohol barátja, így inkább meghúzva magamat figyeltem az eseményeket. Eléggé hangosak lehettünk, mert olyan éjfél felé kopogtattak az ajtón. Mivel én voltam az egyetlen józan ember a csapatban, így nem volt kérdés, hogy ki nyit ajtót. Már előre féltem, hogy kit is fogok az ajtó előtt találni, de mikor kinyitottam a szemeim egyre nagyobbak lettek. Nálam sokkal magasabb volt és... rohadt jól nézett ki. Talán eléggé elbambulhattam arca tanulmányozásában, mert már háromszor is megszólított, mire sikerült megszólalnom.
   - Bocsánat, hogy mondta? - ráztam meg a fejemet, próbálva nem az arcág bámulni.
   - Mennyit ivott? - kérdezte és ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire gyönyörű hangja van.
   - Semennyit. Utálom az alkoholt.
   - Bejelentést kaptunk, hogy eléggé hangosak, a sokszori figyelmeztetés ellenére - mondta, hogy mi is a baja, közben pedig végig a lakásba nézeget.
   - Bocsánat. Csak, ma kaptunk értesítést, hogy mehetünk egyetemre és a barátaim...
   - Mi tart már ennyi ideig, Yijeong? - hallottam Jaeho hangját, amint eléggé ittas állapotban elindult felénk.
   - Mindjárt megyek Jaeho. Menj vissza és legyetek csendben! - adtam ki neki az utasítást, de nem hallgatott rám.
   - Ohhh, micsoda vendégünk van - vigyorgott idiótán barátom, ahogy egyre közelebb ért, kezében egy füves dohánnyal.
   - Jaeho! Az mégis honnan van?? - mutattam a dohányra, de talán ezt nem kellett volna. Ahogy megszólítottam, megbotlott a saját lábában, így kicsit orra bukott, de még időben kapaszkodott meg a falba és valamilyen átlátszó zacskó hullik ki a zsebéből, ami a mi lábunkhoz csúszik. Mielőtt még nyúlhatnék érte, a rendőr kapja fel előlem.
   - Ez micsoda? - kérdezi kimért hangon.
   - Egy kicsi anyag - vigyorgott teljesen beszívott állapotban barátom. Miért nem tudja befogni a szájat?
   - Be kell vinnem magukat, illegális anyagok használata miatt - hangzott hangja és már tudtam, hogy hosszú éjszakánk lesz.
   Nem tudom mennyi idő telt el, míg másik két rendőr meg nem jelent, hogy segítsenek társuknak, minket bevinni. Mind a hármunkat megbilincseltek, majd kivezettek minket a házból. Engem az a férfi vezetett, aki eljött hozzánk. Kyungil, így hívták. Ahogy vezetett a kocsihoz, keze végig karomon volt, ami eléggé rossz hatással volt rám. Túlságosan megtetszett és ilyenkor, nem tudom irányítani az érzéseimet. Basszus, most tartóztattak le, de én csak arra tudok csak gondolni, hogy milyen lehet megölelni és megcsókolni. Túlságosan régen volt barátom és akármilyen kapcsolatom, hogy most ne ezeken gondolkodjak.
   Végül csak a rendőrségen töltöttem az éjszakámat, kihallgattak minket, elmondtam mindent, amit tudtam és reggel olyan kilenc óra körül, valaki ébresztgetett a cellában.
   - Jang Yijeong - hallottam nevemet többször is, míg végül ki nem nyitottam a szememet. Az ő arcát pillantottam meg, amint engem nézet. - Hazamehet.
   - Mi? - kérdeztem kicsit álmosan, ahogy felültem a kényelmetlen ágyon.
   - Hazamehet. A barátait bent kell tartanunk - felelte, ahogy kissé eltávolodott tőlem.
   - Értem, valahogy számítottam rá - sóhajtottam és felálltam.
   - Hazaviszem - mondta, én pedig kikerekedett szemekkel követtem, amint az egyik autóhoz vezetett és beültem mellé. Az úton, nem szóltunk semmit csak elmondtam, hol is lakom, ő pedig oda is vitt. Amikor megérkeztünk, kiszálltam és megköszöntem a fuvart, majd fordultam is meg, amikor meghallottam az ajtót becsukódni mögöttem. Egyből megfordultam és megpillantottam, amint felém közeledett és megállt előttem.
   - Igen? - kérdeztem, mert láttam rajta, hogy nagyon mondani akar valamit.
   - A héten valamikor... Hogy is mondjam.. Van a héten egy kis szabadidőd? - kérdezte, nekem pedig elkerekedtek a szemeim az állam is leesett.
   - Hát.. Van.. - vakargattam tarkómat és éreztem, ahogy az arcom égni kezdett.
   - Akkor jó. Itt van a telefon számom, hívj fel, ha tudod mikor érsz rá és akkor megbeszéljük - mosolygott rám, miközben felém nyújtott egy darab papírt. Elvettem tőle, a szívem majd' kiugrott a helyéről, ahogy azt a kis papír fecnit szorongattam.
   - R-rendben - dadogtam, majd még pár pillanatig bámultuk egymást, míg végül be nem szállt a kocsiba és elhajtott. Innentől indult a közös életünk.
   Halk csörömpölésre lettem figyelmes. Lassan nyitottam fel pilláimat, az ablakon már nem szűrődött be semmi fény, innen tudtam, hogy már este volt. Újabb zajt hallottam, lehámoztam magamról a takarót. Mikor takaróztam be? Kissé értetlenül ültem egy pillanatig, majd kimásztam az ágyból és kivánszorogtam a konyhába. A hangok egyre hangosabbak lettek, míg meg nem pillantottam páromat a tűzhelynél.
   - Kyungil? - szólaltam meg halkan, mert nem voltam egyáltalán jól a sok alvás ellenére sem. Magam köré tekertem karjaimat, mert a hideg is kirázott, pedig javában augusztus volt, a lehető legnagyobb meleg. Egyből megfordult hangom hallatára mosolyogva, de amint meglátta, hogy nem vagyok valami jó állapotba, eltűnt mosolya és hozzám sietett.
   - Miért nem alszol? Felébresztettelek? - kérdezte, ahogy elém ért és megölelt.
   - Nem - ráztam fejemet, ahogy mellkasába bújtam. - Magamtól keltem, aztán meghallottam, hogy itt vagy, így kijöttem - motyogtam, ahogy átkaroltam derekát.
   - Nem nézel ki valami jól - simogatta hajamat és hátamat. - Készítsek neked valamit? Egy tea vagy leves?
   - Egy leves jól esne, de fáradt vagy, megcsinálom én magamnak
   - Nem-nem. Te szépen visszamész az ágyba és pihensz tovább, addig én megcsinálom neked a levest.
   - Hagyj maradjak itt veled. Leülök és megvárom. Egész nap egyedül voltam - bújtam még jobban hozzá. - Veled akarok lenni.
   - Rendben - sóhajtott. Leültem az egyik székre, míg előkészített mindent a leveshez. Feltette a vizet, hogy főjön, addig leült mellém és megfogta kezemet. - Jól aludtál?
   - Ühüm és eléggé érdekeset álmodtam - mosolyogtam rá.
   - Mit álmodtál? - mosolygott már ő is és kíváncsian várta a mesémet.
   - A találkozásunk napját, vagyis éjszakáját álmodtam újra. Amikor Jaeho-ékkal együtt bevitettek a rendőrségre, aztán másnap hazahoztál és elhívtál randira - virultam végig, mert az a nap, az életemet jelentette.
   - Igen, arra én is tisztán emlékszem. Mi az, ami a leginkább megragadott belőle?
   - Az, amikor megbilincseltél.
   - Először és nem utoljára - vigyorgott idiótán. - Az a kedvenc bilincsem. Máson nem is használtam azóta.
   - Helyes és.. Várj! Mi? - kerekedtek el szemeim.
   - Azt a bilincset, csak rajtad használtam. Mondhatjuk azt, hogy elhoztam a rendőrségről - mosolygott nagyban. - Ne nézz így rám, Yijeong.
   - Most mondanám azt, hogy az ágyhoz foglak bilincselni este, de tudom jól, hogy semmi esélyem most ellened, de majd ha jobban leszek és nem számítasz rá, ezért még kapni fogsz - néztem rá fenyegetően, de ő csak mosolygott.
   - Ahogy szeretnéd Édes - jött oda hozzám és homlokon csókolt, majd ment, hogy folytassa a levesem készítését.
   Egyszer ki fogom kötözni, abban biztos lehet.