Örülök, hogy enyém lehetett a megtiszteltetés, hogy megírhattam ezt a történetet. Ezt a történetet Kajcsa Zsófiának írtam :3 remélem tetszeni fog neked :3 meg nektek :3 <3 kedvenceim közé tartozik ez a páros, így nagy lelkesedéssel írtam a történetet :3 amint elolvastam, hogy KrisHan-t akarsz, beugrott a történet :3 egyből elterveztem mi lesz :3 csak a megírása volt nehéz, de remélem meg leszel elégedve :3 <3 köszönöm, hogy megírhattam ezt :3 <3
Szereplők: Lu Han és Wu Yifan (Kris)
Páros: KrisHan
Banda: Exo
Korhatár: nincsen
Műfaj: fluff
Kris POV
- LuHan! Hányszor mondjam még el, hogy a ruháidat ne hagyd szanaszét! Megmondtam neked, hogy utálom! - förmedek rá lakótársamra, mert már megint szanaszét hagyta a ruháit a lakásban. Minden hét ezen napján eljátssza ezt, és már nem bírom hangsúlyozni, mennyire is az őrületbe kerget. Dühösen kezdem el összeszedni a ruháit a földről, majd viszem be a fürdőbe és vágom bele a szennyes tartóba. A ruhákkal nincs gond, de ha már az alsóit kell összeszednem, akkor borul el az agyam. Megértem, hogy egy huszonnégy éves férfinek, ereje nincs arra, hogy a fürdőbe menjen, hanem egyből az ágyba dől, majd másnap levágja magáról a koszos ruhát és megy is melóba. Tökéletesen megértem, mert nekem is van ilyen napom, de akkor ha hazaérek, elpakolok magam után, hogy ne zavarjam a másikat. Mindig figyelek arra, hogy ne zavarjam LuHant semmiben sem, de ő teljességgel szarik a fejemre. Már három éve vagyunk lakótársak. Nem is tudom, hogy mióta ismerjük egymást, így lehet, hogy már hozzá kellett volna szoknom. Legalább annyi jó van ebben a napban, hogy egyikünk sem dolgozik, így együtt lehetünk. Szeretem azokat a napokat, mikor ketten vagyunk csak, de...
- Bocsi, Kris! De rohannom kell! - üvölti drága barátom, és már a bejárati ajtónál van. Feléje kapom a fejemet.
- Azt hittem, ma nem dolgozol - szólók hozzá, miközben a bejárat felé veszem az irányt.
- Nem is. Csak el kell intéznem néhány dolgot - mondja, miközben felveszi a cipőjét.
- Értem - mondom sóhajtva. - Pedig azt hittem, itthon leszünk - suttogom.
- Tessék? - néz rám.
- Semmi - felelem egy hatalmas sóhajtás közepette.
- Vacsorára itthon leszek - mosolyodik el.
- Rendben.
- Szia - nyom egy csókot ajkamra, majd kilép az ajtón.
- Szia - mondom az ajtónak és a konyhába megyek.
Már megint egyedül vagyok. Nagyon ,,örülök" neki. Mindig ezt csinálja. Akárhányszor együtt szeretnék lenni vele, kitalálja, hogy most el kell mennie valahova, vagy fáradt mindenhez. Már kezdem úgy érezni, hogy nem szeret. Két éve vagyunk együtt és minden megvan, aminek lennie kell.
*
Ő vallott nekem szerelmet két éve. Amikor elmondta, sokkolt. Nem tudtam mit mondani rá. Napokig nem szóltam hozzá. Nem undorodtam tőle, csak furcsa volt az egész. Képtelen voltam felfogni, hogy képes engem szeretni, mikor a legrosszabb ember voltam a világon. Tudta, mekkora seggfej vagyok, de ő akkor is szeret. Aztán egyik nap a kelleténél többet ittam otthon és éppen ezen gondolkodtam, mikor hazaért. Ittas mosollyal az arcomon sétáltam felé, miközben ő közelebb lépett. Mikor meglátta arcomat, megijedt és menekülni próbált, de én erősebb voltam, megragadtam a karjánál fogva és a falnak nyomtam. Testemmel neki préselődtem, két kezét a feje fölé emeltem és arcától néhány centire volt az enyém, úgy néztem a szemébe. Nem tudtam elképezni, hogy szerethet engem. Engem, aki annyi fájdalmat okozott már neki. Így is képes volt szeretni engem.
- Hogy szerethetsz engem? - kérdeztem.
- Ezt nem tudom megmagyarázni - felelte egyszerűen.
- De biztos van magyarázat! - förmedtem rá.
- Ezt nem lehet megmagyarázni, Kris! - üvöltött rám. - Az érzelmeknek nem lehet parancsolni! Nem tehetek róla, hogy így érzek irántad! Nem én parancsolok az érzéseimnek! Én megpróbáltalak elfelejteni, de nem ment! Szerinted, nem próbáltam mást szeretni? Szerinted, olyan könnyű ez? Én nem akartam beléd szeretni, de megtörtént, szóval ne engem hibáztass! Én mindent megtettem, hogy ne legyek szerelmes beléd, de nem ment! Én szeretlek, Yifan! - mondta sírva.
Nem tudom, mi üthetett belém akkor, lehet az alkohol miatt volt, lehet LuHan könnyeitől, de lehet azért, mert ráébredtem valamire. Szabad kezemmel megsimogattam arcát, letöröltem a könnyeit és aggódva néztem rá. Végül olyat tettem, amit nem bántam meg azóta sem. Ráhajoltam szájára és megcsókoltam. Lágyan érintettem puha, édes ajkait, kezemmel simogattam sima bőrét. Féltem, hogy megijed tőlem és elkezd ütni, hogy mégis mit is tettem, de nem így tett. Helyette megmozdította ajkát és visszacsókolt. Elengedtem kezét, majd arcára simítottam. Erre nyakamba karolta és jobban magához vonz. Mikor elfogyott mindkettőnk levegője elváltunk egymástól.
- Ne adj hiú reményeket! - suttogta keserűen.
- Nem adok, mert komolyan gondoltam - érintettem homlokomat homlokának. - Halálosan komolyan gondoltam ezt az egészet és ezt is - dönnyögtem mélyen és újra megcsókoltam. Ez a csók sokkal érzékibb volt, minden érzésemet belevittem.
- Yifan... Ne csináld ezt, ha nem is szeretsz! - sírta.
- Én szeretlek, LuHan! - csókoltam meg újra, de sokkal szenvedélyesebb volt.
*
Az egy csodálatos nap volt. Azóta van sínen az életünk. Legalábbis szerintem. Leülök a nappaliba és bekapcsolom a tv-t. Mit csináljak most, hogy elment? Elegem van már ebből. Miért nem lehetünk végre együtt, egy rohadt napot? Olyan rég voltunk együtt. Nem tudom mikor volt olyan reggel, amikor egymás mellett ébredtünk, egyikünknek sem kellett dolgoznia, és az egész nap a rendelkezésünkre állt. Több mint egy hónapja volt. Hiányzik. Kezd az idegeimre menni már. Rosszul érzem magam, ha nincs velem. Nem tudom hányszor folyamodtam arra, hogy kielégítsem magamat kézzel, mert ő vagy fáradt volt, vagy nem akarta, én meg... nem tudtam mit csinálni. Nagyon vágytam az érintésére, de az is elég lett volna, ha megölel, de nem. Semmi sem volt képes, még egy ölelésre sem. Kezdem tényleg azt érezni nem szeret. Ránézek az órára és még csak fél kettő. Készítek magamnak valami ebédet, amit a nappaliban elfogyasztok, majd takarítani kezdek. Jobb dolgom úgy sincs. Eltelik egy óra, majd még egy és végül fél öt van. Leülök a kanapéra és olvasni kezdek. Nem tudom mit is kezdjek magammal. Annyira unalmas minden, nélküle. Végül egy óra olvasás után, elkezdem a vacsorát készíteni. Arra gondolok, mikor egyik nap ő várt vacsorával. A lehető legboldogabb voltam akkor.
Nem kell nagyon sok idő és elkészülők a vacsorával. Megterítek, gyertyát gyújtok, lassú zenét kapcsolok és várom. Mindent előkészítek, hogy a lehető legromantikusabb legyen az egész. Eltelik egy óra, és még sehol sincs. Egyre idegesebb vagyok. Egy üzenet vagy hívás sincs tőle. Most elfelejtette? Megígérte, és azt mindig betartja! Mindig! Sosem volt még ilyen, hogy elfelejtette volna, a vacsorát. Jobban szerette néha a hasát, mint engem, de ezt sosem vettem magamra. Nem felejthette el! Ott ülök még két órát, várva őt, de nem jön. Komolyan elfelejtette? Nem hiszem el! Elfújon a gyertyákat, az ételt a hűtőbe teszem. A hálóba megyek és pakolni kezdek. Ruhákat dobok egy táskába, majd amint megtelik, becsukom és a bejárati ajtóhoz teszem. Visszamegyek a hálóba, bezárom az ajtót magam mögött és az ágyba feküdve, magamra húzom a takarót és... könnyezni kezd a szemem. Elkezdem törölni, de nem akar elmúlni. Egyre jobban törlöm, annál több jön elő. Mi a fenéért sírok most? Nem tudom, hogy de álomba sírom magamat...
- Yifan! - hallom hangját. Nehézkesen, de kinyitom a szememet és az órára pillantok. Fél három. Szóval most ért haza.
- Mit akarsz? - szólók ki.
- Be szeretnék jutni a hálóba mondjuk.
- És minek?
- Mert itt lakom talán?
- Úgy tűnik nem tűnt fel a táska és az utalás.
- Yifan! Magyarázd már el nekem, miért vannak a cuccaim egy táskában az ajtónál? Miért van bezárva a háló ajtaja? Miért nem veszed fel a telefont? - mondja a kérdéseit kiakadva.
- Tudnod kéne, miért is történnek ezek a dolgok! - mondom idegesen.
- Miért kéne tudnom?
- Csak nézz rá az étkezőasztalra! - mondom és magamra húzom a takarót.
- Hogy az a!!!! Bocsáss meg Yifan! Elfelejtettem! Annyi mindent intéztem, hogy teljesen kiment a fejemből. Minden elhúzódott és időm nem volt arra, hogy szóljak! Bocsáss meg kérlek!
- Ezzel kicsit elkéstél!
- Hogy érted ezt?
- Én ezt nem tudom tovább folytatni! Elegem van már abból, hogy sosincs időnk egymásra. Eltűnsz LuHan! Hiányzol! Kezdem azt érezni egyáltalán nem szeretsz! Eltűnsz az életemből! Mintha csak egy barát lennék és nem a barátod! Tudod, milyen rosszul esik az, mikor készül az ember és már órákon át, de nem jön? Tudod mekkora csalódás? Tudod... - kezdek el sírni - mennyire fáj? Van róla fogalmad egyáltalán? Én így nem tudok tovább élni LuHan! Lehet nekem kéne megmutatni, milyen erős, szilárd és törhetetlen vagyok, de azért nekem is vannak érzéseim! Nekem is fájnak dolgok! Engem is meg lehet bántani! Én is összetörök egyszer! Gyűltek ezek az érzések bennem és most telt be a pohár. Nem bírok több ilyet elviselni! Egyre többször utasítottál el, hagytál egyedül és ma is. Minden tönkrement LuHan! Ennek vége van! Nincs tovább! - mondom sírva. Életemben először akadtam ki ennyire valamire. Mindig mindent eltűrtem, de most túl sok minden volt.
- Ne mond ezt Kris! Jóvá teszem!
- Hogy??? Hogy akarod jóvá tenni azt, amit nem tudsz?
- Jóvá teszem Yifan!
- Nem tudod! - üvöltöm el magamat.
Magamra rántom a takarót és nem hallgatom tovább, amit mond. Próbálom elfelejteni, de nem tudom. Nem akarom, hogy elmenjen. Azt akarom, hogy itt legyen mellettem, de összetörte a szívemet. Neki kell tennie valamit, de... nem hiszem, hogy nekünk van közös jövőnk.
Másnap reggel, jobban mondva aznap, mikor kinyitom a szemem nem találom magam mellett LuHant. Először ijedten pattan ki a szemem, majd eszembe jut az este. Biztos elment. Itt hagyott. Megértem, ha elmegy. Én sem maradnék, ha a barátom éppen az előbb közölte velem vége. Fekszem az ágyban és szorongatom az ágyhúzatót. Most mihez kezdjek? Valamit tennem kéne magammal. Rápillantok az órára, fél nyolc van, semmi kedvem felkelni. A hátamra dőlök és a plafont nézem. Vajon mi romolhatott el kettőnk közt? Mi az oka, hogy ide jutottunk? Helyesen cselekedtem az este? Jól tettem, hogy kidobtam? Azt aki szeret. Azt aki mindig velem volt. Jóban, rosszban. Ápolt, ha beteg voltam. Felvidított. Megnevettetett. Ha kellett velem együtt sírt. Megvigasztalt. Szeretett. Igen... szeretett, most már nem. Nem vagyok én neki már senki. Egy senki vagyok. Egy névtelen valaki. Nem létezek. Elveszek. Eltűnők. Nem lesz senki ilyen, mint LuHan. Sosem fogok olyan embert találni, mint ő. Ennyire megértő, segítőkész, kedves, életvidám, idióta, barmot, akit mérhetetlenül szeretek. Túlságosan szeretem, ahhoz hogy elfelejtsem és mást szeressek helyette. Én nem tudok mást szeretni, csak őt. Miért ilyen nehéz a szerelem? A többieknek miért megy ilyen könnyen? Miért csak nekem nem megy? Miért kell mindent elrontanom? Megőrjít ez az egész! Mit tegyek?
Végül megunom az ágyban fekvést és felkelek. Magamra kapok valamit tiszta ruhát, majd kissé félve kinyitom az ajtót. Lassan, fáradtan, szomorúan ballagok a konyha felé, félek, hogy nem lesz ott. A konyhában nem találok senkit. Tényleg elment. Akkor itt a vége. Sóhajtva kezdek el magamnak reggelit készíteni. Elment a kedvem az élettől. Már majdnem kész vagyok, mikor valaki hátulról átölel. Megdermedek teljesen. Lenézek az engem karoló karokra. LuHan? Bennem reked a levegő és úgy próbálok a vállam felett átlesni. Megpillantom kicsi termetét és bozontos haját. Tényleg ő az. Arcát belenyomja a hátamba, a karja erősen ölel magához, kifejezve, hogy hozzá tartozom.
- Lu...
- Yifan! Én nagyon sajnálom! Elfelejtettem a vacsorát, pedig megígértem! Sajnálom, hogy csalódást okoztam! Haza akartam jönni, csak muszáj volt elintéznem ezt - mondja, mire egyik kezével a zsebében kezd kutakodni és elém emel egy lapot.
- Mi ez?
- Nézd meg! - mondja. Elveszem tőle a lapot és kinyitom. Elkezdem olvasni a sorokat és megfeszülök.
- Ezt...
- Van egy ismerősöm, annál a cégnél, ahová nagyon szeretnél bekerülni. Tegnap beszéltem vele és órákon keresztül győzködtem őt, a főnökét, meg az igazgatót, hogy miért vagy alkalmas a feladatra. Három óra győzködés és érvelés után, sikeresen meggyőztem őket, hogy alkalmas vagy a feladatra. Felvesznek oda, csak be kell menned egy beszélgetésre. Aztán gondoltam megleplek valamivel, hogy felvettek, de dugóba kerültem a busszal. A telefonom lemerült, így hívni sem tudtalak. Meg aztán baleset is volt a városban, ezért nem jöttem haza vacsorára. Nem direkt csináltam! Sosem tennék ilyet! Nem okoznék neked fájdalmat!
- Akkor miért utasítottál el állandóan? - kérdezem.
- Mert, azt akartam, hogy fokozódjon benned a vágy és mikor ez az állás biztos akkor megünnepeljük... Akkor mindent engedek neked.
- Mindent?
- Igen, de nem így terveztem a tegnapi napot. Sajnálom, hogy azt hitted elfelejtem. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Sajnálok mindent! Mindent az ég világon! Ha kell küldj el, mert nem bízol bennem most már! Mondj rám minden szót, mekkora egy idióta, bunkó, barom vagyok. Bármit! Legyél rám dühös! Utálj! Gyűlölj! Bármit elviselek! Csak... - és itt hallom meg hangján, hogy szipog - ne hagyj el! Maradj velem! Szükségem van rád Yifan! Nem is kell, hogy szeress csak maradj velem! Maradj a barátom, aki elvisel! Rajtad kívül senki sem ért meg! Mindent tudsz rólam! Tudod, hogy ha megígérek valamit, azt be is tartom! Kérlek Yifan! - ölel magához.
- LuHan...
- Szeretlek Yifan! Nagyon szeretlek! Szavakba nem tudom foglalni mennyire! Fontos vagy számomra! Nélküled nem tudok élni! Szeretlek! -ölel egyre jobban magához. Ezt... még sosem mondta nekem. Leteszem a papírt a pultra. Komolyan ezt tette értem? Lefejtem magamról karját, vele szembe fordulok és magamhoz ölelem.
- Ilyet még soha senki nem tett értem. Nem tudom mit mondjak erre. LuHan én... nagyon szépen köszönöm. Nem tudom, hogyan köszönjem meg neked ezt. És... - ölelem jobban magamhoz - én sajnálom, hogy ennyire kiakadtam. Nem kellett volna, ilyen szinten felkapnom a vizet. Túlreagáltam az egészet, csak egyszerűen gyűltek a dolgok, és nem gondolkodtam ésszerűen. Sajnálom!
- Nem a te hibád Yifan! Az én hibám! Semmiről sem tehetsz! Ne kérj bocsánatot!
- Rendben! Nagyon szépen köszönöm!
- Ne köszönd! Megérdemled!
- Szeretlek LuHan!
- Én is szeretlek Yifan! - mondja és felnéz rám. Kezemet arcára helyezem és végül elveszek szemében. Lehajolok hozzá és megcsókolom. Erre vártam már nem is tudom mióta. Kezét felvezeti mellkasomon, egészen nyakamig és átkarolja. Kezemet derekára vezetem és közelebb húzom magamhoz. Egyre jobban vadul el a csók, nyelvemet átdugom szájába és birtokom alá veszem övét. Elkezdem eltolni magunkat a pulttól, az asztal irányába. Mikor nekiütközik, felkapom és ráültetem. Egyre jobban falom ajkát és közeledett felé. Nem tétlenkedik, fogával ajkamat harapdálja és a hajamat húzza kezével.
- LuHan... - mondom bele a csókba.
- Igen? - kérdezi és csípőjéhez húz.
Elvigyorodok.
- Megőrjítesz!
Szereplők: Lu Han és Wu Yifan (Kris)
Páros: KrisHan
Banda: Exo
Korhatár: nincsen
Műfaj: fluff
Kris POV
- LuHan! Hányszor mondjam még el, hogy a ruháidat ne hagyd szanaszét! Megmondtam neked, hogy utálom! - förmedek rá lakótársamra, mert már megint szanaszét hagyta a ruháit a lakásban. Minden hét ezen napján eljátssza ezt, és már nem bírom hangsúlyozni, mennyire is az őrületbe kerget. Dühösen kezdem el összeszedni a ruháit a földről, majd viszem be a fürdőbe és vágom bele a szennyes tartóba. A ruhákkal nincs gond, de ha már az alsóit kell összeszednem, akkor borul el az agyam. Megértem, hogy egy huszonnégy éves férfinek, ereje nincs arra, hogy a fürdőbe menjen, hanem egyből az ágyba dől, majd másnap levágja magáról a koszos ruhát és megy is melóba. Tökéletesen megértem, mert nekem is van ilyen napom, de akkor ha hazaérek, elpakolok magam után, hogy ne zavarjam a másikat. Mindig figyelek arra, hogy ne zavarjam LuHant semmiben sem, de ő teljességgel szarik a fejemre. Már három éve vagyunk lakótársak. Nem is tudom, hogy mióta ismerjük egymást, így lehet, hogy már hozzá kellett volna szoknom. Legalább annyi jó van ebben a napban, hogy egyikünk sem dolgozik, így együtt lehetünk. Szeretem azokat a napokat, mikor ketten vagyunk csak, de...
- Bocsi, Kris! De rohannom kell! - üvölti drága barátom, és már a bejárati ajtónál van. Feléje kapom a fejemet.
- Azt hittem, ma nem dolgozol - szólók hozzá, miközben a bejárat felé veszem az irányt.
- Nem is. Csak el kell intéznem néhány dolgot - mondja, miközben felveszi a cipőjét.
- Értem - mondom sóhajtva. - Pedig azt hittem, itthon leszünk - suttogom.
- Tessék? - néz rám.
- Semmi - felelem egy hatalmas sóhajtás közepette.
- Vacsorára itthon leszek - mosolyodik el.
- Rendben.
- Szia - nyom egy csókot ajkamra, majd kilép az ajtón.
- Szia - mondom az ajtónak és a konyhába megyek.
Már megint egyedül vagyok. Nagyon ,,örülök" neki. Mindig ezt csinálja. Akárhányszor együtt szeretnék lenni vele, kitalálja, hogy most el kell mennie valahova, vagy fáradt mindenhez. Már kezdem úgy érezni, hogy nem szeret. Két éve vagyunk együtt és minden megvan, aminek lennie kell.
*
Ő vallott nekem szerelmet két éve. Amikor elmondta, sokkolt. Nem tudtam mit mondani rá. Napokig nem szóltam hozzá. Nem undorodtam tőle, csak furcsa volt az egész. Képtelen voltam felfogni, hogy képes engem szeretni, mikor a legrosszabb ember voltam a világon. Tudta, mekkora seggfej vagyok, de ő akkor is szeret. Aztán egyik nap a kelleténél többet ittam otthon és éppen ezen gondolkodtam, mikor hazaért. Ittas mosollyal az arcomon sétáltam felé, miközben ő közelebb lépett. Mikor meglátta arcomat, megijedt és menekülni próbált, de én erősebb voltam, megragadtam a karjánál fogva és a falnak nyomtam. Testemmel neki préselődtem, két kezét a feje fölé emeltem és arcától néhány centire volt az enyém, úgy néztem a szemébe. Nem tudtam elképezni, hogy szerethet engem. Engem, aki annyi fájdalmat okozott már neki. Így is képes volt szeretni engem.
- Hogy szerethetsz engem? - kérdeztem.
- Ezt nem tudom megmagyarázni - felelte egyszerűen.
- De biztos van magyarázat! - förmedtem rá.
- Ezt nem lehet megmagyarázni, Kris! - üvöltött rám. - Az érzelmeknek nem lehet parancsolni! Nem tehetek róla, hogy így érzek irántad! Nem én parancsolok az érzéseimnek! Én megpróbáltalak elfelejteni, de nem ment! Szerinted, nem próbáltam mást szeretni? Szerinted, olyan könnyű ez? Én nem akartam beléd szeretni, de megtörtént, szóval ne engem hibáztass! Én mindent megtettem, hogy ne legyek szerelmes beléd, de nem ment! Én szeretlek, Yifan! - mondta sírva.
Nem tudom, mi üthetett belém akkor, lehet az alkohol miatt volt, lehet LuHan könnyeitől, de lehet azért, mert ráébredtem valamire. Szabad kezemmel megsimogattam arcát, letöröltem a könnyeit és aggódva néztem rá. Végül olyat tettem, amit nem bántam meg azóta sem. Ráhajoltam szájára és megcsókoltam. Lágyan érintettem puha, édes ajkait, kezemmel simogattam sima bőrét. Féltem, hogy megijed tőlem és elkezd ütni, hogy mégis mit is tettem, de nem így tett. Helyette megmozdította ajkát és visszacsókolt. Elengedtem kezét, majd arcára simítottam. Erre nyakamba karolta és jobban magához vonz. Mikor elfogyott mindkettőnk levegője elváltunk egymástól.
- Ne adj hiú reményeket! - suttogta keserűen.
- Nem adok, mert komolyan gondoltam - érintettem homlokomat homlokának. - Halálosan komolyan gondoltam ezt az egészet és ezt is - dönnyögtem mélyen és újra megcsókoltam. Ez a csók sokkal érzékibb volt, minden érzésemet belevittem.
- Yifan... Ne csináld ezt, ha nem is szeretsz! - sírta.
- Én szeretlek, LuHan! - csókoltam meg újra, de sokkal szenvedélyesebb volt.
*
Az egy csodálatos nap volt. Azóta van sínen az életünk. Legalábbis szerintem. Leülök a nappaliba és bekapcsolom a tv-t. Mit csináljak most, hogy elment? Elegem van már ebből. Miért nem lehetünk végre együtt, egy rohadt napot? Olyan rég voltunk együtt. Nem tudom mikor volt olyan reggel, amikor egymás mellett ébredtünk, egyikünknek sem kellett dolgoznia, és az egész nap a rendelkezésünkre állt. Több mint egy hónapja volt. Hiányzik. Kezd az idegeimre menni már. Rosszul érzem magam, ha nincs velem. Nem tudom hányszor folyamodtam arra, hogy kielégítsem magamat kézzel, mert ő vagy fáradt volt, vagy nem akarta, én meg... nem tudtam mit csinálni. Nagyon vágytam az érintésére, de az is elég lett volna, ha megölel, de nem. Semmi sem volt képes, még egy ölelésre sem. Kezdem tényleg azt érezni nem szeret. Ránézek az órára és még csak fél kettő. Készítek magamnak valami ebédet, amit a nappaliban elfogyasztok, majd takarítani kezdek. Jobb dolgom úgy sincs. Eltelik egy óra, majd még egy és végül fél öt van. Leülök a kanapéra és olvasni kezdek. Nem tudom mit is kezdjek magammal. Annyira unalmas minden, nélküle. Végül egy óra olvasás után, elkezdem a vacsorát készíteni. Arra gondolok, mikor egyik nap ő várt vacsorával. A lehető legboldogabb voltam akkor.
Nem kell nagyon sok idő és elkészülők a vacsorával. Megterítek, gyertyát gyújtok, lassú zenét kapcsolok és várom. Mindent előkészítek, hogy a lehető legromantikusabb legyen az egész. Eltelik egy óra, és még sehol sincs. Egyre idegesebb vagyok. Egy üzenet vagy hívás sincs tőle. Most elfelejtette? Megígérte, és azt mindig betartja! Mindig! Sosem volt még ilyen, hogy elfelejtette volna, a vacsorát. Jobban szerette néha a hasát, mint engem, de ezt sosem vettem magamra. Nem felejthette el! Ott ülök még két órát, várva őt, de nem jön. Komolyan elfelejtette? Nem hiszem el! Elfújon a gyertyákat, az ételt a hűtőbe teszem. A hálóba megyek és pakolni kezdek. Ruhákat dobok egy táskába, majd amint megtelik, becsukom és a bejárati ajtóhoz teszem. Visszamegyek a hálóba, bezárom az ajtót magam mögött és az ágyba feküdve, magamra húzom a takarót és... könnyezni kezd a szemem. Elkezdem törölni, de nem akar elmúlni. Egyre jobban törlöm, annál több jön elő. Mi a fenéért sírok most? Nem tudom, hogy de álomba sírom magamat...
- Yifan! - hallom hangját. Nehézkesen, de kinyitom a szememet és az órára pillantok. Fél három. Szóval most ért haza.
- Mit akarsz? - szólók ki.
- Be szeretnék jutni a hálóba mondjuk.
- És minek?
- Mert itt lakom talán?
- Úgy tűnik nem tűnt fel a táska és az utalás.
- Yifan! Magyarázd már el nekem, miért vannak a cuccaim egy táskában az ajtónál? Miért van bezárva a háló ajtaja? Miért nem veszed fel a telefont? - mondja a kérdéseit kiakadva.
- Tudnod kéne, miért is történnek ezek a dolgok! - mondom idegesen.
- Miért kéne tudnom?
- Csak nézz rá az étkezőasztalra! - mondom és magamra húzom a takarót.
- Hogy az a!!!! Bocsáss meg Yifan! Elfelejtettem! Annyi mindent intéztem, hogy teljesen kiment a fejemből. Minden elhúzódott és időm nem volt arra, hogy szóljak! Bocsáss meg kérlek!
- Ezzel kicsit elkéstél!
- Hogy érted ezt?
- Én ezt nem tudom tovább folytatni! Elegem van már abból, hogy sosincs időnk egymásra. Eltűnsz LuHan! Hiányzol! Kezdem azt érezni egyáltalán nem szeretsz! Eltűnsz az életemből! Mintha csak egy barát lennék és nem a barátod! Tudod, milyen rosszul esik az, mikor készül az ember és már órákon át, de nem jön? Tudod mekkora csalódás? Tudod... - kezdek el sírni - mennyire fáj? Van róla fogalmad egyáltalán? Én így nem tudok tovább élni LuHan! Lehet nekem kéne megmutatni, milyen erős, szilárd és törhetetlen vagyok, de azért nekem is vannak érzéseim! Nekem is fájnak dolgok! Engem is meg lehet bántani! Én is összetörök egyszer! Gyűltek ezek az érzések bennem és most telt be a pohár. Nem bírok több ilyet elviselni! Egyre többször utasítottál el, hagytál egyedül és ma is. Minden tönkrement LuHan! Ennek vége van! Nincs tovább! - mondom sírva. Életemben először akadtam ki ennyire valamire. Mindig mindent eltűrtem, de most túl sok minden volt.
- Ne mond ezt Kris! Jóvá teszem!
- Hogy??? Hogy akarod jóvá tenni azt, amit nem tudsz?
- Jóvá teszem Yifan!
- Nem tudod! - üvöltöm el magamat.
Magamra rántom a takarót és nem hallgatom tovább, amit mond. Próbálom elfelejteni, de nem tudom. Nem akarom, hogy elmenjen. Azt akarom, hogy itt legyen mellettem, de összetörte a szívemet. Neki kell tennie valamit, de... nem hiszem, hogy nekünk van közös jövőnk.
Másnap reggel, jobban mondva aznap, mikor kinyitom a szemem nem találom magam mellett LuHant. Először ijedten pattan ki a szemem, majd eszembe jut az este. Biztos elment. Itt hagyott. Megértem, ha elmegy. Én sem maradnék, ha a barátom éppen az előbb közölte velem vége. Fekszem az ágyban és szorongatom az ágyhúzatót. Most mihez kezdjek? Valamit tennem kéne magammal. Rápillantok az órára, fél nyolc van, semmi kedvem felkelni. A hátamra dőlök és a plafont nézem. Vajon mi romolhatott el kettőnk közt? Mi az oka, hogy ide jutottunk? Helyesen cselekedtem az este? Jól tettem, hogy kidobtam? Azt aki szeret. Azt aki mindig velem volt. Jóban, rosszban. Ápolt, ha beteg voltam. Felvidított. Megnevettetett. Ha kellett velem együtt sírt. Megvigasztalt. Szeretett. Igen... szeretett, most már nem. Nem vagyok én neki már senki. Egy senki vagyok. Egy névtelen valaki. Nem létezek. Elveszek. Eltűnők. Nem lesz senki ilyen, mint LuHan. Sosem fogok olyan embert találni, mint ő. Ennyire megértő, segítőkész, kedves, életvidám, idióta, barmot, akit mérhetetlenül szeretek. Túlságosan szeretem, ahhoz hogy elfelejtsem és mást szeressek helyette. Én nem tudok mást szeretni, csak őt. Miért ilyen nehéz a szerelem? A többieknek miért megy ilyen könnyen? Miért csak nekem nem megy? Miért kell mindent elrontanom? Megőrjít ez az egész! Mit tegyek?
Végül megunom az ágyban fekvést és felkelek. Magamra kapok valamit tiszta ruhát, majd kissé félve kinyitom az ajtót. Lassan, fáradtan, szomorúan ballagok a konyha felé, félek, hogy nem lesz ott. A konyhában nem találok senkit. Tényleg elment. Akkor itt a vége. Sóhajtva kezdek el magamnak reggelit készíteni. Elment a kedvem az élettől. Már majdnem kész vagyok, mikor valaki hátulról átölel. Megdermedek teljesen. Lenézek az engem karoló karokra. LuHan? Bennem reked a levegő és úgy próbálok a vállam felett átlesni. Megpillantom kicsi termetét és bozontos haját. Tényleg ő az. Arcát belenyomja a hátamba, a karja erősen ölel magához, kifejezve, hogy hozzá tartozom.
- Lu...
- Yifan! Én nagyon sajnálom! Elfelejtettem a vacsorát, pedig megígértem! Sajnálom, hogy csalódást okoztam! Haza akartam jönni, csak muszáj volt elintéznem ezt - mondja, mire egyik kezével a zsebében kezd kutakodni és elém emel egy lapot.
- Mi ez?
- Nézd meg! - mondja. Elveszem tőle a lapot és kinyitom. Elkezdem olvasni a sorokat és megfeszülök.
- Ezt...
- Van egy ismerősöm, annál a cégnél, ahová nagyon szeretnél bekerülni. Tegnap beszéltem vele és órákon keresztül győzködtem őt, a főnökét, meg az igazgatót, hogy miért vagy alkalmas a feladatra. Három óra győzködés és érvelés után, sikeresen meggyőztem őket, hogy alkalmas vagy a feladatra. Felvesznek oda, csak be kell menned egy beszélgetésre. Aztán gondoltam megleplek valamivel, hogy felvettek, de dugóba kerültem a busszal. A telefonom lemerült, így hívni sem tudtalak. Meg aztán baleset is volt a városban, ezért nem jöttem haza vacsorára. Nem direkt csináltam! Sosem tennék ilyet! Nem okoznék neked fájdalmat!
- Akkor miért utasítottál el állandóan? - kérdezem.
- Mert, azt akartam, hogy fokozódjon benned a vágy és mikor ez az állás biztos akkor megünnepeljük... Akkor mindent engedek neked.
- Mindent?
- Igen, de nem így terveztem a tegnapi napot. Sajnálom, hogy azt hitted elfelejtem. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Sajnálok mindent! Mindent az ég világon! Ha kell küldj el, mert nem bízol bennem most már! Mondj rám minden szót, mekkora egy idióta, bunkó, barom vagyok. Bármit! Legyél rám dühös! Utálj! Gyűlölj! Bármit elviselek! Csak... - és itt hallom meg hangján, hogy szipog - ne hagyj el! Maradj velem! Szükségem van rád Yifan! Nem is kell, hogy szeress csak maradj velem! Maradj a barátom, aki elvisel! Rajtad kívül senki sem ért meg! Mindent tudsz rólam! Tudod, hogy ha megígérek valamit, azt be is tartom! Kérlek Yifan! - ölel magához.
- LuHan...
- Szeretlek Yifan! Nagyon szeretlek! Szavakba nem tudom foglalni mennyire! Fontos vagy számomra! Nélküled nem tudok élni! Szeretlek! -ölel egyre jobban magához. Ezt... még sosem mondta nekem. Leteszem a papírt a pultra. Komolyan ezt tette értem? Lefejtem magamról karját, vele szembe fordulok és magamhoz ölelem.
- Ilyet még soha senki nem tett értem. Nem tudom mit mondjak erre. LuHan én... nagyon szépen köszönöm. Nem tudom, hogyan köszönjem meg neked ezt. És... - ölelem jobban magamhoz - én sajnálom, hogy ennyire kiakadtam. Nem kellett volna, ilyen szinten felkapnom a vizet. Túlreagáltam az egészet, csak egyszerűen gyűltek a dolgok, és nem gondolkodtam ésszerűen. Sajnálom!
- Nem a te hibád Yifan! Az én hibám! Semmiről sem tehetsz! Ne kérj bocsánatot!
- Rendben! Nagyon szépen köszönöm!
- Ne köszönd! Megérdemled!
- Szeretlek LuHan!
- Én is szeretlek Yifan! - mondja és felnéz rám. Kezemet arcára helyezem és végül elveszek szemében. Lehajolok hozzá és megcsókolom. Erre vártam már nem is tudom mióta. Kezét felvezeti mellkasomon, egészen nyakamig és átkarolja. Kezemet derekára vezetem és közelebb húzom magamhoz. Egyre jobban vadul el a csók, nyelvemet átdugom szájába és birtokom alá veszem övét. Elkezdem eltolni magunkat a pulttól, az asztal irányába. Mikor nekiütközik, felkapom és ráültetem. Egyre jobban falom ajkát és közeledett felé. Nem tétlenkedik, fogával ajkamat harapdálja és a hajamat húzza kezével.
- LuHan... - mondom bele a csókba.
- Igen? - kérdezi és csípőjéhez húz.
Elvigyorodok.
- Megőrjítesz!
Szia!
VálaszTörlésMegint két srác, akiket nem shippelnék. Egyébként mind a kettő nagyon megtévesztő. Luhan a babaarcával igazából nagyon férfias viselkedésű, Krisnek meg a pasis kisugárzása mögött megbújik egy szende, visszahúzódó, aranyos fiú. Ez a történetben is megmutatkozott. Tetszett, hogy jól bemutatta Kris szemszögéből a kapcsolaton belül azt a helyzetet, amikor próbáld szeretetet adni, próbálsz tűrni és megértő lenni, de te is ember vagy, és egyszer eleged lesz, mégis nagyon szereted a párodat. Örültem, hogy meg tudták beszélni, és Luhan nem rohant el és adta fel, hanem küzdött azért, hogy Kris megértse és megbocsátson neki.