Szereplők: Blanka (OC), Heni (OC), Noel (OC), Sári (OC), Jung HoSeok, Jeon JeonGuk, Nam TaeHyun és Lee Hongbin
Párosok: Blanka x HoSeok, Heni x TaeHyun, Noel x JeonGuk és Sári x Hongbin
Banda: BTS, Winner, Vixx
Korhatás: nincsen
Reggel mikor felébredtem, amit inkább hajnalnak neveztem, mivel hajnali öt óra volt, de nem tehettem mást, ha egyszer korán kellett mennem dolgozni, akkor ekkor kell kelnem. Kinyújtottam karomat és kinyomtam az ébresztőmet, hogy mást ne ébresszek fel vele, majd kissé nyújtózkodtam a meleg takaró alatt, és semmi kedvem nem volt felébredni, így megfordultam és hozzábújtam meleg és puha párnámhoz. Szorosan bújtam hozzá és tudtam jól, ha most öt percet visszaaludnék, az több óra lenne, így nagyban járattam agykerekeimet, hogy véletlenül se aludjak el, de sikerült is, mert érzékeltem, hogy "párnám" ébredezni kezd. Hatalmas mosollyal az arcomon emeltem fel fejemet és néztem rá álmos és komás páromra.
- Jó reggelt - suttogtam neki és állára nyomtam egy puszit.
- Jó reggelt - mondta komásan és lehajolt, hogy megcsókolhasson. - Nem úgy volt, hogy nem dolgozol? - kérdezte fél álomban, ahogy szorosan magához húzott.
- De, csak behívtak, így muszáj mennem, de holnap szabadnapos leszek, így veled tudok lenni egész nap - mosolyodtam el, mert így vele lehettem a szabadnapján, ami eléggé ritkán jött össze.
- Az jó lesz - sóhajtott és megpuszilt.
- Aludj tovább hét alvó - mosolyodtam el, majd hosszan megcsókoltam és kimásztam mellőle az ágyból.
- Nem szeretem mikor elmész - motyogta a párnába.
- Én sem, de muszáj dolgoznom - mondtam, miközben a szekrényhez léptem és elkezdtem öltözni. Kikaptam egy farmert, egy pólót, majd a táskámba tuszkoltam a melós ruhámat, végül a fürdőbe vettem az irányt. Alaposan megmostam az arcomat, hogy felfrissítsem magamat, kihúztam kissé a szememet, majd a konyhába mentem. Készítettem magamnak reggelit, na meg az ágyban alvó drágának is, majd miután azzal végeztem, előkészítettem az ebédemet, és mindent elpakoltam. Visszamentem a fürdőbe, hogy fogat mossak, végül amint mindennel elkészültem, odamentem az ágyhoz, megtámaszkodtam kezemmel és lehajoltam alvó páromhoz, hogy egy csókkal búcsúzzak el tőle. Apró csók volt, de éppen elég, hogy megkapjam a napi erőmet.
- Szeretlek - suttogtam, majd elhagytam a lakást.
Ahogy elhagytam otthonomat, a kellemes idő ellenére összehúztam magamon rendesen a pulóvert, mert a reggeli csípős szél kellemetlen volt számomra. Ahogy bandukoltam a kietlen utcákon, mivel az ember nem sétálgatott ilyen korán a betonon, mint én, mert csak én voltam az a bolond aki reggel ment dolgozni. Mivel nem laktam valami messze a munkahelyemtől, így gyalog tettem meg az utat még akkor is ha le volt fagyva az út télen, de imádtam sétálni, így nem esett nehezemre és kimondottan örültem neki, mivel ezen a viszonylag rövidke úton sikeresen ki tudtam szellőztetni a fejemet, és koncentrálni a munkára vagy éppen azt elfelejteni. Imádtam ezeket az időket, de talán jobban örültem voltam neki, ha nem egyedül lennék. Kellemesebb úgy sétálni a munkahelyedre, ha az a személy fogja a kezedet akit a világon mindenkinél jobban szeretsz, de nem várhattam el tőle, hogy korán reggel elkísérjen, amikor késő érkezett haza azelőtti este. Pihennie kellett, mivel ma is eléggé hosszú napja lesz és ki tudja mikor fog hazajönni, lehet én már rég aludni fogok, mire ő kinyitja a bejárati ajtót és nem sokkal utána bebújik mellém az ágyba. Ezért utáltam kettőnk munkáját, mer mindkettő időigényes és nem tudhattuk pontosan mikor is szabadulunk el, de mi ezt szerettük csinálni így nem volt okunk panaszra. Emlékszem a napra, amikor megismerkedtünk és később járni kezdtünk, felejthetetlen napok voltak azok és amikor húgomat összehoztam azzal a fiúval, aki nagyon tetszett neki, de kezdem is az elején akkor.
Párosok: Blanka x HoSeok, Heni x TaeHyun, Noel x JeonGuk és Sári x Hongbin
Banda: BTS, Winner, Vixx
Korhatás: nincsen
Reggel mikor felébredtem, amit inkább hajnalnak neveztem, mivel hajnali öt óra volt, de nem tehettem mást, ha egyszer korán kellett mennem dolgozni, akkor ekkor kell kelnem. Kinyújtottam karomat és kinyomtam az ébresztőmet, hogy mást ne ébresszek fel vele, majd kissé nyújtózkodtam a meleg takaró alatt, és semmi kedvem nem volt felébredni, így megfordultam és hozzábújtam meleg és puha párnámhoz. Szorosan bújtam hozzá és tudtam jól, ha most öt percet visszaaludnék, az több óra lenne, így nagyban járattam agykerekeimet, hogy véletlenül se aludjak el, de sikerült is, mert érzékeltem, hogy "párnám" ébredezni kezd. Hatalmas mosollyal az arcomon emeltem fel fejemet és néztem rá álmos és komás páromra.
- Jó reggelt - suttogtam neki és állára nyomtam egy puszit.
- Jó reggelt - mondta komásan és lehajolt, hogy megcsókolhasson. - Nem úgy volt, hogy nem dolgozol? - kérdezte fél álomban, ahogy szorosan magához húzott.
- De, csak behívtak, így muszáj mennem, de holnap szabadnapos leszek, így veled tudok lenni egész nap - mosolyodtam el, mert így vele lehettem a szabadnapján, ami eléggé ritkán jött össze.
- Az jó lesz - sóhajtott és megpuszilt.
- Aludj tovább hét alvó - mosolyodtam el, majd hosszan megcsókoltam és kimásztam mellőle az ágyból.
- Nem szeretem mikor elmész - motyogta a párnába.
- Én sem, de muszáj dolgoznom - mondtam, miközben a szekrényhez léptem és elkezdtem öltözni. Kikaptam egy farmert, egy pólót, majd a táskámba tuszkoltam a melós ruhámat, végül a fürdőbe vettem az irányt. Alaposan megmostam az arcomat, hogy felfrissítsem magamat, kihúztam kissé a szememet, majd a konyhába mentem. Készítettem magamnak reggelit, na meg az ágyban alvó drágának is, majd miután azzal végeztem, előkészítettem az ebédemet, és mindent elpakoltam. Visszamentem a fürdőbe, hogy fogat mossak, végül amint mindennel elkészültem, odamentem az ágyhoz, megtámaszkodtam kezemmel és lehajoltam alvó páromhoz, hogy egy csókkal búcsúzzak el tőle. Apró csók volt, de éppen elég, hogy megkapjam a napi erőmet.
- Szeretlek - suttogtam, majd elhagytam a lakást.
Ahogy elhagytam otthonomat, a kellemes idő ellenére összehúztam magamon rendesen a pulóvert, mert a reggeli csípős szél kellemetlen volt számomra. Ahogy bandukoltam a kietlen utcákon, mivel az ember nem sétálgatott ilyen korán a betonon, mint én, mert csak én voltam az a bolond aki reggel ment dolgozni. Mivel nem laktam valami messze a munkahelyemtől, így gyalog tettem meg az utat még akkor is ha le volt fagyva az út télen, de imádtam sétálni, így nem esett nehezemre és kimondottan örültem neki, mivel ezen a viszonylag rövidke úton sikeresen ki tudtam szellőztetni a fejemet, és koncentrálni a munkára vagy éppen azt elfelejteni. Imádtam ezeket az időket, de talán jobban örültem voltam neki, ha nem egyedül lennék. Kellemesebb úgy sétálni a munkahelyedre, ha az a személy fogja a kezedet akit a világon mindenkinél jobban szeretsz, de nem várhattam el tőle, hogy korán reggel elkísérjen, amikor késő érkezett haza azelőtti este. Pihennie kellett, mivel ma is eléggé hosszú napja lesz és ki tudja mikor fog hazajönni, lehet én már rég aludni fogok, mire ő kinyitja a bejárati ajtót és nem sokkal utána bebújik mellém az ágyba. Ezért utáltam kettőnk munkáját, mer mindkettő időigényes és nem tudhattuk pontosan mikor is szabadulunk el, de mi ezt szerettük csinálni így nem volt okunk panaszra. Emlékszem a napra, amikor megismerkedtünk és később járni kezdtünk, felejthetetlen napok voltak azok és amikor húgomat összehoztam azzal a fiúval, aki nagyon tetszett neki, de kezdem is az elején akkor.
***
- Sok sikert! - szólt utána nővére a nála mindössze két évvel fiatalabb húgának, amint az készült, hogy betegye lábát az épületbe, ahova nem akart bemenni először. Mindig is arról álmodott, hogy ebben a stúdióban fog dolgozni, de sosem álmodott róla, hogy tényleg ide fog kerülni. Ahogy megtette az első lépést, minden könnyebbnek tűnt, de mégis szétfeszítette mellkasát az idegesség, de megpróbálta eltüntetni. Ahogy megkereste a megfelelő emberek, úgy kezdett el az idegessége is halmozódni, de mindegyik fölé kerekedett, mert olyan akaraterővel és elszántsággal érkezett, hogy innen senki sem dobhatta ki egyszerűen. Járt-kelt az épületben és hallotta a termekből kiszűrődő hangokat, amint a tanárok oktatják az itt lévő "tanulókat", hogy minél pontosabban végezzék a lépéseket. Blanka minden vágy az volt, hogy táncos lehessen és most itt volt a táncstúdióban, ahova mindig is vágyott, mert ez volt az ő helye.
Mikor megkapta a beosztását, hogy melyik tanárhoz menjen, hogy felmérjék a tudását, keresgélte az ajtók számát, míg meg nem hallott egy erősen lüktető számot és rendíthetetlenül ki kellett derítenie, honnan is jött a csábító zene. Amint a hang irányát követte, egy teremhez ért, amibe lassan benyitott és megpillantott egy fiút, amint a terem közepén táncolt, olyan lendülettel, szenvedéllyel, erővel, hogy azt Blankát megbabonázta. A fiú egyszerűen ismerős volt neki, leginkább az alkata és stílusa idézett fel benne egy fiút, akit eléggé sokszor látott már a környéken, amint sétált az utcán, minden egyes nap ugyan abban az időpontban. Néha megszokásból, arra vette az irányt, ahol a fiút látta és várta hátha ismételten megpillanthatja vékony alakját, fekete haját, egyedi stílusú öltözetét, és minden nap, mikor Blanka arra járt, ő is ott volt. Blankának megtetszett a srác, és már meg akarta ismerni, csak nem mert odamenni hozzá és beszélgetni vele, mikor is a fiú, egyáltalán nem volt rémisztő, sőt meglehetősen jóképű volt és ez Blankát is megbabonázta.
Miközben a fiú mozdulatait figyelte, nem törődve semmivel lépett be a terembe és folytatta a fiú vizsgálását. Amikor a srác olyan részhez ért, amikor konkrétan a földön fetrengett, a lány kikerekedett szemmel bámulta a számára elsőrangú mozdulatokat, és észre sem vette, de a szám a végéhez ért, a fiú fejéről a sapka lekerült, amit a szám közben dobott le, majd lihegve támaszkodott meg térdein, hogy kissé kifújja magát a sok gyakorlás következtében, majd amint azt érezte, hogy a megfelelő pihenési idő elérkezett, felegyenesedett, vett egy mély és hosszú levegőt, majd megfordult és amint meglátta, hogy közönsége akadt egyből megdermedt, mert egyből felismerte, ki is az a személy, aki figyelte mozdulatait. Blanka majdnem sokkos állapotba került, mikor meglátta a táncos fiú arcát. Azt hitte abban a pillanatban esik össze, mert a fiú nem volt más, mint az a srác, akit eddig az utcán figyelt. Nem bírta elhinni, hogy tényleg itt állt előtte, nem is olyan messze, életnagyságban és láthatta, amint azt a sportot, hobbit, szenvedélyt végezte, amire ő is ugyanannyira szeretett. Mikor tudatosult benne, hogy lehet nem kéne ennyire bámulnia, mert mégis csak idegenek voltak és nem volt valami illendő, így bámulni valakit.
- B-bocsáss meg. Nem akartalak zavarni - kezdett el a lány ide-odanézni, egyedül csak a fiúra nem emelte tekintetét, mert félt, hogy akkor minden megszűnik körülötte.
- Nem zavartál egyáltalán - mondta kedves hangon a fiú és rámosolygott a lányra. - Örülök a társaságnak, legalább nem egyedül vagyok - nevette el magát kissé. - Még nem láttalak itt. Új vagy? - érdeklődött a fiú és közelebb ment a lányhoz, aki csak kábulatba esett a fiú teste láttán. Igaz, hogy póló fedte felsőtestét, de tökéletesen kivehető volt kidolgozott felsőteste és erős karjai. Mindig megfigyelte az embereket, és ez most sem maradt el, így megpróbálva nem feltűnően, de végignézett a fiún, majd könnyedén válaszolt.
- Igen, új vagyok. Ma jöttem és éppen a tanáromat kerestem, amikor meghallottam a számot, amire táncoltál és nagyon megtetszett - mosolygott rá a fiúra.
- Oh tényleg? És ki lesz a tanárod? - kérdezte a fiú, miközben a földről felvette palackját és ivott pár kortyot belőle, hogy kiszáradt torkát felfrissítse. Blanka előkapta a papírt, amire a tanára nevét írták.
- Jung Hoseok - olvasta fel Blanka a nevet, amit adtak neki.
- Akkor nem kell tovább keresned - kuncogott a fiú.
- Ezt hogy érted? - kérdezte értetlenül a lány.
- Jung Hoseok vagyok. A tanárod - mutatkozott be Hoseok és rámosolygott a döbbenten néző lányra.
- Komolyan?
- Szerinted hazudnék? - kuncogott Hoseok.
- Nem - mosolyodott el Blanka. - Még be sem mutatkoztam. Kö..
- Csak a keresztnevedet mond - vetette ezer wattos molyát a lányra.
- Blanka.. - felelte halkan a lány.
- Nagyon örülök Blanka. Hív nyugodtan J-Hope-nak, ez a művész nevem és itt mindenki így hív - lépett közel a lányhoz.
- Rendben - mosolygott Blanka is.
- Akkor kezdhetjük?
- Persze - mondta Blanka, majd bele is kezdtek a tanulásba.
Ahogy telt-múlt az idő, Blanka és J-Hope egyre több időt töltöttek együtt, de nem csak a táncparketten, ahol különböző mozdulatokat tanultak vagy tanítottak a másiknak, hanem amikor lehetett találkozgattak. J-Hope néha elment Blanka elé a suliba, hogy onnan együtt menjenek próbálni és jobban megismerjék egymást, mert fontos volt számukra a másik társasága. Eltelt nagyjából fél év, mikor is elérkezett a nyár, és már Blanka az utolsó napokat élvezte az iskolából, és legalább több időt tölthetett a táncteremben J-Hope társaságában. Egyre fontosabbá vált neki a fiú, és miközben hogy megismerte, kezdett beleszeretni, így amikor olyan táncot gyakoroltak vagy tanultak, amiben össze kellett érnie a kezüknek, Blanka arca mindig paradicsom színben pompázott, amit egyszer-kétszer a fiú meg is jegyzett, mert nem volt hozzászokva a lány zavarához, de természetesen nem tudta, mi is okozza a lány vöröslő arcát.
Egyszer csak nyár lett és Blanka éppen az utcán sétált, bevásárolt magának pár dolgot otthonra, és így bandukolt hazafelé, amint egy ismerős alakot pillantott meg, nem is annyira messze tőle, felragyogott arca, mivel az az alak nem volt más, mint a tanára és barátja, J-Hope. Igen, a barátja volt már, nagyjából két hete és Blanka egyszerűen el se tudta képzelni, hogy is áldhatta meg a sors, egy ilyen fiúval, mint amilyen Hoseok volt. Hoseok nélkül Blanka nem is létezett, csupán szürke hétköznapjai voltak, de mióta meglátta a fiút, minden megváltozott az életében. Furcsa volt, hogy az a fiú, aki a kezdetektől fogva tetszett neki, éppen az a személy legyen a táncedzője, de semmi sem volt véletlen, minden okkal történt. Blanka nővére figyelte a fiút és megtudta, hogy melyik táncstúdióba járt, így oda "küldte" húgát, hogy ott tanuljon. Elmondta neki, mennyire is jó az a stúdió és könnyen meggyőzte húgát, így ma már egy párt alkottak. Amikor elérték azt az időt, hogy egy hónapja alkottak egy párt, beavatták a család többi tagját is a történetbe, majd a barátokkal is megosztották. Blanka családja egyből befogadta az újonnan érkezett személyt, kedvesen bántak vele, mert nagyon megkedvelték az első pillanattól kezdve. Akármikor ott tartózkodhatott náluk Hoseok, mindig szívesen fogadták, mert örültek a lányuk/testvérük/barátnőjük boldogságának.
A kapcsolat nem volt mindig a legfényesebb, de egy kapcsolat nem kapcsolat veszekedések és viták nélkül. Náluk is, ahogy minden egyes párnál, megvolt az első veszekedés, az első kibékülés, az első könnyek, de az első olyan csókok melyek bocsánatért könyörögtek. Volt, amikor apróságokon kaptak össze, melyeket néhány órával később el is felejtettek, de voltak a nagyobb veszekedések, melyek néha napokig, hetekig húzódtak, de szerencsére, mindig kibékültek és megbeszélték a dolgokat. Már lassan négy éve voltak együtt, és azóta is boldogok.
- B-bocsáss meg. Nem akartalak zavarni - kezdett el a lány ide-odanézni, egyedül csak a fiúra nem emelte tekintetét, mert félt, hogy akkor minden megszűnik körülötte.
- Nem zavartál egyáltalán - mondta kedves hangon a fiú és rámosolygott a lányra. - Örülök a társaságnak, legalább nem egyedül vagyok - nevette el magát kissé. - Még nem láttalak itt. Új vagy? - érdeklődött a fiú és közelebb ment a lányhoz, aki csak kábulatba esett a fiú teste láttán. Igaz, hogy póló fedte felsőtestét, de tökéletesen kivehető volt kidolgozott felsőteste és erős karjai. Mindig megfigyelte az embereket, és ez most sem maradt el, így megpróbálva nem feltűnően, de végignézett a fiún, majd könnyedén válaszolt.
- Igen, új vagyok. Ma jöttem és éppen a tanáromat kerestem, amikor meghallottam a számot, amire táncoltál és nagyon megtetszett - mosolygott rá a fiúra.
- Oh tényleg? És ki lesz a tanárod? - kérdezte a fiú, miközben a földről felvette palackját és ivott pár kortyot belőle, hogy kiszáradt torkát felfrissítse. Blanka előkapta a papírt, amire a tanára nevét írták.
- Jung Hoseok - olvasta fel Blanka a nevet, amit adtak neki.
- Akkor nem kell tovább keresned - kuncogott a fiú.
- Ezt hogy érted? - kérdezte értetlenül a lány.
- Jung Hoseok vagyok. A tanárod - mutatkozott be Hoseok és rámosolygott a döbbenten néző lányra.
- Komolyan?- Szerinted hazudnék? - kuncogott Hoseok.
- Nem - mosolyodott el Blanka. - Még be sem mutatkoztam. Kö..
- Csak a keresztnevedet mond - vetette ezer wattos molyát a lányra.
- Blanka.. - felelte halkan a lány.
- Nagyon örülök Blanka. Hív nyugodtan J-Hope-nak, ez a művész nevem és itt mindenki így hív - lépett közel a lányhoz.
- Rendben - mosolygott Blanka is.
- Akkor kezdhetjük?
- Persze - mondta Blanka, majd bele is kezdtek a tanulásba.
Ahogy telt-múlt az idő, Blanka és J-Hope egyre több időt töltöttek együtt, de nem csak a táncparketten, ahol különböző mozdulatokat tanultak vagy tanítottak a másiknak, hanem amikor lehetett találkozgattak. J-Hope néha elment Blanka elé a suliba, hogy onnan együtt menjenek próbálni és jobban megismerjék egymást, mert fontos volt számukra a másik társasága. Eltelt nagyjából fél év, mikor is elérkezett a nyár, és már Blanka az utolsó napokat élvezte az iskolából, és legalább több időt tölthetett a táncteremben J-Hope társaságában. Egyre fontosabbá vált neki a fiú, és miközben hogy megismerte, kezdett beleszeretni, így amikor olyan táncot gyakoroltak vagy tanultak, amiben össze kellett érnie a kezüknek, Blanka arca mindig paradicsom színben pompázott, amit egyszer-kétszer a fiú meg is jegyzett, mert nem volt hozzászokva a lány zavarához, de természetesen nem tudta, mi is okozza a lány vöröslő arcát.
Egyszer csak nyár lett és Blanka éppen az utcán sétált, bevásárolt magának pár dolgot otthonra, és így bandukolt hazafelé, amint egy ismerős alakot pillantott meg, nem is annyira messze tőle, felragyogott arca, mivel az az alak nem volt más, mint a tanára és barátja, J-Hope. Igen, a barátja volt már, nagyjából két hete és Blanka egyszerűen el se tudta képzelni, hogy is áldhatta meg a sors, egy ilyen fiúval, mint amilyen Hoseok volt. Hoseok nélkül Blanka nem is létezett, csupán szürke hétköznapjai voltak, de mióta meglátta a fiút, minden megváltozott az életében. Furcsa volt, hogy az a fiú, aki a kezdetektől fogva tetszett neki, éppen az a személy legyen a táncedzője, de semmi sem volt véletlen, minden okkal történt. Blanka nővére figyelte a fiút és megtudta, hogy melyik táncstúdióba járt, így oda "küldte" húgát, hogy ott tanuljon. Elmondta neki, mennyire is jó az a stúdió és könnyen meggyőzte húgát, így ma már egy párt alkottak. Amikor elérték azt az időt, hogy egy hónapja alkottak egy párt, beavatták a család többi tagját is a történetbe, majd a barátokkal is megosztották. Blanka családja egyből befogadta az újonnan érkezett személyt, kedvesen bántak vele, mert nagyon megkedvelték az első pillanattól kezdve. Akármikor ott tartózkodhatott náluk Hoseok, mindig szívesen fogadták, mert örültek a lányuk/testvérük/barátnőjük boldogságának.
A kapcsolat nem volt mindig a legfényesebb, de egy kapcsolat nem kapcsolat veszekedések és viták nélkül. Náluk is, ahogy minden egyes párnál, megvolt az első veszekedés, az első kibékülés, az első könnyek, de az első olyan csókok melyek bocsánatért könyörögtek. Volt, amikor apróságokon kaptak össze, melyeket néhány órával később el is felejtettek, de voltak a nagyobb veszekedések, melyek néha napokig, hetekig húzódtak, de szerencsére, mindig kibékültek és megbeszélték a dolgokat. Már lassan négy éve voltak együtt, és azóta is boldogok.
***
Ahogy visszaemlékeztem a napokra, amikor húgom bemutatta Hoseok-ot otthon, akaratlanul is, de elmosolyodtam és biztos idiótának nézett volna minden ember, hogy hajnali fél hatkor ki az az idióta, aki mosolyogni tud. Amint visszagondoltam arra, hogy ők már négy éve voltak együtt, én akkor még nem találkoztam szerelmemmel, csak sokkal utána. Megérkeztem munkahelyemre, ahol lassan már hét éve dolgoztam, mint diák. Mivel még nem dolgoztam rendesen, mert még az egyetemen tanultam, de ez volt az utolsó évem, amiben a maximumot kellett adnom, de mivel még csak nyár volt, feleslegesnek éreztem, hogy ezen gondolkozzam. Kellettek pillanatok, amikor egyszerűen elfelejtettem mindent és kikapcsoltam az agyamat, eltörölve mindent és mindenkit. Megérkeztem az épülethez, megkerestem a már jól ismert személyzeti ajtót, majd megnyomta, azt a fránya csengőt, aminek hangja nagyon idegesítő volt. Nem tudtam elképzelni, hogy azok a személyek, akik lassan már több évtizede dolgoztak ebben a szakmában, hogy voltak képesek hozzászokni, ehhez a dobhártyát sértő hanghoz, mely olyan hatással volt rám, mintha a tanár végighúzta volna a körmét a táblán. Egyszerűen a hideg futkosott a hátamon, ha meghallottam ezt a hangot, így örültem, amikor kinyílt előttem az ajtó.
- Jó reggelt! - mosolyogtam nagyban, mert örültem, hogy itt lehettem. Olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akikkel lehetett beszélgetni, amint egyetlen vásárló sem volt a boltban, vagy amikor csak ránk jött az öt perc és minden féle őrültséget műveltünk a nap hátra lévő részében. Szerettem itt lenni és úgy éreztem még valahova tartoztam és nem csak szerelmem oldalán volt biztos pontom. Ahogy beljebb léptem úgy jutott eszembe párom, és egyik legjobb barátnőm, aki most másodéves volt az egyetemen, és az a történet, amit hallottam tőle. Jobban mondva, az ő története.
***
Mikor elkezdte az egyetemet, izgatottan várt minden egyes pillanatot, mert mindig is arról álmodott, hogy egyetemre fog járni, és most ott volt. Beteljesülhetett az álma, amit kiskora óta dédelgetett, és most egyáltalán nem bírta elhinni, hogy valóra vált. Ahogy járt-kelt a hatalmas folyosókon és termekben, egyszerűen beleszeretett az egészbe és nem akarta elengedni egyetlen pillanatra sem. Az óráit nagyon élvezte, igaz volt néhány, amit szíve szerint végigaludt volna, de akkor lemaradt volna az anyagról és akkor nem lett volna meg a vizsgája, de az első félévet tökéletesen teljesítette, és onnantól kezdve változott meg az élete.
Egyik órán, ami az egyik legkedvesebb volt számára, csoport munkában kellett dolgozni, jobban mondva egy beadandót kellett írnia, az egyik szaktársával, akit ha ötször látott, de nem többször, így kicsit aggódott, talán nem lesznek megfelelőek a feladatra, pedig ebből a tantárgyból állt a legjobban és nem akart rontani a félévben. Mikor megmondták, ki kivel fog dolgozni, és a beadandó határidejét is megtudták, ami egy hónap volt, így Heni el tudta dönteni gyorsan, hogyan is kéne megosztani a feladatukat. Amint az órának vége szakadt, összekapta cuccait, és egyből partnerét kereste, akit ki is szúrt néhány sorral hátrébb, mint ahol ő ült. Sietve ment oda hozzá és határozottan nézett rá. Nem bírta elhinni, hogy egy ennyire kisgyerek arcú fiú, hogy lehetett annyi idős, mint ő, még talán idősebb is volt nála, de egyszerűen őrjítette a tudat, hogy a fiú mindig jobb dolgozatokat írt, mint ő. Ez a fiú volt a vetélytársa a szakon, mert csak ő volt képes legyőzni Henit. Heni csak a második legjobb vizsgát tette le, míg ez a srác, mindenben az első volt. Próbálta elnyomni magában a küzdőszellemet, de kissé nehezére esett, így egy maszkot húzott arca elé.
- Én leszek a partnered ebben a feladatban, így örülnék, ha meg tudnánk beszélni, hogy ki mit csinál meg a feladatban. Én elvállalom a bevezetőt és tárgyalás felét, te meg megírhatnád a maradék részeket - mondta végig határozott és kimért hangnemmel.
- Nekem megfelel, ha neked is - mondta a fiú, nem törődöm módban, majd lassan felállt az asztaltól és vállára kapta táskáját.
- Téged egyáltalán nem érdekel, hogy hányas lesz ez az egész?
- Nem - vont vállat. - Mivel mindig ötöst kapok, felesleges hajtanom magamat. Minek küzdjek, ha nincsen miért? - tette fel a kérdői kérdést a fiú és otthagyta a lányt. - Holnap találkozunk - intett Heninek, majd kilépett az ajtón, a lányt pedig százezernyi kérdéssel árasztotta el. Mi az, hogy nincs miért küzdenie? Mindenki küzd valamiért, valaki a pénzért, sikerért, boldogságért, vagy éppen a szerelemért, de nincs olyan ember a világon, aki ne küzdene semmiért. Ez egyszerűen ellentmondás az élettel. Az egész élet egy nagy küzdés volt.
Ahogy Heni ott állt és meredt a fiú után, azon töprengett, vajon mi lehetett az oka annak, hogy valaki ennyire nem tartotta fontosnak a tanulmányait és konkrétan szart arra, hogy milyen jegyet kapott. Bár abban igaza volt a fiúnak, hogy felesleges azon görcsölnie, hogy milyen is lesz ez, mert kitűnő volt minden egyes tantárgyból, így ha egy négyes vagy annál rosszabb jegy becsusszant, semmit sem jelentett, de Henit mégis zavarta, hogy nem vette figyelembe az ő helyzetét. Egy hatalmasat sóhajtva hagyta el az előadó termet és ment, hogy beüljön a suli kávézójába, amíg a következő előadása el nem kezdődik. Nagyjából másfél órája volt, amit azzal tölthetett, amivel akart, így gondolta utána néz a beadandónak, hogy addig is legalább valami ötleteket összegyűjtsön hozzá. Leült a kávézó egyik kis sarkába, rendelt magának egy kávét, majd előhalászta laptopját, hogy könyveket keressen a feladathoz. Ahogy kutatgatott az interneten, rengeteg segédanyagot talált, amiket fel is írt magának, hogy aztán elmehessen a könyvtárba és kivehesse őket, erre a rövid időszakra.
Amint lecsukta laptopját és megitta italát, tekintetet a pult felé vándorolt, ahol nem mást pillantott meg, mint Nam TaeHyunt, akinek valami hihetetlenül gyerekes vonásai voltak, így sokszor ki sem nézték belőle, hogy egyetemista volt, pedig már másodéves volt. Mindig rendezetten öltözött, nagyon stílusérzékkel áldotta meg a világ, így minden szaktársa követni akarta példáját és divatját. A maga 180 centiméteres magasságával, vagy másfél fejjel magasabb volt, mint Heni, így mellette a lány kicsinek érezte magát. Vékony alkata volt, viszont izmos. Nagyon jól tudták róla, hogy rengeteget eddz, így nem csodálkoztak, ha kivillant felkarja és az azon elterülő bicepsz. Kimondottan jóképű, helyes fiú volt, és ezen még jobban segített gyönyörű mosolya, aminek keretében kettő aprócska gödröcske jelent meg arcán, ami még ellenállhatatlanabbnak varázsolták gyermeki arcát. Szemei szinte nevettek abban a pillanatban, amikor Heni meglátta és tekintetük találkozott, de tudta jól, hogy ez csak egy ideiglenes állapot. Valamikor a fiú úgy viselkedett mindenkivel, mintha a legjobb barátja volna, utána pedig hátba szúrja. Senki sem értette ezt a hirtelen hangulat és személyiség változásokat, így inkább csak "állbarátai" voltak a fiúnak, de TaeHyun pontosan tudta, hogy nincsenek igazi barátai és nem is hibáztatott senkit ezért, pontosan tudott hibáiról, de őt nem zavarta. Viszont egy valakivel sosem került összetűzésbe, és ez a személy nem volt más, mint Heni. A lányt sosem bántotta, se testileg, sem pedig lelkileg, de a tanulmányokban mindig a lány fölé kerekedett, ezzel is piszkálva őt, de valójában semmi sem érdekelte igazán, csak egy valami, de azt senki sem tudta.
Egyik órán, ami az egyik legkedvesebb volt számára, csoport munkában kellett dolgozni, jobban mondva egy beadandót kellett írnia, az egyik szaktársával, akit ha ötször látott, de nem többször, így kicsit aggódott, talán nem lesznek megfelelőek a feladatra, pedig ebből a tantárgyból állt a legjobban és nem akart rontani a félévben. Mikor megmondták, ki kivel fog dolgozni, és a beadandó határidejét is megtudták, ami egy hónap volt, így Heni el tudta dönteni gyorsan, hogyan is kéne megosztani a feladatukat. Amint az órának vége szakadt, összekapta cuccait, és egyből partnerét kereste, akit ki is szúrt néhány sorral hátrébb, mint ahol ő ült. Sietve ment oda hozzá és határozottan nézett rá. Nem bírta elhinni, hogy egy ennyire kisgyerek arcú fiú, hogy lehetett annyi idős, mint ő, még talán idősebb is volt nála, de egyszerűen őrjítette a tudat, hogy a fiú mindig jobb dolgozatokat írt, mint ő. Ez a fiú volt a vetélytársa a szakon, mert csak ő volt képes legyőzni Henit. Heni csak a második legjobb vizsgát tette le, míg ez a srác, mindenben az első volt. Próbálta elnyomni magában a küzdőszellemet, de kissé nehezére esett, így egy maszkot húzott arca elé.
- Én leszek a partnered ebben a feladatban, így örülnék, ha meg tudnánk beszélni, hogy ki mit csinál meg a feladatban. Én elvállalom a bevezetőt és tárgyalás felét, te meg megírhatnád a maradék részeket - mondta végig határozott és kimért hangnemmel.
- Nekem megfelel, ha neked is - mondta a fiú, nem törődöm módban, majd lassan felállt az asztaltól és vállára kapta táskáját.
- Téged egyáltalán nem érdekel, hogy hányas lesz ez az egész?
- Nem - vont vállat. - Mivel mindig ötöst kapok, felesleges hajtanom magamat. Minek küzdjek, ha nincsen miért? - tette fel a kérdői kérdést a fiú és otthagyta a lányt. - Holnap találkozunk - intett Heninek, majd kilépett az ajtón, a lányt pedig százezernyi kérdéssel árasztotta el. Mi az, hogy nincs miért küzdenie? Mindenki küzd valamiért, valaki a pénzért, sikerért, boldogságért, vagy éppen a szerelemért, de nincs olyan ember a világon, aki ne küzdene semmiért. Ez egyszerűen ellentmondás az élettel. Az egész élet egy nagy küzdés volt.
Ahogy Heni ott állt és meredt a fiú után, azon töprengett, vajon mi lehetett az oka annak, hogy valaki ennyire nem tartotta fontosnak a tanulmányait és konkrétan szart arra, hogy milyen jegyet kapott. Bár abban igaza volt a fiúnak, hogy felesleges azon görcsölnie, hogy milyen is lesz ez, mert kitűnő volt minden egyes tantárgyból, így ha egy négyes vagy annál rosszabb jegy becsusszant, semmit sem jelentett, de Henit mégis zavarta, hogy nem vette figyelembe az ő helyzetét. Egy hatalmasat sóhajtva hagyta el az előadó termet és ment, hogy beüljön a suli kávézójába, amíg a következő előadása el nem kezdődik. Nagyjából másfél órája volt, amit azzal tölthetett, amivel akart, így gondolta utána néz a beadandónak, hogy addig is legalább valami ötleteket összegyűjtsön hozzá. Leült a kávézó egyik kis sarkába, rendelt magának egy kávét, majd előhalászta laptopját, hogy könyveket keressen a feladathoz. Ahogy kutatgatott az interneten, rengeteg segédanyagot talált, amiket fel is írt magának, hogy aztán elmehessen a könyvtárba és kivehesse őket, erre a rövid időszakra.
Amint lecsukta laptopját és megitta italát, tekintetet a pult felé vándorolt, ahol nem mást pillantott meg, mint Nam TaeHyunt, akinek valami hihetetlenül gyerekes vonásai voltak, így sokszor ki sem nézték belőle, hogy egyetemista volt, pedig már másodéves volt. Mindig rendezetten öltözött, nagyon stílusérzékkel áldotta meg a világ, így minden szaktársa követni akarta példáját és divatját. A maga 180 centiméteres magasságával, vagy másfél fejjel magasabb volt, mint Heni, így mellette a lány kicsinek érezte magát. Vékony alkata volt, viszont izmos. Nagyon jól tudták róla, hogy rengeteget eddz, így nem csodálkoztak, ha kivillant felkarja és az azon elterülő bicepsz. Kimondottan jóképű, helyes fiú volt, és ezen még jobban segített gyönyörű mosolya, aminek keretében kettő aprócska gödröcske jelent meg arcán, ami még ellenállhatatlanabbnak varázsolták gyermeki arcát. Szemei szinte nevettek abban a pillanatban, amikor Heni meglátta és tekintetük találkozott, de tudta jól, hogy ez csak egy ideiglenes állapot. Valamikor a fiú úgy viselkedett mindenkivel, mintha a legjobb barátja volna, utána pedig hátba szúrja. Senki sem értette ezt a hirtelen hangulat és személyiség változásokat, így inkább csak "állbarátai" voltak a fiúnak, de TaeHyun pontosan tudta, hogy nincsenek igazi barátai és nem is hibáztatott senkit ezért, pontosan tudott hibáiról, de őt nem zavarta. Viszont egy valakivel sosem került összetűzésbe, és ez a személy nem volt más, mint Heni. A lányt sosem bántotta, se testileg, sem pedig lelkileg, de a tanulmányokban mindig a lány fölé kerekedett, ezzel is piszkálva őt, de valójában semmi sem érdekelte igazán, csak egy valami, de azt senki sem tudta.
Amikor Heni próbált elfordulni a fiú mosolygós szemei elől, TaeHyun egyből felé vette az irányt, hátrahagyva rendelését. Odament a lányhoz és egy hatalmas mosollyal üdvözölte, de úgy mintha most látná először. Mosolyogva beszélt a lányhoz, aki először meglepődött, mert nem szokott a fiú csak úgy beszélgetni vele, főleg nem akkor, amikor kedves volt mindenkivel. Furcsa volt Heninek úgy beszélgetni a fiúval, mintha mi sem történt volna az előadóteremben, de nem akarta, hogy a fiú csodálatos mosolya eltűnjön, így "belement" a játékba és beszélgetett TaeHyunnal és eléggé jól érezte magát a társaságába. Ahogy telt az idő Heni megkedvelte a fiút és örült neki, hogy a partnere volt a feladatban, de nem számított arra, hogy amikor együtt indultak el a következő előadásra, akkor megváltozik a hangulat közöttük. A fiú egyből távolságtartó lett és mintha észre sem venné a lányt, úgy hagyta faképnél az ajtóban. Heni értetlenül nézett utána, de rájött, ami az előbbi másfél órában történt, sosem fog megismétlődni. Leült a helyére és előhalászta jegyzeteit, majd amikor a professzor is megjelent, elkezdődött a vad körmölés. Utálta, ha a professzor nem mondta érthetően a dolgokat, így néha akkora kavarodás volt a füzetében, hogy alig tudta kivenni saját szavait, amiket ő maga írt le. Egyszerűen utálta, ha nem érette az anyagot és más jegyzeteiből kellett tanulnia, mert azokat sem értette néha, ezért is próbált meg mindent megérteni, de hát ugye az ember agya nem volt szivacsból, hogy minden tudást felszívjon, de hát ezért is volt szép az emberi élet, hogy megtanulja, miként jegyzeteljen, figyeljen és tanuljon egyszerre.
Teltek-múltak a napok és egyre közelebb érkezett a beadandó határideje, ami egyre inkább aggasztotta Henit, mivel azóta nem beszélt a fiúval és ő sem kereste, de nem akarat számon kérni, mert ki tudja melyik állapotában találja az adott személyt, de mikor már csak másfél hetük maradt egyszerűen nem bírta tovább. Az egyik óra után, egyből az asztalához ment és határozott hangon szólalt meg.
- A következő óra után találkozunk a bejáratnál, és elkezdjük a beadandót! Nincs ellentmondás és ellenvetés. Ott leszel és kész - mondta egyenesen a fiú szemébe, majd indult a következő órára, ami tíz perc múlva kezdődött. A lány már elkezdte csinálni az ő részét, és már majdnem be is fejezte, csak nem tudta, milyen mondattal fejezze be, hogy aztán TaeHyun azt tudja folytatni. Az óra annyira lassan telt, hogy azt hitte beleőrül a várakozásba, de amikor a professzor elhagyta a termet, egyből a bejárat felé vette az irányt és várta, hogy partnere megérkezzen. Lassan már tíz perce ott várt a fiúra, de végül megérkezett. Heni nem mondott egy szót sem, csak elindult az egyik irányba és a fiú követte őt, egészen a lakásáig, ahol néhány barátnőjével élt együtt, de ők még az egyetemen voltak, így nem zavarhatták őket. Lepakolták a cuccaikat, Heni megmutatta hol tudnának tanulni, majd eltűnt a konyhába, hogy két kávét készítsem, hogy átmelegítsék testüket és az agykerekeik is forogjanak rendesen. Mikor elhelyezkedett Heni TaeHyun mellett a szőnyegen, a dohányzó asztal mellett, elővette laptopját és megmutatta neki, mit is készített eddig. TaeHyun olvasni kezdett a majdnem kész anyagot, majd mikor a végéhez ért Henire nézett.
- Na? - szólalt meg Heni végül, amikor idegölő másodpercekig semmi választ nem kapott.
- Nem rossz - felelte TaeHyun.
- Nem rossz? Ez az egy dolog, amit tudsz mondani? Másfél hete dolgozom vele, alig aludtam miatta és csak azt mondod rá, hogy nem rossz?
- Igen, mivel ez az igazság. Remek munkát végeztél, de nem tökéletes.
- Mivel hiányzik a vége - pufogott a lány.
- Mert pontatlan.
- Pontatlan? Ezt hogy érted?
- Hogy valahol nem a megfelelő szavakat értelmezted és magyaráztad, így teljesen kaotikus az egész szöveg. Nem azt mondom, hogy át kell írni az egészet, hanem azt, hogy át kell nézni jó alaposan, mivel ha ezt így adod be, akkor hármasnál jobbat nem kaphatsz - mondta a fiú, miközben Heni gépén kezdett el pötyögni.
- Most mit csinálsz? - kérdezte a lány, mikor látta, hogy a fiú egy üres dokumentumot nyitott meg.
- Kiveszem azokat a részeket, amelyek hibásak és ki kell javítanod, majd azokat visszahelyezzük a szövegbe, akkor ötös lesz a dolgozat.
- Nem lesz ötös, ha nincs mellette a te részed.
- Az enyém már kész van. Csak arra vártam, mikor mutatod meg a tiédet, hogy összevegyítsük - mosolygott a lányra, akinek elállt a lélegzete. Furcsán kezdte érezni magát, legfőképpen azért, mert TaeHyun most nem volt sem a legrosszabb sem a legjobb hangulatában, hanem.. átlagos volt. Mondhatta egyáltalán valaki róla, hogy átlagos? Egyértelmű, nem, mivel TaeHyun nem volt átlagos, de mégis, ahogy most Henivel viselkedett más volt, mint amit eddig tapasztalt. Ott ültek egymás mellett és dolgoztak a beadandón, még akkor is amikor Heni lakótársai megérkeztek, de nem nagyon törődtek velük, mivel nagyon belejöttek a közös dolgozásba. Heni nagyon jól érezte magát TaeHyun társaságában, de más volt ez a délután, mint az a másfél óra, amit a kávézóban töltöttek. Nem értette, hogy a srác, hogy tudott így megváltozni a szemében egyetlen délután alatt.
Ahogy telt az idő, úgy kezdődött el az az idő, hogy minden délutánt együtt töltöttek, hogy a legapróbb hibákat is kijavítsák a hosszadalmas esszében, mert nem néhány oldalról volt szó, hanem harmincról és nem egy nagy téma köré volt építve, így minden egyes szó számított, de sikeresen vették az akadályokat. Heni éppen a laptopja előtt ült és olvasta a már majdnem kész anyagot, amint TaeHyun az ágyán ült és éppen azon gondolkodott, hogy mi legyen a befejezés. Már számtalan lapra firkantotta le gondolatait, de egyiket sem találta tökéletesnek, így írta a következőt. Heni szemeteskukája, már meg is telt az összegyűrt lapokkal, de egyáltalán nem érdekelte, hogy is nézett ki a szobája, inkább az érdekelte, hányasra értékeli a professzor a munkájukat. Mikor a szöveg végére ért, sóhajtott egy hatalmasat és lecsukta gépe tetejét.
- Kész is vagy? - kérdezte TaeHyun, de nem emelte el tekintetét a lapról, amire éppen gondolatait írta.
- Igen. Remélem meglesz az ötös, mert akkor az év végin várhatom, hogy hármasnál jobbat kapjak - motyogta, miközben elfeküdt a szőnyegen.
- Figyelj, ha már velem írod ezt, akkor ötösnél nem lehet rosszabb - mosolygott a fiú.
- Na megszólalt az egoista - nevette el magát Heni és örült, hogy TaeHyun volt a párja ebben a feladatban. Valami melegség járta át, amikor a fiúra gondolt, de nem érette, hogy mi is lehetett ez az érzés, így inkább nem foglalkozott vele.
Elérkezett a beadandó leadásának határideje. Heni rettentően izgult, hogy nehogy elrontsa a szavakat és a kifejezéseket, de amikor megérezte vállain a fiú kezét, egyből megnyugodott és a fiú egy bátorító mosollyal is támogatta a lányt. A lány egyből megnyugodott és könnyedén adták elő témájukat TaeHyunnal. Mikor végeztek a helyükre mentek, a kinyomtatott szöveget a tanárnak adták és várták, hogy vajon milyen jegyet is érdemelnek, de tudták, hogy aznap nem kapnak választ. A beadandó határideje után egy-két nappal Heni felkereste a professzort, hogy megkérdezze, milyen eredményt kaptak és mikor megtudta majdnem kiugrott a szíve a helyéről. Megköszönte az előadója beszédét, majd rohant, hogy megkeresse azt a személyt, akinek köszönhette boldogságát. Ahogy rohant a folyosókon megpillantotta alakját, és egyből a nyakába vetette magát, hatalmas mosollyal az arcán.
- Ötös lett!! - mondta ujjongva, amint a fiú nyakában csimpaszkodott.
- Ezt eddig is tudtuk, de miért örülsz ennyire? - mosolygott a fiú nagyban.
- Mert én jobban szerepeltem, mint te. Ugyan azt a jegyet kaptuk, de az enyém tökéletes volt. Legyőztelek! - vigyorgott a lány partnerére, aki elnevette magát.
- Ha elárulom, miért is lett jobb a tiéd, már nem leszel ennyire boldog - kuncogott a fiú.
- Mit csináltál?
- Direkt elrontottam, hogy megkapd a jobb jegyet, de csak annyira, hogy az ötösöd meglegyen. Engem sosem fogsz tudni legyőzni kedvesem - kacsintott a fiú, miközben megsimogatta a lány arcát.
- Olyan egy... - kezdte el szidni Heni TaeHyunt, de az elhallgattatta ajkaival, hogy minden szót a lányba fojtson.
- Tudom jól. Én is szeretlek - mosolygott TaeHyun, amikor elvált a lány édes ajkaitól, de nem távolodott el Henitől.
- Akkora egy idióta vagy - ölelte át Heni barátját, aki egy csókot nyomott homlokára, majd így indultak el hazafelé, hogy megünnepeljék kitűnő teljesítményüket.
Azóta a nap óta, elmúlt már három hónap és beköszöntött a nyár, de előtte a vizsgák. Mind a ketten rengeteget tanultak rájuk és kiválóan teljesítettek. Minden egyes napjuk boldog volt, és ez így volt, addig amíg...
***
... meg nem haltak, de ez még annyira messze volt, mint innen a Tejút-rendszer vége, szóval eléggé messze. Mikor átöltöztem a melós ruhámba, megkerestem főnökömet, hogy melyik kasszát számoljam le és álljak be, mivel ma is a kasszában fogok állni. Ahogy az várható volt, a szokásos kettes kasszámat kaptam. A kasszával eléggé jó kapcsolatot tápláltunk, így nagyon jól megvoltunk a nyolc órás munkabeosztásban, sosem volt rá panaszom, így mosolyogva léptem a kassza mögé és kezdtem el számolni a papírpénzt. Mikor mindennel végeztem, vártam, hogy kinyissuk az ajtót, hogy bejöhessenek a vevők, bár utáltam korán reggel dolgozni, mert ilyenkor jöttek a legnyávogósabb vásárlók, igaz este is szokott lenni belőlük egypár, de reggel is halál szokott lenni, főleg akkor ha az ember fáradt volt és inkább otthon aludna párja mellett. Ahogy alvó drágaságomra gondoltam, mosolyogva üdvözöltem a vásárlókat, akik lassan kezdtek befelé áramlani a kicsiny boltba.
Ahogy telik az idő, szinte elrepülnek az órák és mire észbe kapok már lassan tizenegy óra lesz, amikor is páromnak már lassan el kell indulnia dolgozni. Most annyian megrohamozták a boltot, hogy két kassza megy folyamatosan és próbáljuk minél gyorsabban végezni a sorral, hogy mindenki mehessen a dolgára. Ahogy ott álltam bent és szolgáltam ki a vásárlókat, egy ismerős hangot véltem felismerni, így egyből a hang irányába kaptam a fejemet és megpillantottam. Ott állt a sorban tökéletes megjelenésű külsővel, mely a munkájánál elengedhetetlen volt, így mindig amikor dolgozni ment megcsodáltam és éreztem, csak még jobban beleszeretek. Zakatolt a szívem, ha csak arra gondoltam, hogy vele tölthetek egy kis időt, ez leginkább akkor volt jellemző, amikor találkozgatni kezdtünk, mert a kezdetektől fogva tetszett nekem és nagyon boldog volta, amikor találkozni akart velem egy beszélgetés után. Nem bírtam elhinni, hogy az egyetem végzős évfolyamán lévő, leghelyesebb sráca, érdeklődik irántam, annyira elképzelhetetlen volt az egész, hogy még akkor sem fogtam fel a dolgot, amikor már egyre gyakrabban találkozgattunk, és egyértelmű volt mindkettőnk részéről, hogy valamilyen érzelmeket tápláltunk a másik iránt, csak képtelenek voltunk megtenni az első lépést. Én tudtam, hogy nem fogom megtenni az első lépést, mert nem akartam, hogy én, mint lány tegyem meg ezt a lépést, így vártam. Vártam és vártam, hogy még jobban közeledjen felém és ez akkor érkezett el, amikor túl volt a diplomaosztón. A közeli parkban vártam rá, mert megbeszéltük, hogy ott találkozunk, amint végez, így ültem a hintában és hagytam, hogy a gondolataim elterelődjenek mindenfelé, mire csak azt éreztem, hogy valaki átölelt hátulról. Felkaptam a fejemet, mire két csodálatos ajak találkozott enyéimmel. Leírhatatlan érzelmek suhantak végig testemen és nem bírtam feldolgozni a történteket, mert amikor mosolyogva elvált tőlem, én csak kerek szemekkel és elnyílt ajkakkal néztem őt. Próbáltam kizökkenni sokkomból, de egyáltalán nem sikerült és ezen még az sem segített, mikor kisegített a hintából, majd ismételten birtokba vette ajkaimat. Képtelen voltam gondolkodni és erősen kapaszkodtam bele, hogy össze ne essek a csodálatos érzéstől. Azóta két év telt el, ő már nagyban dolgozott, miközben én még mindig az egyetemre jártam, de mikor tavaly a születésnapomon felajánlotta, hogy költözzünk össze, habozás nélkül igent mondtam, azóta is vele éltem.
- Helló - hallottam meg hangját, én meg egyből kizökkentem emlékeimből, de mikor láttam, hogy nem nekem mondta csalódott voltam. Végig telefonált, miközben vásárolt magának pár dolgot, úgy tűnik valami nagyon fontos ügyben keresték, mert sosem telefonált, ha vásárolt. Miközben a vásárlókat szolgáltam ki, fél szemmel őt néztem, hogy mikor sétál el előttem, mert közelről is látni akartam, de amikor kifizette a vásárolt dolgokat, egyszerűen intett a másik kasszásnak, majd semerre sem nézve hagyta el a boltot. Elképedve néztem utána, de nem lehettem sokáig ilyen állapotba, mivel jött a következő vevő. Egyszerűen nem értettem, miért nem tudott egy sziát felém dobni vagy csak szimplán inteni egyet, hogy látott, de egyik sem volt, és ez nagyon rosszul esett. Próbáltam nem törődni ezzel a kis semmiséggel, de nem tudtam nem rá gondolni, és ez meg is látszott rajtam. Mikor elérkezett az ebédszünetem ideje, éppen legjobb barátnőm mögött sétáltam el a másik kassza mögött, és már mentem volna, de megállított.
- Mi a baj Sacy? - nézett rám Vivi.
- Semmi, csak szimplán észre sem vett - vontam vállat.
- Biztos oka volt rá.
- Inkább a munka, minthogy letegye két másodpercre a telefont és köszönjön. Mindegy. Nem fontos, csak feleslegesen felhúzom magam kis semmiségeken - sóhajtottam, majd kimentem az ebédlőbe, hogy elfogyasszam ebédemet. Elővettem a telefonomat, hogy írjak páromnak mennyire is jól esett, hogy ennyire semmibe vett, de mielőtt megtehettem volna egy név és egy szó villant fel az üzeneteim között. Trú. Amint ezt a szót megláttam, csak egy ember jutott eszembe róla és akaratlanul is elmosolyodtam.
Ahogy telik az idő, szinte elrepülnek az órák és mire észbe kapok már lassan tizenegy óra lesz, amikor is páromnak már lassan el kell indulnia dolgozni. Most annyian megrohamozták a boltot, hogy két kassza megy folyamatosan és próbáljuk minél gyorsabban végezni a sorral, hogy mindenki mehessen a dolgára. Ahogy ott álltam bent és szolgáltam ki a vásárlókat, egy ismerős hangot véltem felismerni, így egyből a hang irányába kaptam a fejemet és megpillantottam. Ott állt a sorban tökéletes megjelenésű külsővel, mely a munkájánál elengedhetetlen volt, így mindig amikor dolgozni ment megcsodáltam és éreztem, csak még jobban beleszeretek. Zakatolt a szívem, ha csak arra gondoltam, hogy vele tölthetek egy kis időt, ez leginkább akkor volt jellemző, amikor találkozgatni kezdtünk, mert a kezdetektől fogva tetszett nekem és nagyon boldog volta, amikor találkozni akart velem egy beszélgetés után. Nem bírtam elhinni, hogy az egyetem végzős évfolyamán lévő, leghelyesebb sráca, érdeklődik irántam, annyira elképzelhetetlen volt az egész, hogy még akkor sem fogtam fel a dolgot, amikor már egyre gyakrabban találkozgattunk, és egyértelmű volt mindkettőnk részéről, hogy valamilyen érzelmeket tápláltunk a másik iránt, csak képtelenek voltunk megtenni az első lépést. Én tudtam, hogy nem fogom megtenni az első lépést, mert nem akartam, hogy én, mint lány tegyem meg ezt a lépést, így vártam. Vártam és vártam, hogy még jobban közeledjen felém és ez akkor érkezett el, amikor túl volt a diplomaosztón. A közeli parkban vártam rá, mert megbeszéltük, hogy ott találkozunk, amint végez, így ültem a hintában és hagytam, hogy a gondolataim elterelődjenek mindenfelé, mire csak azt éreztem, hogy valaki átölelt hátulról. Felkaptam a fejemet, mire két csodálatos ajak találkozott enyéimmel. Leírhatatlan érzelmek suhantak végig testemen és nem bírtam feldolgozni a történteket, mert amikor mosolyogva elvált tőlem, én csak kerek szemekkel és elnyílt ajkakkal néztem őt. Próbáltam kizökkenni sokkomból, de egyáltalán nem sikerült és ezen még az sem segített, mikor kisegített a hintából, majd ismételten birtokba vette ajkaimat. Képtelen voltam gondolkodni és erősen kapaszkodtam bele, hogy össze ne essek a csodálatos érzéstől. Azóta két év telt el, ő már nagyban dolgozott, miközben én még mindig az egyetemre jártam, de mikor tavaly a születésnapomon felajánlotta, hogy költözzünk össze, habozás nélkül igent mondtam, azóta is vele éltem.
- Helló - hallottam meg hangját, én meg egyből kizökkentem emlékeimből, de mikor láttam, hogy nem nekem mondta csalódott voltam. Végig telefonált, miközben vásárolt magának pár dolgot, úgy tűnik valami nagyon fontos ügyben keresték, mert sosem telefonált, ha vásárolt. Miközben a vásárlókat szolgáltam ki, fél szemmel őt néztem, hogy mikor sétál el előttem, mert közelről is látni akartam, de amikor kifizette a vásárolt dolgokat, egyszerűen intett a másik kasszásnak, majd semerre sem nézve hagyta el a boltot. Elképedve néztem utána, de nem lehettem sokáig ilyen állapotba, mivel jött a következő vevő. Egyszerűen nem értettem, miért nem tudott egy sziát felém dobni vagy csak szimplán inteni egyet, hogy látott, de egyik sem volt, és ez nagyon rosszul esett. Próbáltam nem törődni ezzel a kis semmiséggel, de nem tudtam nem rá gondolni, és ez meg is látszott rajtam. Mikor elérkezett az ebédszünetem ideje, éppen legjobb barátnőm mögött sétáltam el a másik kassza mögött, és már mentem volna, de megállított.
- Mi a baj Sacy? - nézett rám Vivi.
- Semmi, csak szimplán észre sem vett - vontam vállat.
- Biztos oka volt rá.
- Inkább a munka, minthogy letegye két másodpercre a telefont és köszönjön. Mindegy. Nem fontos, csak feleslegesen felhúzom magam kis semmiségeken - sóhajtottam, majd kimentem az ebédlőbe, hogy elfogyasszam ebédemet. Elővettem a telefonomat, hogy írjak páromnak mennyire is jól esett, hogy ennyire semmibe vett, de mielőtt megtehettem volna egy név és egy szó villant fel az üzeneteim között. Trú. Amint ezt a szót megláttam, csak egy ember jutott eszembe róla és akaratlanul is elmosolyodtam.
***
Július 13-a volt. Egy szokványos szerda kora délután, amikor is Noel egy barátnője által megadott cím felé vette az irányt, aminek a helyszíne egy kávézó volt, ahol valakivel találkozni fog, elméletileg. Noel leült az egyik asztalhoz, amelyik barátnője megbeszélt a sráccal, hogy véletlenül se kerüljék el egymást, így elfoglalta - szerencséjére, nem tartózkodott senki sem körülötte. Rendelt magának egy kávét, majd azon kezdett el tanakodni, vajon milyen fiúval is fog ő találkozni. Nem tudta, hogy barátnője pontosan milyen fiúval akarja összehozni, főleg, hogy születésnapján nem akart feleslegesen eljönni sehova se, mondván ez mégis az ő napja, így az volt amit ő akart. Várakozás közben eszébe jutott az a fiú, aki szívét eléggé megdobogtatta, csupán négy évvel volt idősebb nála a személy, de nem érdekelte a korkülönbség, főleg, ha egyik hatalmas kedvencéről volt szó. Imádta a fiút, minden titkos vágyát felülmúlta, és minden perverz hajlamát kiélte rajta - agyban. Imádta a gyereket, mert a hangja elvarázsolta, de úgy az egész személyiségét, lényét szerette.
Ahogy felidézte maga előtt alakját, egy férfit pillantott meg kint a kávézó előtt, amint azt kémlelte, jó helyen jár-e. A lánynak nagyon ismerős volt a férfi, és meg mert volna esküdni rá, hogy valahol látta már, de nem tudta hol. Amint figyelte őt, megsaccolta életkorát, foglalkozását, nagyon jó megfigyelő volt Noel és erre mindig is büszke volt. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a férfiról és amikor ő belépett a csendes, kis helységbe és megindult az egyik asztal felé, jobban mondva egy bizonyos asztal felé. Noel egyáltalán nem értette, miért közeledett felé a férfi, de eszébe jutott, hogy talán vele kell ma találkoznia, akit barátnője szerzett neki. Amikor viszont ez a titokzatos személy levette napszemüvegét, főszereplőnk fejében csak egy mondat fogalmazódott meg.
- Mein Gott - suttogta maga előtt elképedve, ezzel mindent elmondott, amit csak lehetett és tátott szájjal bámulta a fiút maga előtt, a szó szoros értelemben. Nem tudta eldönteni, hogy most ugorjon az illető nyakába, miközben új fog vigyorogni, mint egy őrült ember, vagy csak semleges arckifejezéssel köszöntse, miközben magában elnyom egy fangörcsöt. Inkább maradt az utóbbinál, így egy természetes arcát varázsolt magára, majd rámosolygott az előtt várakozó férfira.
- Szia - köszöntötte a férfi. - Te lennél Noel? - kérdezte, miközben kezét a székre tette.
- Szia. Igen én vagyok és ha jól sejtem te lennél az, akivel ma találkoznom kell - mosolygott a férfira, közben a fejében rengeteg szó megfogalmazódott. "Dá...faszom", "Magic", meg az ehhez hasonló szókapcsolatok, és nem nézett máshova csak az előtte álló csodálatos szempár tulajdonosára.
- Akkor ezek szerint jó helyen járok - mosolyodott el, a számunkra még teljesen ismeretlen férfi, de Noel pontosan tudta kivel is volt ott abban a pillanatban. - Jeon JeongGuk vagyok - mutatkozott be a sármos férfi és nyújtotta jobbját a lány felé. - De szólíts csak JungKook-nak - mosolygott végig a lányra.
- Tudom - mosolygott a lány is, majd kezet rázott JungKook-kal. - Az én nevemet már tudod.
- Igen - ült le a lánnyal szemben, majd rendelt magának is egy kávét és elkezdtek beszélgetni különféle dolgokról, hogy megismerjék egymást, de Noel mindent tudott JungKook-ról, de szívesen hallgatta, ahogy a fiú magáról mesélt, mert így is hallhatta csodás és dögös hangját. A beszélgetés előrehaladtával, nagyon megismerték egymást, a lány még több dolgot tudott meg, a szívét megdobogtató férfiról, így mikor indulnia kellett haza, örült, hogy Kookie elkísérte az állomásra, ahonnan indulnia kellett. Mikor a vonat ajtajához léptek, Noel meg készült, hogy felszálljon, mikor a fiú megállította.
- Csak, hogy ne másokon keresztül kelljen üzengetni - mondta mosolyogva, miközben elővett egy papírt és tollat, majd ráfirkantott valamit és átnyújtotta a lánynak, aki amint meglátta mit rejt az üzenet, nem bírta magában tartani véleményét.
- Na baszd meg - mondta szépen hangosan, mire JungKook-nak elkerekedett a szeme a kijelentésre, majd jó hangosan kezdett el nevetni.
- Mindig ilyen szépen beszélsz? - kérdezte nevetve és a könnyeivel küszködött.
- Ja - nevetett Noel is. - Ehhez hozzá kell szoknod, mert vannak még ilyen szép nőies megszólalásaim a tarsolyomban - kacsintott a fiúra, majd felpattant a vonatra és az ajtóból intett a fiúnak, ahogy az ajtó kezdett becsukódni, de Kookie még gyorsan megállította.
- Ezt - nyúlt be zakója alá és egy becsomagolt rózsát nyújtott át a lánynak - elfelejtettem oda adni - mosolygott végig. - Boldog születésnapot.
- Köszönöm Kookie - mosolygott Noel, majd végleg bezáródott az ajtó és elindult a vonattal.
Ahogy haladt a vonattal végig a rózsát és a papírt nézte, a levakarhatatlan vigyor pedig napokig ott maradt az arcán. Szépen elmentette Kookie számát, majd írt neki egy üzenetet, így már mind a ketten tudtak írni egymásnak, ami nem is maradt el, mert amint Noel megírta az első üzenetet, jött is a válasz rá. Folytatódott a beszélgetés, éjjel-nappal, kivéve akkor amikor éppen aludtak, vagy JungKook dolgozott, ami általában délután volt, de volt, hogy csak délelőtt. JungKook mindent elkövetett, hogy rengeteg időt tölthessen a lánnyal, mert eléggé felkeltette az érdeklődését, és azzal a gyönyörű mondatával, ami olyan nőies volt, csak még jobban elnyerte a tetszését.
Első találkozásuk után, csak egy hét elteltével futottak újra össze, mert a fiúnak rengeteg dolga akadt, de minden egyes nap írt a lánynak és minden szabadidejében vele foglalkozott, amíg el nem hívta egy randira, ami azon a helyen történt,a hol először találkoztak. A lány felutazott és a kávézó előtt találkozott a fiúval, utána pedig elmentek sétálni, itt már nem szimplán csak ismerkedtek, hanem egymás kezét fogva ballagtak az utcákon és beszélgettek mindenféléről. Beszéltek saját szokásaikról, a családjukról, na meg aztán az is szóba került, hogy honnan rakták össze őket.
- Hát Sára barátja ott dolgozik, ahol te és gondolom Sára beszélt rá téged a találkozóra - mondta Noel mosolyogva. Lassan egy hónapja találkozgattak és a fiú éppen túl esett a lány szüleivel való találkozáson, most készült hazamenni, mert másnap korán kezdett és a lánynak is voltak dolgai.
- Hát győzködnie nem kellett sokat - fogta szorosan Kookie Noel kezét, ahogy a peronon sétáltak és vártak a vonatot, ami hazaszállította. - Mesélt rólad egy kicsit és egyből felkeltetted az érdeklődésemet, így egyből igent mondtam - mosolygott nagyban.
- Mit mondott rólam az asszony? - kérdezte érdeklődve a lány.
- Az hagyj legyen az én titkom - kacsintott a lányra a fiú, mire nevetésbe törtek ki.
- Örülök, hogy sikerült mind a kettőnket rábeszélni a találkozásra.
- Én is - mosolygott a fiú és meglátta a közeledő vonatot. - Mennem kell. Holnap délután kereslek, de reggel is írni fogok - simogatta meg a lány szőke haját.
- Várni fogom - mosolygott Noel is.
- Holnap - hajolt le a fiú és hosszú csókot nyomot a lány ajkaira, akinek a szemei először elkerekedtek, majd lecsukódtak és belekapaszkodott a fiú karjaiba, melyek derekára fonódtak.
- Holnap - suttogta Noel, amikor Kookie elvált ajkaitól és felszállt a vonatra. Mosolyogva intettek egymásnak, majd ment ki-ki a maga dolgára. Amíg Kookie haza nem ért, jobban mondva el nem ment aludni, addig végig Noellel beszélgetett és megbeszélték mikor találkozzanak legközelebb. Mivel nemsokára kezdődött Noelnek a iskola, így ahhoz kellett igazítaniuk minden találkozót, de megoldottak mindent. Ahogy telt az idő, minden héten találkoztak, az esetek nagy többségében Kookie utazott le a lányhoz, amikor ő végzett az iskolában, így meglepte párját minden nap, amikor a suli kapujában várta párját. Sokszor hétvégéket töltöttek együtt, és a lány szülei megengedték, hogy a fiú ott aludhasson náluk, vagy épp a lány a fiú lakásán töltsön egy hétvégét.
Egyik alkalommal, amikor éppen hosszú hétvégéje volt Noelnek, így a fiú direkt szabaddá tette magát erre az időre, így a lány felutazott a tanítás utolsó napján egyenesen a fiú házáig, ahol párja várta mosolyogva. A már jól ismert lakásban úgy mozgott, mint otthon, így egyből el is helyezkedett párja kanapéján, ahova a lakás tulajdonosa követte és a vendég lábait az ölébe vette.
- Jól utaztál? - kérdezte az idősebb, ahogy az ölében lévő lábakat simogatta.
- Igen, csak sétálni nem akartam ilyen időben - húzta el a száját, mert kint rákezdett a hóesés, így egyből lefagytak az utak.
- Ne haragudj, hogy nem mentem ki eléd, de el kellett intéznem egy-két dolgot, aztán meg egyből hazajöttem és már itt is voltál - mondta szomorkásan az idősebb.
- Nem haragszom rád, te kis butus - mondta a fiatalabb mosolyogva és felült, hogy közelebb kerülhessen párjához. - Kapok egy puszit? - vigyorgott nagyban, mert tudta, hogy ezzel eltereli a másik gondolatait.
- Akár kettőt is - mosolygott a fiú és egy hosszú puszit nyomot párja ajkaira. - Mit szeretnél csinálni? - kérdezte, ahogy elvált Noel ajkaitól és megsimogatta bőrét.
- Punnyadjunk egész délután, majd holnap kimozdulunk - tette fejét Kookie vállára, aki közben átkarolta és magához húzta.
- Ahogy szeretnéd. Amúgy már kérdezni akartam tőled valamit.
- Mi lenne az? - nézett fel a fiúra.
- Miért fiú neved van lány létedre? Mert tudomásom szerint lány vagy, de mégis az a neved, hogy Noel.
- Hát az egy érdekes történet. Az úgy történt, hogy frissen volt vágatva a hajam, és egyik nap eléggé el is aludtam, és százfelé állt, nekem meg nem volt kedvem baszakodni vele. Akkoriban eléggé le voltam fogyva, és eléggé lazán állt rajtam még egy csőfarmert is, és akkor pont bő pulcsit viseltem. Sétáltam az utcán egyik asszonyommal, és szembejött velünk két ismerőse, akiket én nem ismertem. Köszöntek egymásnak, én biccentettem. Amint elmentek mellettünk, azt hallottam a hátam mögött: "Úristen, a Nórinak, de helyes pasija van!". Innentől indult meg a tomboy imidzsem, és egyszer csak úgy elneveztem magam Noelnek, mert miért ne? The end - vont vállat mosolyogva a lány, mire a mellette ülő fiúból kitört a nevetés.
- Hát ilyen történetet sem hallottam még - mondta nevetve, miközben a könnyei kicsordultak. - De ez a történet tökéletesen illik hozzád.
- Köszönöm - villantott egy gyönyörű mosolyt párjára.
Egész délután a kanapén pihentek, néha egy-két puszi és csók elcsattant közöttük, de több nem. Ahogy ott ültek és élvezték egymás társaságát, mindent boldognak és tökéletesnek találtak, egészen addig, míg el nem érkezett az éjszaka. Elkezdték a vacsorát készíteni, majd mikor azt elfogyasztották közösen rendbe tették a konyhát, és ezek után a fiú szobáját vették célba. Noel előhalászta szokásos pólóját és nadrágját, a póló természetesen JungKook-é volt, amit a fiú az első együtt töltött éjszakájukon ajándékozott a lánynak, ami valójában is így történt. Noel konkrétan kierőszakolta magának azt a pólót, mondván abban sokkal kényelmesebb aludnia, mint a sajátjában, és mivel barátja jóval nagyobb volt, mint ő így majdnem kétszer vagy háromszor belefért a felsőbe. Az alvós ruháit megfogva vonult el a fürdőbe, majd miután lemosta magáról az aznapi koszt, frissen és üdén vette magára párja cuccait, amikből barátja férfias illata áradt. Imádta beletemetni az arcát az anyagba, így olyan volt, mintha folyamatosan ölelné őt. Visszament a szobába, majd Kookie ment fürdeni. Noel elkezdett megágyazni maguknak, hogy aztán egymás mellett aludjanak el, hogy holnap valahova elmenjenek. Amint pakolgatott, a kezébe akadt párja alsónadrágja, amit vinni akart magával, hogy abba öltözzön át, így utána ment hogy odaadja neki, teljesen megfeledkezve arról, hogy párja fürdeni készült.
- Kookie - nyitott be az ajtón és amint az kitárult dermedten meredt előre. Látta már párját ilyen öltözékben, sőt, még ennél is kevesebb ruhában, de mindig tátott szájjal nézte barátját, akinek teste eléggé jól ki volt dolgozva, nem is kicsit, így eléggé nagy volt a kísértés minden egyes pillanatban. Hatalmas tányérformára nyílt szemekkel vezette végig tekintetét JungKook felsőtestén, amit már nem fedett semmilyen anyag. Ahogy a kidolgozott testet kémlelte szemeivel, melyek nem voltak képesek betelni a látvánnyal, beharapta ajkait és úgy vizsgálta tovább a eléje tárulkozó gyönyörűséget. Mikor kellőképpen megtekintette párja felsőtestét, felnézett annak szemébe, miközben beharapott ajkakkal mosolygott rá perverzül.
- Valami baj van Noel? - kérdezte a megzavart, aki éppen nadrágját készült levenni.
- Csak ott hagytad az alsódat, de így már oda sem adom - mondta egy önelégült, perverz arccal a lány és már ment is vissza a szobába.
- Noel! - hallotta párja hangját, mire vigyora még nagyobb lett, így leült az ágyra és úgy várta, hogy barátja is melléje kerüljön. Nem telt bele sok idő, mire hallotta, amint a fürdőszoba ajtaja nyitódott, majd JungKook léptei visszhangoztak a folyosón. A lány csak mosolyogva ült az ágyon és várta, hogy a hang tulajdonosa végre megérkezzen. Amikor az említett belépett az ajtón, Noelnek tátva maradt a szája, amikor párja egy szál törölközőben tisztelte meg jelenlétét. - Hol van a nadrágom? - kérdezte csípőre tett kézzel, mire a tolvaj egyből háta mögé rejtette, az említett anyagot és gonosz vigyor ült le arcán.
- Nem tudom, miről beszélsz - rázta a fejét.
- Azt csak hiszed, hogy nem tudod - mosolygott a fiú és elindult a lány felé.
- Most mit csinálsz?
- Visszaszerzem azt, ami az enyém - mondta JungKook, egy rosszat sejtő mosollyal az arcán, mire Noelre vetette magát, aki elterült az ágyon, miközben hatalmas nevetésben tört ki.
- Őrült vagy - mondta nevetve, mert a fiú próbálta kezei közül kivenni az alsóját, de közben direkt csikizni kezdte a lányt és ez addig ment, míg Kookie magára nem húzta a perverz tolvajt és csókolta meg hosszasan.
Ez volt azaz éjszaka, amit nem bírtak ki nevetés és csókok nélkül, ahogy az elkövetkezendő éjszakákon sem történt másképp. Boldogok voltak, nevettek és szórakoztak, minden megvolt, amire csak vágytak. Család, barátok, szeretet, becsület és egészség. Ezekre vágytak és meg is kapták az élettől. A hónapok teltek és végül elérkeztek a mai naphoz, amikor is megünnepelték egy éves kapcsolatukat. Ma volt a napja, hogy először találkoztak és Noel betöltötte tizenhetedik életévét is egyben. Azt a napot sosem felejtették el, és nem csak a lány születésnapja miatt, hanem mert akkor kezdődött el minden. Minden kezdet nehéz, de együtt semmi sem lehetetlen.
Ahogy felidézte maga előtt alakját, egy férfit pillantott meg kint a kávézó előtt, amint azt kémlelte, jó helyen jár-e. A lánynak nagyon ismerős volt a férfi, és meg mert volna esküdni rá, hogy valahol látta már, de nem tudta hol. Amint figyelte őt, megsaccolta életkorát, foglalkozását, nagyon jó megfigyelő volt Noel és erre mindig is büszke volt. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a férfiról és amikor ő belépett a csendes, kis helységbe és megindult az egyik asztal felé, jobban mondva egy bizonyos asztal felé. Noel egyáltalán nem értette, miért közeledett felé a férfi, de eszébe jutott, hogy talán vele kell ma találkoznia, akit barátnője szerzett neki. Amikor viszont ez a titokzatos személy levette napszemüvegét, főszereplőnk fejében csak egy mondat fogalmazódott meg.
- Mein Gott - suttogta maga előtt elképedve, ezzel mindent elmondott, amit csak lehetett és tátott szájjal bámulta a fiút maga előtt, a szó szoros értelemben. Nem tudta eldönteni, hogy most ugorjon az illető nyakába, miközben új fog vigyorogni, mint egy őrült ember, vagy csak semleges arckifejezéssel köszöntse, miközben magában elnyom egy fangörcsöt. Inkább maradt az utóbbinál, így egy természetes arcát varázsolt magára, majd rámosolygott az előtt várakozó férfira.
- Szia - köszöntötte a férfi. - Te lennél Noel? - kérdezte, miközben kezét a székre tette.
- Szia. Igen én vagyok és ha jól sejtem te lennél az, akivel ma találkoznom kell - mosolygott a férfira, közben a fejében rengeteg szó megfogalmazódott. "Dá...faszom", "Magic", meg az ehhez hasonló szókapcsolatok, és nem nézett máshova csak az előtte álló csodálatos szempár tulajdonosára.
- Akkor ezek szerint jó helyen járok - mosolyodott el, a számunkra még teljesen ismeretlen férfi, de Noel pontosan tudta kivel is volt ott abban a pillanatban. - Jeon JeongGuk vagyok - mutatkozott be a sármos férfi és nyújtotta jobbját a lány felé. - De szólíts csak JungKook-nak - mosolygott végig a lányra.- Tudom - mosolygott a lány is, majd kezet rázott JungKook-kal. - Az én nevemet már tudod.
- Igen - ült le a lánnyal szemben, majd rendelt magának is egy kávét és elkezdtek beszélgetni különféle dolgokról, hogy megismerjék egymást, de Noel mindent tudott JungKook-ról, de szívesen hallgatta, ahogy a fiú magáról mesélt, mert így is hallhatta csodás és dögös hangját. A beszélgetés előrehaladtával, nagyon megismerték egymást, a lány még több dolgot tudott meg, a szívét megdobogtató férfiról, így mikor indulnia kellett haza, örült, hogy Kookie elkísérte az állomásra, ahonnan indulnia kellett. Mikor a vonat ajtajához léptek, Noel meg készült, hogy felszálljon, mikor a fiú megállította.
- Csak, hogy ne másokon keresztül kelljen üzengetni - mondta mosolyogva, miközben elővett egy papírt és tollat, majd ráfirkantott valamit és átnyújtotta a lánynak, aki amint meglátta mit rejt az üzenet, nem bírta magában tartani véleményét.
- Na baszd meg - mondta szépen hangosan, mire JungKook-nak elkerekedett a szeme a kijelentésre, majd jó hangosan kezdett el nevetni.
- Mindig ilyen szépen beszélsz? - kérdezte nevetve és a könnyeivel küszködött.
- Ja - nevetett Noel is. - Ehhez hozzá kell szoknod, mert vannak még ilyen szép nőies megszólalásaim a tarsolyomban - kacsintott a fiúra, majd felpattant a vonatra és az ajtóból intett a fiúnak, ahogy az ajtó kezdett becsukódni, de Kookie még gyorsan megállította.
- Ezt - nyúlt be zakója alá és egy becsomagolt rózsát nyújtott át a lánynak - elfelejtettem oda adni - mosolygott végig. - Boldog születésnapot.
- Köszönöm Kookie - mosolygott Noel, majd végleg bezáródott az ajtó és elindult a vonattal.
Ahogy haladt a vonattal végig a rózsát és a papírt nézte, a levakarhatatlan vigyor pedig napokig ott maradt az arcán. Szépen elmentette Kookie számát, majd írt neki egy üzenetet, így már mind a ketten tudtak írni egymásnak, ami nem is maradt el, mert amint Noel megírta az első üzenetet, jött is a válasz rá. Folytatódott a beszélgetés, éjjel-nappal, kivéve akkor amikor éppen aludtak, vagy JungKook dolgozott, ami általában délután volt, de volt, hogy csak délelőtt. JungKook mindent elkövetett, hogy rengeteg időt tölthessen a lánnyal, mert eléggé felkeltette az érdeklődését, és azzal a gyönyörű mondatával, ami olyan nőies volt, csak még jobban elnyerte a tetszését.
Első találkozásuk után, csak egy hét elteltével futottak újra össze, mert a fiúnak rengeteg dolga akadt, de minden egyes nap írt a lánynak és minden szabadidejében vele foglalkozott, amíg el nem hívta egy randira, ami azon a helyen történt,a hol először találkoztak. A lány felutazott és a kávézó előtt találkozott a fiúval, utána pedig elmentek sétálni, itt már nem szimplán csak ismerkedtek, hanem egymás kezét fogva ballagtak az utcákon és beszélgettek mindenféléről. Beszéltek saját szokásaikról, a családjukról, na meg aztán az is szóba került, hogy honnan rakták össze őket.
- Hát Sára barátja ott dolgozik, ahol te és gondolom Sára beszélt rá téged a találkozóra - mondta Noel mosolyogva. Lassan egy hónapja találkozgattak és a fiú éppen túl esett a lány szüleivel való találkozáson, most készült hazamenni, mert másnap korán kezdett és a lánynak is voltak dolgai.
- Hát győzködnie nem kellett sokat - fogta szorosan Kookie Noel kezét, ahogy a peronon sétáltak és vártak a vonatot, ami hazaszállította. - Mesélt rólad egy kicsit és egyből felkeltetted az érdeklődésemet, így egyből igent mondtam - mosolygott nagyban.
- Mit mondott rólam az asszony? - kérdezte érdeklődve a lány.
- Az hagyj legyen az én titkom - kacsintott a lányra a fiú, mire nevetésbe törtek ki.
- Örülök, hogy sikerült mind a kettőnket rábeszélni a találkozásra.
- Én is - mosolygott a fiú és meglátta a közeledő vonatot. - Mennem kell. Holnap délután kereslek, de reggel is írni fogok - simogatta meg a lány szőke haját.
- Várni fogom - mosolygott Noel is.
- Holnap - hajolt le a fiú és hosszú csókot nyomot a lány ajkaira, akinek a szemei először elkerekedtek, majd lecsukódtak és belekapaszkodott a fiú karjaiba, melyek derekára fonódtak.
- Holnap - suttogta Noel, amikor Kookie elvált ajkaitól és felszállt a vonatra. Mosolyogva intettek egymásnak, majd ment ki-ki a maga dolgára. Amíg Kookie haza nem ért, jobban mondva el nem ment aludni, addig végig Noellel beszélgetett és megbeszélték mikor találkozzanak legközelebb. Mivel nemsokára kezdődött Noelnek a iskola, így ahhoz kellett igazítaniuk minden találkozót, de megoldottak mindent. Ahogy telt az idő, minden héten találkoztak, az esetek nagy többségében Kookie utazott le a lányhoz, amikor ő végzett az iskolában, így meglepte párját minden nap, amikor a suli kapujában várta párját. Sokszor hétvégéket töltöttek együtt, és a lány szülei megengedték, hogy a fiú ott aludhasson náluk, vagy épp a lány a fiú lakásán töltsön egy hétvégét.
Egyik alkalommal, amikor éppen hosszú hétvégéje volt Noelnek, így a fiú direkt szabaddá tette magát erre az időre, így a lány felutazott a tanítás utolsó napján egyenesen a fiú házáig, ahol párja várta mosolyogva. A már jól ismert lakásban úgy mozgott, mint otthon, így egyből el is helyezkedett párja kanapéján, ahova a lakás tulajdonosa követte és a vendég lábait az ölébe vette.
- Jól utaztál? - kérdezte az idősebb, ahogy az ölében lévő lábakat simogatta.
- Igen, csak sétálni nem akartam ilyen időben - húzta el a száját, mert kint rákezdett a hóesés, így egyből lefagytak az utak.
- Ne haragudj, hogy nem mentem ki eléd, de el kellett intéznem egy-két dolgot, aztán meg egyből hazajöttem és már itt is voltál - mondta szomorkásan az idősebb.
- Nem haragszom rád, te kis butus - mondta a fiatalabb mosolyogva és felült, hogy közelebb kerülhessen párjához. - Kapok egy puszit? - vigyorgott nagyban, mert tudta, hogy ezzel eltereli a másik gondolatait.
- Akár kettőt is - mosolygott a fiú és egy hosszú puszit nyomot párja ajkaira. - Mit szeretnél csinálni? - kérdezte, ahogy elvált Noel ajkaitól és megsimogatta bőrét.
- Punnyadjunk egész délután, majd holnap kimozdulunk - tette fejét Kookie vállára, aki közben átkarolta és magához húzta.
- Ahogy szeretnéd. Amúgy már kérdezni akartam tőled valamit.
- Mi lenne az? - nézett fel a fiúra.
- Miért fiú neved van lány létedre? Mert tudomásom szerint lány vagy, de mégis az a neved, hogy Noel.
- Hát az egy érdekes történet. Az úgy történt, hogy frissen volt vágatva a hajam, és egyik nap eléggé el is aludtam, és százfelé állt, nekem meg nem volt kedvem baszakodni vele. Akkoriban eléggé le voltam fogyva, és eléggé lazán állt rajtam még egy csőfarmert is, és akkor pont bő pulcsit viseltem. Sétáltam az utcán egyik asszonyommal, és szembejött velünk két ismerőse, akiket én nem ismertem. Köszöntek egymásnak, én biccentettem. Amint elmentek mellettünk, azt hallottam a hátam mögött: "Úristen, a Nórinak, de helyes pasija van!". Innentől indult meg a tomboy imidzsem, és egyszer csak úgy elneveztem magam Noelnek, mert miért ne? The end - vont vállat mosolyogva a lány, mire a mellette ülő fiúból kitört a nevetés.
- Hát ilyen történetet sem hallottam még - mondta nevetve, miközben a könnyei kicsordultak. - De ez a történet tökéletesen illik hozzád.
- Köszönöm - villantott egy gyönyörű mosolyt párjára.
Egész délután a kanapén pihentek, néha egy-két puszi és csók elcsattant közöttük, de több nem. Ahogy ott ültek és élvezték egymás társaságát, mindent boldognak és tökéletesnek találtak, egészen addig, míg el nem érkezett az éjszaka. Elkezdték a vacsorát készíteni, majd mikor azt elfogyasztották közösen rendbe tették a konyhát, és ezek után a fiú szobáját vették célba. Noel előhalászta szokásos pólóját és nadrágját, a póló természetesen JungKook-é volt, amit a fiú az első együtt töltött éjszakájukon ajándékozott a lánynak, ami valójában is így történt. Noel konkrétan kierőszakolta magának azt a pólót, mondván abban sokkal kényelmesebb aludnia, mint a sajátjában, és mivel barátja jóval nagyobb volt, mint ő így majdnem kétszer vagy háromszor belefért a felsőbe. Az alvós ruháit megfogva vonult el a fürdőbe, majd miután lemosta magáról az aznapi koszt, frissen és üdén vette magára párja cuccait, amikből barátja férfias illata áradt. Imádta beletemetni az arcát az anyagba, így olyan volt, mintha folyamatosan ölelné őt. Visszament a szobába, majd Kookie ment fürdeni. Noel elkezdett megágyazni maguknak, hogy aztán egymás mellett aludjanak el, hogy holnap valahova elmenjenek. Amint pakolgatott, a kezébe akadt párja alsónadrágja, amit vinni akart magával, hogy abba öltözzön át, így utána ment hogy odaadja neki, teljesen megfeledkezve arról, hogy párja fürdeni készült.
- Kookie - nyitott be az ajtón és amint az kitárult dermedten meredt előre. Látta már párját ilyen öltözékben, sőt, még ennél is kevesebb ruhában, de mindig tátott szájjal nézte barátját, akinek teste eléggé jól ki volt dolgozva, nem is kicsit, így eléggé nagy volt a kísértés minden egyes pillanatban. Hatalmas tányérformára nyílt szemekkel vezette végig tekintetét JungKook felsőtestén, amit már nem fedett semmilyen anyag. Ahogy a kidolgozott testet kémlelte szemeivel, melyek nem voltak képesek betelni a látvánnyal, beharapta ajkait és úgy vizsgálta tovább a eléje tárulkozó gyönyörűséget. Mikor kellőképpen megtekintette párja felsőtestét, felnézett annak szemébe, miközben beharapott ajkakkal mosolygott rá perverzül.
- Valami baj van Noel? - kérdezte a megzavart, aki éppen nadrágját készült levenni.
- Csak ott hagytad az alsódat, de így már oda sem adom - mondta egy önelégült, perverz arccal a lány és már ment is vissza a szobába.
- Noel! - hallotta párja hangját, mire vigyora még nagyobb lett, így leült az ágyra és úgy várta, hogy barátja is melléje kerüljön. Nem telt bele sok idő, mire hallotta, amint a fürdőszoba ajtaja nyitódott, majd JungKook léptei visszhangoztak a folyosón. A lány csak mosolyogva ült az ágyon és várta, hogy a hang tulajdonosa végre megérkezzen. Amikor az említett belépett az ajtón, Noelnek tátva maradt a szája, amikor párja egy szál törölközőben tisztelte meg jelenlétét. - Hol van a nadrágom? - kérdezte csípőre tett kézzel, mire a tolvaj egyből háta mögé rejtette, az említett anyagot és gonosz vigyor ült le arcán.
- Nem tudom, miről beszélsz - rázta a fejét.
- Azt csak hiszed, hogy nem tudod - mosolygott a fiú és elindult a lány felé.
- Most mit csinálsz?
- Visszaszerzem azt, ami az enyém - mondta JungKook, egy rosszat sejtő mosollyal az arcán, mire Noelre vetette magát, aki elterült az ágyon, miközben hatalmas nevetésben tört ki.
- Őrült vagy - mondta nevetve, mert a fiú próbálta kezei közül kivenni az alsóját, de közben direkt csikizni kezdte a lányt és ez addig ment, míg Kookie magára nem húzta a perverz tolvajt és csókolta meg hosszasan.
Ez volt azaz éjszaka, amit nem bírtak ki nevetés és csókok nélkül, ahogy az elkövetkezendő éjszakákon sem történt másképp. Boldogok voltak, nevettek és szórakoztak, minden megvolt, amire csak vágytak. Család, barátok, szeretet, becsület és egészség. Ezekre vágytak és meg is kapták az élettől. A hónapok teltek és végül elérkeztek a mai naphoz, amikor is megünnepelték egy éves kapcsolatukat. Ma volt a napja, hogy először találkoztak és Noel betöltötte tizenhetedik életévét is egyben. Azt a napot sosem felejtették el, és nem csak a lány születésnapja miatt, hanem mert akkor kezdődött el minden. Minden kezdet nehéz, de együtt semmi sem lehetetlen.
***
Ahogy elolvastam az üzenetét, felidéződött bennem a nap, amikor találkoztam JungKook-kal és kértem találkozzon Noellel. Egy éve történt mindez és azóta is jól elvannak egymásnak, aminek kimondottan örültem, ahogy az össze barátnőm megtalálta a boldogságot. Mindenki boldog volt, én is az voltam, csak amikor egy ilyen kis semmiségen képes voltam felhúzni magam, képes lettem volna felpofozni magam, amiért ilyen hülye tudtam lenni. Tudtam jól mennyire fontos volt neki a munka és mennyit hajtott azért, hogy ma az legyen aki, ezért nagyon tiszteltem, csak.. rosszul esett, hogy valamikor a munka előrébb volt, mint én. Hülye kis semmiségek azok, amiken állandóan kiakadtam, de nagyon nagy szükségem volt rá, és az ő szeretetére. Sokszor éreztem azt régen, hogy egyedül vagyok és senki sincs mellettem, és ezt nem úgy értettem, hogy a barátaim, barátnőim nem voltak mellettem, hanem úgy, hogy nem volt mellettem egy olyan személy, aki úgy szeretett, ahogy én is szeretni akartam őt. Szükségem volt egy olyan személyre, aki szerelmes volt belém, vagy csak.. egyszerűen annyira fontos voltam számára, hogy nem akart elengedni. Éheztem régen a szerelemre, és sokszor bajom is volt belőle, de mióta mellettem volt, képtelen voltam nélküle élni. Az, hogy minden nap mellette ébredhettem, a világot jelentette nekem és örültem, hogy egy olyan személy volt mellettem, mint ő.
Elmélkedésemből a telefonom rezgése zökkent ki, amint egy név jelent meg a kijelzőn és elmosolyodtam.
- Halló - szóltam bele mosolyogva.
- Szia kislány! - hallottam meg az ismerős hangot. - Elrabolhatunk Nam-mal a délután folyamán? - kérdezte boldogan és hallottam a hangján, hogy nagyban mosolygott.
- Nyugodtan raboljatok el, de csak fél három után szabad - mentem bele a játékba.
- Értettük főnök, akkor fél három után kicsivel ott vagyunk érted. Vigyázz magadra!
- Vigyázok. Szia Jin - köszöntem el, majd bontottam a vonalat. Legalább nem fogok unatkozni délután, amíg haza nem ér este párom.
Elfogyasztottam az ebédemet, majd visszaálltam a kasszába, de még mielőtt megtettem volna, írtam egy üzenetet szerelmemnek, hogy délután Nam-ékkal leszek, így nem kell rohannia sehova sem. Az elkövetkező két és fél óra hihetetlenül gyorsan telt el és egy percem sem volt arra, hogy barátomon, vagy a délutánon gondolkodjak, így kicsit könnyebben ment minden. Mikor Vivi leszámolt és jött a váltás, én is elkezdtem leszámoltam a kasszámat, majd mindent aláírtam és mentem Vivivel öltözni. Felkaptuk az utcai ruhánkat, majd mindenkitől hangosan elköszöntünk, végül kiléptünk a friss levegőre és megpillantottam két barátomat. Fél három múlt tíz perce, de biztos voltam benne, hogy már huszonötkor itt voltak és vártak rám. Mint egy idióta siettem hozzájuk, majd az idősebbik nyakába vetettem magam, miközben egy levakarhatatlan vigyor terült el arcomon.
- Eddig még sosem örültél nekem - húzta az agyamat az idősebbik, mire csak vállon csaptam.
- A fenét nem örültem még neked ennyire. Tudod jól, mennyire örülök, mikor titeket látlak - vágtam be a durcát.
- Tudod, hogy mennyire szeretlek - ölelt magához, majd adott egy puszit.
- Tudom Jin - mosolyogtam rá, majd a fiatalabbikhoz mentem és neki is a nyakába vetettem magam. - Jó látni titeket végre.
- Én mondtam Jinnek, hogy máskor is látogassunk meg, de ő nem akart zavarni - mentegetőzött NamJoon, mire csak párja karon csapta.
- Nem szép dolog rám fogni a dogokat. Én csak nem akartam váratlanul betoppanni hozzájuk, hátha megzavarunk valamit.
- Ti sosem zavartok.
- Ha holnap ugrottak volna fel, akkor biztos megzavarnak valamit. Tudod jól, mennyire jól időzítenek, ahogy te is - szólalt meg Vivi és rám mosolygott.
- Olyan csak egyszer fordult elő! - néztem rá mosolyogva. - Jó igaz, lehet holnap megzavartak volna valamit, de miért pont holnap? - tekintettem kérdően Jinékre.
- Mert holnap mind a ketten szabadnaposak vagytok - emlékeztetett Nam.
- Ohhh tényleg. Ezt elfelejtettem - vontam vállat.
- Valami történt? - kérdezte Jin.
- Semmi - vágtam rá egyből, mire két barátom legjobb barátnőmre néztek.
- Bent volt a boltban, és nem köszönt neki - mondta sóhajtva.
- Mondom, hogy nem történt semmi - húztam el a számat.
- Aha - szólaltak meg egyszerre mind a hárman.
- Most ne nézzetek így rám - fordítottam nekik hátat.
- Sacy - lépett elém Vivi. - Ne legyél szomorú. Felesleges. Most Nam és Jin elterelik a gondolataidat és estére minden rendbe jön. Higgy nekem.
- Remélem igazad lesz.
- Volt, hogy nem volt igazam?
- Hát.. az esetek legnagyobb részében mindig nekem volt igazam - mosolyogtam rá. - Ott volt például az, amikor... - kezdtem bele.
- Jó-jó, felfogtam. Na, de most higgy nekem. Nekem lesz igazam. Gyere ide, én kis szerelmes barátnőm - fogott meg és ölelt magához.
- Lükék a fiúk - motyogtam, ahogy öleltem.
- Az összes az. Még ők is - mutatott Nam-ékra én meg elnevettem magamat.
- Ők a leglükébbek - mosolyogtam nagyban. - Köszönöm.
- Ez csak egy amolyan jó barátnős mondat volt - mosolygott rám Vivi.
- De a legjobb. Érezd jól magad Zsoltival.
- Meglesz. Te meg hívj, ha lesz valami vagy valami baj van esetleg.
- Mindenképpen - mosolyogtam és jó hosszasan megöleltem, majd hagytam hagyj menjen barátjához. Vállamra kaptam táskámat, majd két barátom elé álltam. - Merre? - kérdeztem, ahogy felnéztem rájuk, mivel vagy másfél fejjel magasabbak voltak, mint én így törhettem a nyakamat, hogy rájuk nézhessek.
- Mit szólsz egy fagyihoz, utána felmennénk hozzátok és alaposan megnevettetnénk? - ajánlkozott Jin egy ötlettel, mire elnevettem magam.
- Nem is kell elvinnünk sehova, hogy nevessél, elég ha Jin megszólal - szólalt meg mellettem Nam nevetve, mire nevetésem nagyobb lett.
- Most miért vagy ilyen gonosz velem? - vágta be a durcát a legidősebb, én meg odaléptem hozzá.
- Köszönöm ezt a gyönyörű ajánlatot, elfogadom - mosolyogtam rá és megöleltem.
- Téged mindig szeretlek, de őt most nem - mutatott a hátam mögött mosolygó férfira, aki nevetett párja hisztijén.
- És ezt higgyem is el neked? - vontam fel szemöldökömet. Éppen szóra nyitotta a száját, de közbevágtam. - Menjünk, mert a végén titeket kell kibékíteni - sóhajtottam és megfogtam kettejük kezét, amit egybe raktam, majd előttük haladtam egy kevéske ideig, hogy Nam kiengesztelje kedvesét, ami néhány perc múlva meg is valósult, mert eléggé könnyű volt Jint kiengesztelni, főleg ha Namról volt szó. Elmentünk a közeli fagyizóba, vettünk mind a hárman két-két gombóc fagyit, majd haladtunk tovább a lakásunk felé, ahol nem várt senki. Fellépcsőztem a szokásos emeletre, majd a táskámból előkotortam a kulcsomat és kinyitottam barátaim előtt az ajtót. Nem volt valami hatalmas a lakás, de bőven elég kettőnknek. Két hálószoba, fürdő, wc, konyha, nappali és étkező, másra nem is volt szükségünk. Táskámat csak ledobtam az egyik fal mellé, majd a konyhába vettem az irányt.
- Kértek valamit? - kérdeztem, ahogy a hűtőben kezdtem matatni.
- Igen. Téged, a nappaliba - hallottam meg hangjuk az említett hely felől, így felkaptam egy zacskó chipset, három poharat és egy üdítőt, majd mentem be hozzájuk. Letettem mindent a dohányzóasztalra, majd levágtam magam a kanapé egy sarkába, felhúztam térdemet és vártam, hogy történjen valami.
- Nagyon megbántott téged, ha jól látjuk - sóhajtott Nam, miközben Jinnel felém fordultak.
- Nem bántott meg. Egyszerűen csak nem köszönt, amikor bent volt a boltban, még egy intést sem kaptam - húztam el számat és fordítottam el fejemet, hogy ne kelljen rájuk néznem.
- Ezt hívják megbántásnak - mondta Jin, majd éreztem, amint feltápászkodik párja mellől, és szépen arrébb tett a kanapén. Leült mellém, majd a karfának támasztva hátát, húzott oda magához, hogy szemben üljek Nammal, miközben ő átölelt. - Tudod, mennyire elfoglalt az a gyerek, ha a munkáról van szó - kezdett bele Jin.
- Tudom jól! De eddig, minden egyes alkalommal, ha bent volt a boltban letette azt a szaros telefont, és köszönt, most meg. Még arra sem méltatott, hogy intsem nekem, vagy rám nézzen, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy ott vagyok, hogy dolgozom egyáltalán. Utálom, ha a munka fontosabb, mint én! - hadartam el bajomat és átöleltem lábaim, amint fejemet rájuk hajtottam.
- Hé. Nehogy sírj egy ilyen kis apróság miatt - éreztem meg Nam karját az enyémen és még visszatudtam kényszeríteni könnyeimet, mielőtt még elhagyták volna könnycsatornámat. - Ha egy ilyen kis semmiség miatt sírsz, akkor egy nagyobb dolognál mi fog történni? Emiatt ne sírj - simogatta meg hajamat és tudtam jól, hogy most éppen mosolyog rajtam. Felemeltem a fejemet és rájuk néztem.
- Köszönöm - mosolyogtam rájuk.
- Semmit nem kell köszönnöd, ezért vannak a barátok - puszilt arcon Jin, mire csak mosolyom nagyobb lett.
- Örülök, hogy itt vagytok - töröltem meg kissé szememet. - Na jó. Nézzünk valami jó filmet. Semmihez nincs kedvem ma, így punnyadjunk egy kicsit, csak ha nem siettek sehova.
- Sehová nem megyünk. Egy hetes szabin vagyunk mostantól, szóval időnk, mint a tenger.
- De biztos inkább egymással foglalkoznátok, minthogy rólam gondoskodjatok.
- Szerintem Jin élvezi a pátyolgatásodat, tudod jól, hogy olyan vagy számára, mint a húga.
- Az biztos - ölelt szorosan Jin. - Az én húgicám nem lehet szomorú - mosolygott rám.
- Köszönöm srácok - villantottam meg fogsoromat és csillogó szemmel néztem rájuk.
A délután nagyjából abból állt, hogy filmet néztünk és ökörködtünk, de mit is vártam két felnőtt férfitól, akiket inkább mondtam volna a kistestvéreimnek, minthogy idősebbek legyenek nálam, csupán két évvel. Egyszerűen borzalmasak voltak, amit műveltek, de örültem, hogy megmosolyogtattak ezen a délutánon és velem voltak végig, így kicsit jobb kedvem volt, mikor olyan este nyolc felé hazaindultak, mert nem laktunk közel egymáshoz. Mikor mind a kettejüktől elbúcsúztam, majd bezártam a bejárati ajtót utánuk, kissé rendbe tettem a kis lakást, végül vacsorát kezdtem készíteni magunknak, mivel későn jön haza, biztos éhes lesz, én meg eddig csak nassoltam, így majd kiugrik a szemem az éhségtől. Mikor elkészültem és el is fogyasztottam a saját adagomat, a fürdőbe vezetett az utam, hogy végre lemoshassam magamról, az aznapi dzsuvát, majd átöltöztem a pizsamámba és elhelyezkedtem a kanapén. Elfeküdtem rajta és csak bámultam a tévét, várva, hogy végre hazajöjjön. Előkotortam a mobilomat és megnéztem, hogy írt-e valamit, egyetlen üzenetem volt.
"Szia Édesem. Érezd magad jól Nam-ékkal, én későn végzek, de legkésőbb fél tizenegyre otthon leszek. Nem kell megvárnod, nyugodtan feküdj le aludni. Bemászom majd melléd az éjjel és ölelni foglak, ahogy minden egyes este, amióta csak az enyém vagy. H. <3"
Ennyi volt az üzenet, de egyből sejtettem, hogy nem jutott eszébe a délelőtt, így inkább, csak válaszoltam neki, jobban mondva akartam, amikor egy újabb üzenet jelent meg.
"Kicsim, dugóba keveredtem, így még később fogok hazaérni. Ne haragudj! Nagyon sietek haza. Szeretlek Kincsem H. <3"
Felpillantottam az órára, és észrevettem, hogy már lassan negyed tizenegy múlt, szóval majdnem egy órán át bámultam a képernyőt, majd a telefonomat.
"Én is szeretlek S. <3"
Ennyit írtam, majd letettem a telefont és lehunytam szemeimet, hátha pihenek egy kicsit, mire hazaér. Éreztem, ahogy egyre jobban elnehezedtek a szemeim és végül az álmok világába vetettem magamat, melyek közül azt álmodtam újra, amikor összeköltöztünk párommal. Az előző születésnapomon kérdezte meg, hogy laknék-e vele, és én azt hittem csak ugratott, de mikor egy kulcsot halászott elő zsebéből és átnyújtotta nekem, tudtam, hogy semmi vicces nincsen ebben a mondatban. Ott álltam előtte, abban a ruhában, amit még ő vett nekem az évfordulónkra, egyszerűen még jobban beleszerettem, így egyből igent mondtam, mintha megkérte volna kezem, úgy éreztem magam, és vetettem magam karjaiba, ahogy egyre jobban öleltem magamhoz mosolyogva. Nagyon szerettem ezt az idióta gyereket, annak ellenére, hogy valamikor totálisan elfelejtkezett dolgokról, de mindig kárpótolt, így nem tudtam rá sosem haragudni. Tudta jól, mennyire is egy érzékeny lélek vagyok, így mindig próbált meglepni kisebb-nagyobb ajándékokkal, amikkel még nagyobb mosolyt csalt arcomra. Mindennél jobban arra vágytam, hogy karjai közé bújhassak és álmodhassak tovább az éjjel, hogy minden csodálatos legyen és tökéletes, de sajnos nem egy tündérmesében éltem, vagy egy könyvben, így nem lehet az életem tökéletesen.
Egyszer volt, hogy úgy összevesztünk, hogy majdnem a kapcsolatunk kárára ment. Éppen azt terveztük, hogy hova megyünk egy nyaralni, végre ketten, már lebeszéltünk mindent, direkt kivettem azt a hetet, hogy ne is hívjanak dolgozni, minden el volt rendezve, erre az utazás előtti napon közölte, hogy halaszthatatlan munkája akadt, így nem tudunk elutazni. Olyan sokkot kaptam abban a pillanat, hogy azt hittem csak ugratott, de mint kiderült, tévedtem. Halálosan komolyan gondolta, hogy nem utazunk el. Megfogtam a legelső dolgot, ami a kezem ügyébe akadt - ami egy párna volt - és nekivágtam, miközben olyan jelzőkkel illettem, mint még soha egyetlen embert sem. Kiakadtam a szó szoros értelemben és képtelen voltam tisztán gondolkodni. Közöltem vele, hogy erre a hétre készültünk mind a ketten, mindent megterveztünk, kifizettünk és most le akarta mondani egy hülye munka miatt, így a fejéhez vágtam haragomat:
- Már elegem van abból, hogy mindig csak a második vagyok a sorban! Állandóan a munkával jössz! Nekem is van munkám! Tudom jól, hogy nem ugyan az, de én is el tudtam intézni, hogy egy hétig ne is keressenek és ne várjanak! Rohadtul megtehetted volna ezt értem! Értünk! - üvöltöttem vele, majd megfogtam a bőröndömet és elhagytam a lakást. Fogalmam sem volt arról, hova is mehetnék most. Haza nem, mert eléggé messze laktak, Vivihez nem állíthattam be csak úgy, mert biztosan befogadna, de nem akartam tönkretenni a vasárnap délutánját, Jinékhez sem mehettem, mert kitudja mit zavarhatok meg, így inkább csak sétálgattam az utcán, hogy minél messzebb kerüljek a lakástól. Állandóan csörgött a telefonom, ő hívott, de nem akartam beszélni vele, látni sem bírtam, egészen addig, míg egy másik dallam nem indult el a telefonomon és láttam meg Vivi nevét. Tudtam jól, hogy ő hívta fel.
- Sacy! Hol vagy? - ez volt az első kérdése hozzám, én meg már nem bírtam, így mindent kiadva magamból, bőgtem el magam és mondtam el bajomat. - Tudom jól, hogy megbántott, de meg kellene beszélnetek - mondta én meg nem akartam hallgatni rá. - Hol vagy? - kérdezte még egyszer, én meg körülnéztem.
- Valahol Jinékhez közel. Messze akartam kerülni onnan - törölgettem arcomat.
- Hívd fel Jint, hogy menjenek el érted, aztán hívj fel, amint náluk vagy - kaptam meg az utasítást, aminek nem mondhattam nemet. Csak elhebegtem egy oké-t, majd tárcsáztam Jin számát, aki egyből fel is vette, beszélgetésünk végéhez érve, már ott is termett Nammal együtt és vittek fel magukhoz. Nem mondtam semmit, csak sírtam és kapaszkodtam valamelyikükbe, mert azt hittem összeesem, ha nincs semmilyen támaszom. Nam felhívta helyettem legjobb barátnőmet, mert én megszólalni nem tudtam, próbáltak kicsikarni belőlem néhány szót, de nem akartam beszélni róla. Lefektettek az egyik szobába, majd Jin mellettem maradt addig, míg álomba nem sírtam magam. Mire legközelebb felnyitottam szemeimet, két kar ölelt magához és éreztem, amint a kellemes lehelet a nyakamnak csapódik, és furcsálltam, hogy Jin elaludjon mellettem, Nam meg biztos nem lehetett, így lassan emeltem fel fejemet, és mikor megpillantottam a mellettem fekvő személyt, elakadt a lélegzetem. Tekintetünk egyből találkozott, és nem tudtam, hogy most mit mondjak vagy tegyek, mert nem értettem, mit keres itt egyáltalán. Nem mondott semmit, csak megcsókolt, majd jobban ölelt magához, én meg csak meredtem magam elé, és próbáltam összetenni a dolgokat.
- Remélem beraktad a naptejet a táskádba, mert innen már nem megyünk haza - mondta halkan, miközben egy csókot kaptam tarkómra, a szemeim pedig elkerekedtek.
- Tessék? - fordultam egyből feléje.
- Holnap utazunk el, és elhoztam már a bőröndömet, pluszba este tizenegykor nincs kedvem sétálni az utcán - miközben a szavak elhagyták ajkait, megsimogatta arcomat és végig a szemembe nézett.
- De neked holnap dolgoznod kell - motyogtam és elhúzódtam kezétől.
- Már megbeszéltem mindent az igazgatóval, NamJoon átveszi a helyemet.
- Micsoda?
- Ő lett volna a beugró, ha én nem tudok ott lenni. El akartam mondani neked a dolgokat, de leginkább az ragadt meg neked, hogy holnap dolgozom.
- Mert ezt mondtad konkrétan! - vágtam rá egyből dühösen.
- Nem hagytad, hogy végigmondjam a mondanivalómat. Kicsim - tette kezét arcomra és kényszerítette, hogy szemébe nézzek - sajnálom. Legközelebb pontosabban fogalmazok.
- Remélem nem lesz ilyen legközelebb - mondtam durcásan és arcomat belefúrtam mellkasába. - Nagyon megbántottál, de az én hibám is - vallottam be, hogy én is ugyan úgy hibás voltam, mint ő.
- Sajnálom - csókolt bele hajamban. - Nem akartalak megbántani. Mivel engesztelhetlek ki? - simogatta hátamat.
- Nem szeretem, ha ki akarsz engesztelni, de talán majd egy forró, habos, romantikus fürdőzés, enyhít a haragomon - motyogtam mellkasába, miközben átöleltem és közelebb bújtam hozzá.
- Értettem, akkor semmilyen fürdőzés nem lesz holnap este - mondta, ahogy végigsimított hátamon. - Nagyon szeretlek én kicsi cicám.
- Én is szeretlek idióta fiacskám - mosolyodtam el, majd hagytam, hogy elnyomjon az álom, ahogy őt öleltem.
Másnap elutaztunk és boldogan töltöttük el azt a hetet, de éreztem, hogy ez a veszekedés, mind a kettőnknek örök emlék marad, és így is lett. Azóta mindig én voltam az első neki, nagyon ritkán fordult elő, hogy a munka miatt lemondott rólam, de valamikor fontosabb volt a munka, mint én és ezt megértettem, csak azt utáltam, ha valami megtervezett dolgot akart eldobni a munka miatt. Azóta nem veszekedtünk, komolyabban, de ez így volt rendjén, de a mai.. az nagyon rosszul esett. Ahogy az álom végére értem, hallottam, amint a bejárati ajtó zára kattant, így szemeim egyből felpattantak és felültem a kanapén, majd ahogy becsukódott az ajtó, egyből indultam a hang felé, és amint befordultam a kicsin folyosóra, meg is dermedtem. Ott állt, abban az öltözékben, amit reggel is viselt, és nyelnem kellett egyet, hogy feldolgozzam a látottakat, de éppen eleget csodálhattam naponta, így inkább odasiettem hozzá és megöleltem.
- Kicsim? Hogy-hogy fent vagy? Miért nem alszol? - kérdezte egyből, ahogy visszaölelt és a szavakat a fülembe suttogta.
- Nélküled nem tudok aludni Bini - motyogtam mellkasába és jobban öleltem magamhoz.
- Akkor mit szólnál, ha mennénk aludni? - nyomot egy csókot nyakamba.
- Előtte még kérek valamit - emeltem fel fejemet, államat megtámasztottam mellkasán és felnéztem rá.
- Mit szeretnél? - mosolygott, mert pontosan tudta mit akarok.
- Megmutatod a szép pocidat? - vigyorogtam, majd egy csókot nyomtam állára.
- Szeretnéd, ha megmutatnám? - kérdezte, ahogy szorosan magához húzott.
- Nem kell megmutatnod, magamtól is meg tudom nézni - kuncogtam, ahogy megfogtam ingét és kihúztam nadrágjából, majd annyira felemeltem, hogy látszódjon gyönyörű kockahasa. Lehajtottam a fejemet, hogy megcsodálhassam hasfalát, amit nagyon szerettem simogatni, de a másik nagy gyengém a kulcscsontja volt, így eléggé gyakran kellett alapozót tennünk arra a testrészére, mert hát.. szerettem harapdálni. - Nem ér, hogy ilyen piszok jól nézel ki - motyogtam durcásan, miközben ujjammal megböktem hasát és beharaptam ajkaimat.
- Akkor is szeretnél, ha nem lenne ilyen hasam? - kérdezte, mire felkaptam a fejem.
- Persze, hogy szeretnélek. Miért ne szeretnélek? Lehet, hogy a gyengéim közé tartozik a hasad, meg a kulcscsontod, de ha nem néznél ki ilyen piszok helyesen, akkor is szeretnélek.
- Ezt a választ akartam hallani - mondta és lehajolt hozzám, hogy megcsókolhasson. Ingébe kapaszkodva csókoltam vissza, miközben egyre jobban kezdett hátrafelé tolni, melynek hatására elmosolyodtam. Keze derekamnál fogva húzott magához, végül a hátam nekicsapódott a hálószoba ajtajának.
- Mi lesz az alvással? - kérdeztem nevetve, mikor próbálta kinyitni az ajtót.
- Aludni akarsz? - kérdezte, miközben kitárult az ajtó és beléptünk rajta. Kezemet fogta és úgy húzott be a szobába.
- Már félig aludtam, mikor megjöttél - bújtam karjához, ahogy sétáltunk.
- Akkor alszunk - csókolt homlokon és befektetett az ágyba.
- De te még nem vagy álmos. Fent maradok veled - ültem fel és néztem, ahogy elkezdett levetkőzni.
- Nem kell Kicsim, nyugodtan aludj.
- De beszélni is akartam veled - motyogtam és piszkálni kezdtem az ágyneműt.
- Arról, hogy miért nem köszöntem, amikor bent voltam a boltban? - kérdezte sóhajtva, mire felkaptam a fejemet.
- Mégis láttál?
- Miért ne láttalak volna? Mindig látlak. Megmondom őszintén fogalmam sincsen miért nem köszöntem, még magamon is meglepődtem, de miközben dolgoztam rájöttem miért nem köszöntem.
- Miért?
- Mert.. éppen az igazgatóval beszéltem, és a következő szerepről beszélgettünk, mire mondta, hogy megkapnám a főszerepet és ezt pont abban a pillanatban mondta, amikor előtted sétáltam el. Nem bírtam egyszerre felfogni a hallottakat és még neked is köszönni. Tudom, semmit sem jelent ez, mert akkor is kellett volna köszönnöm, csak.. egyszerűen annyira váratlanul ért, hogy fogalmam sem volt mit tegyek. Nem akartam, hogy rosszul érezd magad, aztán meg a feje tetejére állt az egész nap. Baleset is volt a próbán, szóval semmit sem tudtam rendbe rakni. Kérlek ne haragudj. Tudom, hogy utálod, ha a munkával jövök, én is nagyon utálom, hogy folyton folyvást a munkámra hivatkozom. Nagyon sajnálom Kicsim - nézett végig a szemembe, én meg csak döbbenten ültem az ágyon és figyeltem. A végét nem nagyon hallottam, mert az első mondatnál megakadtam. Felpattantam, majd a nyakába ugrottam örömömben. - Kicsim? - szólalt meg értetlenül, mert nem értette örömöm okát.
- Gratulálok!! - mosolyogtam, ahogy öleltem magamhoz. - Biztos remekül fogsz szerepelni! - néztem fel rá. - Ugye elviszel majd a próbákra? - kérdeztem lelkesen.
- Nem haragszol..?
- Hát eléggé rosszul esett, hogy nem köszöntél, és eléggé ki is akadtam, de aztán Nam és Jin felvidítottak, na meg persze Vivi, de most hogy megtudtam, főszereplő leszel, annyira boldog vagyok. Nagyon büszke vagyok rád - mosolyogtam és megcsókoltam.
- Köszönöm, de.. én nem érzem annyira jól magam emiatt.. Megbántottalak, amiért nem köszöntem.. - hajtotta le fejét.
- Hongbin - fogtam meg arcát és kissé felemeltem, hogy rám nézzen. - Igen haragudtam, de nekem meg nem kellett volna így felkapni a vizet. Túlreagáltam. Ezért ne érezd rosszul magad. Inkább legyél boldog, mert megkaptad azt a valamit, amit már nagyon régen megérdemelsz. Ma este ünnepelnünk kell. Játsszuk újra - fontam karjaimat nyaka köré és rámosolyogtam. - Gratulálok! Nagyon büszke vagyok rád!
- Köszönöm - húzott magához és szorosan átölelt. - Sajnálom - motyogta nyakamba.
- Nincs semmi baj - öleltem erősen. - De ne legyél szomorú, jó? - csókoltam nyakába.
- Jó - mondta és felemelte fejét. - Szeretlek Kicsim.
- Én is szeretlek Binim - álltam lábujjhegyre, majd hosszasan megcsókoltam, minek következtében az ágyra dőltünk és alvás nélküli éjszaka vette kezdetét, amit nem is bántunk, mert úgysem kellett másnap korán kelnünk. Nagyon szerettem az én kicsiny Binimet.
Elmélkedésemből a telefonom rezgése zökkent ki, amint egy név jelent meg a kijelzőn és elmosolyodtam.
- Halló - szóltam bele mosolyogva.
- Szia kislány! - hallottam meg az ismerős hangot. - Elrabolhatunk Nam-mal a délután folyamán? - kérdezte boldogan és hallottam a hangján, hogy nagyban mosolygott.
- Nyugodtan raboljatok el, de csak fél három után szabad - mentem bele a játékba.
- Értettük főnök, akkor fél három után kicsivel ott vagyunk érted. Vigyázz magadra!
- Vigyázok. Szia Jin - köszöntem el, majd bontottam a vonalat. Legalább nem fogok unatkozni délután, amíg haza nem ér este párom.
Elfogyasztottam az ebédemet, majd visszaálltam a kasszába, de még mielőtt megtettem volna, írtam egy üzenetet szerelmemnek, hogy délután Nam-ékkal leszek, így nem kell rohannia sehova sem. Az elkövetkező két és fél óra hihetetlenül gyorsan telt el és egy percem sem volt arra, hogy barátomon, vagy a délutánon gondolkodjak, így kicsit könnyebben ment minden. Mikor Vivi leszámolt és jött a váltás, én is elkezdtem leszámoltam a kasszámat, majd mindent aláírtam és mentem Vivivel öltözni. Felkaptuk az utcai ruhánkat, majd mindenkitől hangosan elköszöntünk, végül kiléptünk a friss levegőre és megpillantottam két barátomat. Fél három múlt tíz perce, de biztos voltam benne, hogy már huszonötkor itt voltak és vártak rám. Mint egy idióta siettem hozzájuk, majd az idősebbik nyakába vetettem magam, miközben egy levakarhatatlan vigyor terült el arcomon.
- Eddig még sosem örültél nekem - húzta az agyamat az idősebbik, mire csak vállon csaptam.
- A fenét nem örültem még neked ennyire. Tudod jól, mennyire örülök, mikor titeket látlak - vágtam be a durcát.
- Tudod, hogy mennyire szeretlek - ölelt magához, majd adott egy puszit.
- Tudom Jin - mosolyogtam rá, majd a fiatalabbikhoz mentem és neki is a nyakába vetettem magam. - Jó látni titeket végre.
- Én mondtam Jinnek, hogy máskor is látogassunk meg, de ő nem akart zavarni - mentegetőzött NamJoon, mire csak párja karon csapta.
- Nem szép dolog rám fogni a dogokat. Én csak nem akartam váratlanul betoppanni hozzájuk, hátha megzavarunk valamit.
- Ti sosem zavartok.
- Ha holnap ugrottak volna fel, akkor biztos megzavarnak valamit. Tudod jól, mennyire jól időzítenek, ahogy te is - szólalt meg Vivi és rám mosolygott.
- Olyan csak egyszer fordult elő! - néztem rá mosolyogva. - Jó igaz, lehet holnap megzavartak volna valamit, de miért pont holnap? - tekintettem kérdően Jinékre.
- Mert holnap mind a ketten szabadnaposak vagytok - emlékeztetett Nam.
- Ohhh tényleg. Ezt elfelejtettem - vontam vállat.
- Valami történt? - kérdezte Jin.
- Semmi - vágtam rá egyből, mire két barátom legjobb barátnőmre néztek.
- Bent volt a boltban, és nem köszönt neki - mondta sóhajtva.
- Mondom, hogy nem történt semmi - húztam el a számat.
- Aha - szólaltak meg egyszerre mind a hárman.
- Most ne nézzetek így rám - fordítottam nekik hátat.
- Sacy - lépett elém Vivi. - Ne legyél szomorú. Felesleges. Most Nam és Jin elterelik a gondolataidat és estére minden rendbe jön. Higgy nekem.
- Remélem igazad lesz.
- Volt, hogy nem volt igazam?
- Hát.. az esetek legnagyobb részében mindig nekem volt igazam - mosolyogtam rá. - Ott volt például az, amikor... - kezdtem bele.
- Jó-jó, felfogtam. Na, de most higgy nekem. Nekem lesz igazam. Gyere ide, én kis szerelmes barátnőm - fogott meg és ölelt magához.
- Lükék a fiúk - motyogtam, ahogy öleltem.
- Az összes az. Még ők is - mutatott Nam-ékra én meg elnevettem magamat.
- Ők a leglükébbek - mosolyogtam nagyban. - Köszönöm.
- Ez csak egy amolyan jó barátnős mondat volt - mosolygott rám Vivi.
- De a legjobb. Érezd jól magad Zsoltival.
- Meglesz. Te meg hívj, ha lesz valami vagy valami baj van esetleg.
- Mindenképpen - mosolyogtam és jó hosszasan megöleltem, majd hagytam hagyj menjen barátjához. Vállamra kaptam táskámat, majd két barátom elé álltam. - Merre? - kérdeztem, ahogy felnéztem rájuk, mivel vagy másfél fejjel magasabbak voltak, mint én így törhettem a nyakamat, hogy rájuk nézhessek.
- Mit szólsz egy fagyihoz, utána felmennénk hozzátok és alaposan megnevettetnénk? - ajánlkozott Jin egy ötlettel, mire elnevettem magam.
- Nem is kell elvinnünk sehova, hogy nevessél, elég ha Jin megszólal - szólalt meg mellettem Nam nevetve, mire nevetésem nagyobb lett.
- Most miért vagy ilyen gonosz velem? - vágta be a durcát a legidősebb, én meg odaléptem hozzá.
- Köszönöm ezt a gyönyörű ajánlatot, elfogadom - mosolyogtam rá és megöleltem.
- Téged mindig szeretlek, de őt most nem - mutatott a hátam mögött mosolygó férfira, aki nevetett párja hisztijén.
- És ezt higgyem is el neked? - vontam fel szemöldökömet. Éppen szóra nyitotta a száját, de közbevágtam. - Menjünk, mert a végén titeket kell kibékíteni - sóhajtottam és megfogtam kettejük kezét, amit egybe raktam, majd előttük haladtam egy kevéske ideig, hogy Nam kiengesztelje kedvesét, ami néhány perc múlva meg is valósult, mert eléggé könnyű volt Jint kiengesztelni, főleg ha Namról volt szó. Elmentünk a közeli fagyizóba, vettünk mind a hárman két-két gombóc fagyit, majd haladtunk tovább a lakásunk felé, ahol nem várt senki. Fellépcsőztem a szokásos emeletre, majd a táskámból előkotortam a kulcsomat és kinyitottam barátaim előtt az ajtót. Nem volt valami hatalmas a lakás, de bőven elég kettőnknek. Két hálószoba, fürdő, wc, konyha, nappali és étkező, másra nem is volt szükségünk. Táskámat csak ledobtam az egyik fal mellé, majd a konyhába vettem az irányt.
- Kértek valamit? - kérdeztem, ahogy a hűtőben kezdtem matatni.
- Igen. Téged, a nappaliba - hallottam meg hangjuk az említett hely felől, így felkaptam egy zacskó chipset, három poharat és egy üdítőt, majd mentem be hozzájuk. Letettem mindent a dohányzóasztalra, majd levágtam magam a kanapé egy sarkába, felhúztam térdemet és vártam, hogy történjen valami.
- Nagyon megbántott téged, ha jól látjuk - sóhajtott Nam, miközben Jinnel felém fordultak.
- Nem bántott meg. Egyszerűen csak nem köszönt, amikor bent volt a boltban, még egy intést sem kaptam - húztam el számat és fordítottam el fejemet, hogy ne kelljen rájuk néznem.
- Ezt hívják megbántásnak - mondta Jin, majd éreztem, amint feltápászkodik párja mellől, és szépen arrébb tett a kanapén. Leült mellém, majd a karfának támasztva hátát, húzott oda magához, hogy szemben üljek Nammal, miközben ő átölelt. - Tudod, mennyire elfoglalt az a gyerek, ha a munkáról van szó - kezdett bele Jin.
- Tudom jól! De eddig, minden egyes alkalommal, ha bent volt a boltban letette azt a szaros telefont, és köszönt, most meg. Még arra sem méltatott, hogy intsem nekem, vagy rám nézzen, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy ott vagyok, hogy dolgozom egyáltalán. Utálom, ha a munka fontosabb, mint én! - hadartam el bajomat és átöleltem lábaim, amint fejemet rájuk hajtottam.
- Hé. Nehogy sírj egy ilyen kis apróság miatt - éreztem meg Nam karját az enyémen és még visszatudtam kényszeríteni könnyeimet, mielőtt még elhagyták volna könnycsatornámat. - Ha egy ilyen kis semmiség miatt sírsz, akkor egy nagyobb dolognál mi fog történni? Emiatt ne sírj - simogatta meg hajamat és tudtam jól, hogy most éppen mosolyog rajtam. Felemeltem a fejemet és rájuk néztem.
- Köszönöm - mosolyogtam rájuk.
- Semmit nem kell köszönnöd, ezért vannak a barátok - puszilt arcon Jin, mire csak mosolyom nagyobb lett.
- Örülök, hogy itt vagytok - töröltem meg kissé szememet. - Na jó. Nézzünk valami jó filmet. Semmihez nincs kedvem ma, így punnyadjunk egy kicsit, csak ha nem siettek sehova.
- Sehová nem megyünk. Egy hetes szabin vagyunk mostantól, szóval időnk, mint a tenger.
- De biztos inkább egymással foglalkoznátok, minthogy rólam gondoskodjatok.
- Szerintem Jin élvezi a pátyolgatásodat, tudod jól, hogy olyan vagy számára, mint a húga.
- Az biztos - ölelt szorosan Jin. - Az én húgicám nem lehet szomorú - mosolygott rám.
- Köszönöm srácok - villantottam meg fogsoromat és csillogó szemmel néztem rájuk.
A délután nagyjából abból állt, hogy filmet néztünk és ökörködtünk, de mit is vártam két felnőtt férfitól, akiket inkább mondtam volna a kistestvéreimnek, minthogy idősebbek legyenek nálam, csupán két évvel. Egyszerűen borzalmasak voltak, amit műveltek, de örültem, hogy megmosolyogtattak ezen a délutánon és velem voltak végig, így kicsit jobb kedvem volt, mikor olyan este nyolc felé hazaindultak, mert nem laktunk közel egymáshoz. Mikor mind a kettejüktől elbúcsúztam, majd bezártam a bejárati ajtót utánuk, kissé rendbe tettem a kis lakást, végül vacsorát kezdtem készíteni magunknak, mivel későn jön haza, biztos éhes lesz, én meg eddig csak nassoltam, így majd kiugrik a szemem az éhségtől. Mikor elkészültem és el is fogyasztottam a saját adagomat, a fürdőbe vezetett az utam, hogy végre lemoshassam magamról, az aznapi dzsuvát, majd átöltöztem a pizsamámba és elhelyezkedtem a kanapén. Elfeküdtem rajta és csak bámultam a tévét, várva, hogy végre hazajöjjön. Előkotortam a mobilomat és megnéztem, hogy írt-e valamit, egyetlen üzenetem volt.
"Szia Édesem. Érezd magad jól Nam-ékkal, én későn végzek, de legkésőbb fél tizenegyre otthon leszek. Nem kell megvárnod, nyugodtan feküdj le aludni. Bemászom majd melléd az éjjel és ölelni foglak, ahogy minden egyes este, amióta csak az enyém vagy. H. <3"
Ennyi volt az üzenet, de egyből sejtettem, hogy nem jutott eszébe a délelőtt, így inkább, csak válaszoltam neki, jobban mondva akartam, amikor egy újabb üzenet jelent meg.
"Kicsim, dugóba keveredtem, így még később fogok hazaérni. Ne haragudj! Nagyon sietek haza. Szeretlek Kincsem H. <3"
Felpillantottam az órára, és észrevettem, hogy már lassan negyed tizenegy múlt, szóval majdnem egy órán át bámultam a képernyőt, majd a telefonomat.
"Én is szeretlek S. <3"
Ennyit írtam, majd letettem a telefont és lehunytam szemeimet, hátha pihenek egy kicsit, mire hazaér. Éreztem, ahogy egyre jobban elnehezedtek a szemeim és végül az álmok világába vetettem magamat, melyek közül azt álmodtam újra, amikor összeköltöztünk párommal. Az előző születésnapomon kérdezte meg, hogy laknék-e vele, és én azt hittem csak ugratott, de mikor egy kulcsot halászott elő zsebéből és átnyújtotta nekem, tudtam, hogy semmi vicces nincsen ebben a mondatban. Ott álltam előtte, abban a ruhában, amit még ő vett nekem az évfordulónkra, egyszerűen még jobban beleszerettem, így egyből igent mondtam, mintha megkérte volna kezem, úgy éreztem magam, és vetettem magam karjaiba, ahogy egyre jobban öleltem magamhoz mosolyogva. Nagyon szerettem ezt az idióta gyereket, annak ellenére, hogy valamikor totálisan elfelejtkezett dolgokról, de mindig kárpótolt, így nem tudtam rá sosem haragudni. Tudta jól, mennyire is egy érzékeny lélek vagyok, így mindig próbált meglepni kisebb-nagyobb ajándékokkal, amikkel még nagyobb mosolyt csalt arcomra. Mindennél jobban arra vágytam, hogy karjai közé bújhassak és álmodhassak tovább az éjjel, hogy minden csodálatos legyen és tökéletes, de sajnos nem egy tündérmesében éltem, vagy egy könyvben, így nem lehet az életem tökéletesen.
Egyszer volt, hogy úgy összevesztünk, hogy majdnem a kapcsolatunk kárára ment. Éppen azt terveztük, hogy hova megyünk egy nyaralni, végre ketten, már lebeszéltünk mindent, direkt kivettem azt a hetet, hogy ne is hívjanak dolgozni, minden el volt rendezve, erre az utazás előtti napon közölte, hogy halaszthatatlan munkája akadt, így nem tudunk elutazni. Olyan sokkot kaptam abban a pillanat, hogy azt hittem csak ugratott, de mint kiderült, tévedtem. Halálosan komolyan gondolta, hogy nem utazunk el. Megfogtam a legelső dolgot, ami a kezem ügyébe akadt - ami egy párna volt - és nekivágtam, miközben olyan jelzőkkel illettem, mint még soha egyetlen embert sem. Kiakadtam a szó szoros értelemben és képtelen voltam tisztán gondolkodni. Közöltem vele, hogy erre a hétre készültünk mind a ketten, mindent megterveztünk, kifizettünk és most le akarta mondani egy hülye munka miatt, így a fejéhez vágtam haragomat:
- Már elegem van abból, hogy mindig csak a második vagyok a sorban! Állandóan a munkával jössz! Nekem is van munkám! Tudom jól, hogy nem ugyan az, de én is el tudtam intézni, hogy egy hétig ne is keressenek és ne várjanak! Rohadtul megtehetted volna ezt értem! Értünk! - üvöltöttem vele, majd megfogtam a bőröndömet és elhagytam a lakást. Fogalmam sem volt arról, hova is mehetnék most. Haza nem, mert eléggé messze laktak, Vivihez nem állíthattam be csak úgy, mert biztosan befogadna, de nem akartam tönkretenni a vasárnap délutánját, Jinékhez sem mehettem, mert kitudja mit zavarhatok meg, így inkább csak sétálgattam az utcán, hogy minél messzebb kerüljek a lakástól. Állandóan csörgött a telefonom, ő hívott, de nem akartam beszélni vele, látni sem bírtam, egészen addig, míg egy másik dallam nem indult el a telefonomon és láttam meg Vivi nevét. Tudtam jól, hogy ő hívta fel.
- Sacy! Hol vagy? - ez volt az első kérdése hozzám, én meg már nem bírtam, így mindent kiadva magamból, bőgtem el magam és mondtam el bajomat. - Tudom jól, hogy megbántott, de meg kellene beszélnetek - mondta én meg nem akartam hallgatni rá. - Hol vagy? - kérdezte még egyszer, én meg körülnéztem.
- Valahol Jinékhez közel. Messze akartam kerülni onnan - törölgettem arcomat.
- Hívd fel Jint, hogy menjenek el érted, aztán hívj fel, amint náluk vagy - kaptam meg az utasítást, aminek nem mondhattam nemet. Csak elhebegtem egy oké-t, majd tárcsáztam Jin számát, aki egyből fel is vette, beszélgetésünk végéhez érve, már ott is termett Nammal együtt és vittek fel magukhoz. Nem mondtam semmit, csak sírtam és kapaszkodtam valamelyikükbe, mert azt hittem összeesem, ha nincs semmilyen támaszom. Nam felhívta helyettem legjobb barátnőmet, mert én megszólalni nem tudtam, próbáltak kicsikarni belőlem néhány szót, de nem akartam beszélni róla. Lefektettek az egyik szobába, majd Jin mellettem maradt addig, míg álomba nem sírtam magam. Mire legközelebb felnyitottam szemeimet, két kar ölelt magához és éreztem, amint a kellemes lehelet a nyakamnak csapódik, és furcsálltam, hogy Jin elaludjon mellettem, Nam meg biztos nem lehetett, így lassan emeltem fel fejemet, és mikor megpillantottam a mellettem fekvő személyt, elakadt a lélegzetem. Tekintetünk egyből találkozott, és nem tudtam, hogy most mit mondjak vagy tegyek, mert nem értettem, mit keres itt egyáltalán. Nem mondott semmit, csak megcsókolt, majd jobban ölelt magához, én meg csak meredtem magam elé, és próbáltam összetenni a dolgokat.
- Remélem beraktad a naptejet a táskádba, mert innen már nem megyünk haza - mondta halkan, miközben egy csókot kaptam tarkómra, a szemeim pedig elkerekedtek.
- Tessék? - fordultam egyből feléje.
- Holnap utazunk el, és elhoztam már a bőröndömet, pluszba este tizenegykor nincs kedvem sétálni az utcán - miközben a szavak elhagyták ajkait, megsimogatta arcomat és végig a szemembe nézett.
- De neked holnap dolgoznod kell - motyogtam és elhúzódtam kezétől.
- Már megbeszéltem mindent az igazgatóval, NamJoon átveszi a helyemet.
- Micsoda?
- Ő lett volna a beugró, ha én nem tudok ott lenni. El akartam mondani neked a dolgokat, de leginkább az ragadt meg neked, hogy holnap dolgozom.
- Mert ezt mondtad konkrétan! - vágtam rá egyből dühösen.
- Nem hagytad, hogy végigmondjam a mondanivalómat. Kicsim - tette kezét arcomra és kényszerítette, hogy szemébe nézzek - sajnálom. Legközelebb pontosabban fogalmazok.
- Remélem nem lesz ilyen legközelebb - mondtam durcásan és arcomat belefúrtam mellkasába. - Nagyon megbántottál, de az én hibám is - vallottam be, hogy én is ugyan úgy hibás voltam, mint ő.
- Sajnálom - csókolt bele hajamban. - Nem akartalak megbántani. Mivel engesztelhetlek ki? - simogatta hátamat.
- Nem szeretem, ha ki akarsz engesztelni, de talán majd egy forró, habos, romantikus fürdőzés, enyhít a haragomon - motyogtam mellkasába, miközben átöleltem és közelebb bújtam hozzá.
- Értettem, akkor semmilyen fürdőzés nem lesz holnap este - mondta, ahogy végigsimított hátamon. - Nagyon szeretlek én kicsi cicám.
- Én is szeretlek idióta fiacskám - mosolyodtam el, majd hagytam, hogy elnyomjon az álom, ahogy őt öleltem.
Másnap elutaztunk és boldogan töltöttük el azt a hetet, de éreztem, hogy ez a veszekedés, mind a kettőnknek örök emlék marad, és így is lett. Azóta mindig én voltam az első neki, nagyon ritkán fordult elő, hogy a munka miatt lemondott rólam, de valamikor fontosabb volt a munka, mint én és ezt megértettem, csak azt utáltam, ha valami megtervezett dolgot akart eldobni a munka miatt. Azóta nem veszekedtünk, komolyabban, de ez így volt rendjén, de a mai.. az nagyon rosszul esett. Ahogy az álom végére értem, hallottam, amint a bejárati ajtó zára kattant, így szemeim egyből felpattantak és felültem a kanapén, majd ahogy becsukódott az ajtó, egyből indultam a hang felé, és amint befordultam a kicsin folyosóra, meg is dermedtem. Ott állt, abban az öltözékben, amit reggel is viselt, és nyelnem kellett egyet, hogy feldolgozzam a látottakat, de éppen eleget csodálhattam naponta, így inkább odasiettem hozzá és megöleltem.
- Kicsim? Hogy-hogy fent vagy? Miért nem alszol? - kérdezte egyből, ahogy visszaölelt és a szavakat a fülembe suttogta.
- Nélküled nem tudok aludni Bini - motyogtam mellkasába és jobban öleltem magamhoz.- Akkor mit szólnál, ha mennénk aludni? - nyomot egy csókot nyakamba.
- Előtte még kérek valamit - emeltem fel fejemet, államat megtámasztottam mellkasán és felnéztem rá.
- Mit szeretnél? - mosolygott, mert pontosan tudta mit akarok.
- Megmutatod a szép pocidat? - vigyorogtam, majd egy csókot nyomtam állára.
- Szeretnéd, ha megmutatnám? - kérdezte, ahogy szorosan magához húzott.
- Nem kell megmutatnod, magamtól is meg tudom nézni - kuncogtam, ahogy megfogtam ingét és kihúztam nadrágjából, majd annyira felemeltem, hogy látszódjon gyönyörű kockahasa. Lehajtottam a fejemet, hogy megcsodálhassam hasfalát, amit nagyon szerettem simogatni, de a másik nagy gyengém a kulcscsontja volt, így eléggé gyakran kellett alapozót tennünk arra a testrészére, mert hát.. szerettem harapdálni. - Nem ér, hogy ilyen piszok jól nézel ki - motyogtam durcásan, miközben ujjammal megböktem hasát és beharaptam ajkaimat.
- Akkor is szeretnél, ha nem lenne ilyen hasam? - kérdezte, mire felkaptam a fejem.
- Persze, hogy szeretnélek. Miért ne szeretnélek? Lehet, hogy a gyengéim közé tartozik a hasad, meg a kulcscsontod, de ha nem néznél ki ilyen piszok helyesen, akkor is szeretnélek.
- Ezt a választ akartam hallani - mondta és lehajolt hozzám, hogy megcsókolhasson. Ingébe kapaszkodva csókoltam vissza, miközben egyre jobban kezdett hátrafelé tolni, melynek hatására elmosolyodtam. Keze derekamnál fogva húzott magához, végül a hátam nekicsapódott a hálószoba ajtajának.
- Mi lesz az alvással? - kérdeztem nevetve, mikor próbálta kinyitni az ajtót.
- Aludni akarsz? - kérdezte, miközben kitárult az ajtó és beléptünk rajta. Kezemet fogta és úgy húzott be a szobába.
- Már félig aludtam, mikor megjöttél - bújtam karjához, ahogy sétáltunk.
- Akkor alszunk - csókolt homlokon és befektetett az ágyba.
- De te még nem vagy álmos. Fent maradok veled - ültem fel és néztem, ahogy elkezdett levetkőzni.
- Nem kell Kicsim, nyugodtan aludj.
- De beszélni is akartam veled - motyogtam és piszkálni kezdtem az ágyneműt.
- Arról, hogy miért nem köszöntem, amikor bent voltam a boltban? - kérdezte sóhajtva, mire felkaptam a fejemet.
- Mégis láttál?
- Miért ne láttalak volna? Mindig látlak. Megmondom őszintén fogalmam sincsen miért nem köszöntem, még magamon is meglepődtem, de miközben dolgoztam rájöttem miért nem köszöntem.
- Miért?
- Mert.. éppen az igazgatóval beszéltem, és a következő szerepről beszélgettünk, mire mondta, hogy megkapnám a főszerepet és ezt pont abban a pillanatban mondta, amikor előtted sétáltam el. Nem bírtam egyszerre felfogni a hallottakat és még neked is köszönni. Tudom, semmit sem jelent ez, mert akkor is kellett volna köszönnöm, csak.. egyszerűen annyira váratlanul ért, hogy fogalmam sem volt mit tegyek. Nem akartam, hogy rosszul érezd magad, aztán meg a feje tetejére állt az egész nap. Baleset is volt a próbán, szóval semmit sem tudtam rendbe rakni. Kérlek ne haragudj. Tudom, hogy utálod, ha a munkával jövök, én is nagyon utálom, hogy folyton folyvást a munkámra hivatkozom. Nagyon sajnálom Kicsim - nézett végig a szemembe, én meg csak döbbenten ültem az ágyon és figyeltem. A végét nem nagyon hallottam, mert az első mondatnál megakadtam. Felpattantam, majd a nyakába ugrottam örömömben. - Kicsim? - szólalt meg értetlenül, mert nem értette örömöm okát.
- Gratulálok!! - mosolyogtam, ahogy öleltem magamhoz. - Biztos remekül fogsz szerepelni! - néztem fel rá. - Ugye elviszel majd a próbákra? - kérdeztem lelkesen.
- Nem haragszol..?
- Hát eléggé rosszul esett, hogy nem köszöntél, és eléggé ki is akadtam, de aztán Nam és Jin felvidítottak, na meg persze Vivi, de most hogy megtudtam, főszereplő leszel, annyira boldog vagyok. Nagyon büszke vagyok rád - mosolyogtam és megcsókoltam.
- Köszönöm, de.. én nem érzem annyira jól magam emiatt.. Megbántottalak, amiért nem köszöntem.. - hajtotta le fejét.
- Hongbin - fogtam meg arcát és kissé felemeltem, hogy rám nézzen. - Igen haragudtam, de nekem meg nem kellett volna így felkapni a vizet. Túlreagáltam. Ezért ne érezd rosszul magad. Inkább legyél boldog, mert megkaptad azt a valamit, amit már nagyon régen megérdemelsz. Ma este ünnepelnünk kell. Játsszuk újra - fontam karjaimat nyaka köré és rámosolyogtam. - Gratulálok! Nagyon büszke vagyok rád!
- Köszönöm - húzott magához és szorosan átölelt. - Sajnálom - motyogta nyakamba.
- Nincs semmi baj - öleltem erősen. - De ne legyél szomorú, jó? - csókoltam nyakába.
- Jó - mondta és felemelte fejét. - Szeretlek Kicsim.
- Én is szeretlek Binim - álltam lábujjhegyre, majd hosszasan megcsókoltam, minek következtében az ágyra dőltünk és alvás nélküli éjszaka vette kezdetét, amit nem is bántunk, mert úgysem kellett másnap korán kelnünk. Nagyon szerettem az én kicsiny Binimet.
Meglepetések:
Jung Hoseok
(J-Hope)
Nem találtam jobbat, bocsánat xD De a lényeg látszik ^^
Jeon JeonGuk
(JungKook)
Remélem tetszik az illetőnek :3
Nam TaeHyun
Nagyon cukkancs ez a gyermekecske :3
Lee Hongbin
(Bini)
Amiért nekem has- és kulcscsont fétisem van :3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése