Páros: KyungJeong
Banda: History
Műfaj: fluff
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: nincs
Megjegyzés: Tegnap csak nézelődtem Youtube-on és szembejött velem egy nagyon régen látott videó róluk és hát elbőgtem magam rendesen. Ez a páros, nagyon sokat jelent nekem, talán ők azok, akik nagyon a szívembe vésték magukat, és még öreg koromban is imádni fogom őket <3 (Sorry, elkaptak az érzelmek) Már csak 201 nap és újra köztünk*-*
- Yijeong! Hozd ide, kérlek, a seprűt! - kiáltott ki a konyhából Jaeho. Biztos voltam benne, hogy már megint kiborított valamit, mert nem képes körülbelül két percre elszakadni a telefonjától, míg készít magának valami kaját. El fogom tőle kobozni egyszer azt a készüléket, mert teljesen függővé vált. Sóhajtva emeltem meg fenekemet a kanapéról és tettem le a könyvemet a dohányzóasztalra, majd indultam meg a fürdőbe, hogy elővegyem a seprűt. A konyhába nem is léptem be, csak benyújtottam neki a kívánt eszközt és miután elvette, indultam vissza eddigi helyemre, folytatva azt a tevékenységet, amit eddig csináltam. Kényelmesen elhelyezkedtem, kezembe vettem a már ezerszer kiolvasott irományt, de nem tudtam betelni vele. Kívülről fújtam minden egyes sorát, és azt gondolná az ember, hogy unalmassá válik, egy már kiolvasott könyv, de minden egyes olvasásnál találtam benne valami újat, amin elgondolkodtam.
Az olvasás volt az egyetlen remek időtöltésem az elmúlt két évben. Nem volt kedvem se bulizni, se eljárni semerre, természetesen a barátaim néha elrángattak ide-oda, de eléggé savanyú képet vághattam állandóan, mert nem éreztem úgy, hogy nekem ott a helyem. Valamiért nem voltam ugyanaz a férfi, mint két éve. Teljesen megváltoztam és az ellenkezőjét csináltam a dolgoknak. Eddig imádtam bulizni és szórakozni, a munkára magasan tojtam, de aztán minden a feje tetejére állt és inkább dolgoztam, minthogy jól érezzem magam. Semmi kedvem nem volt élni, ha ő nem volt mellettem.
Miért most jutottunk el oda, hogy szeressem, mikor el kellett mennie? Miért ezt az időt választotta? Nem értettem semmit sem, de abban biztos voltam, hogy nagyon szerettem, viszont kínzás volt az elmúlt időszak. Az elején számoltam vissza a napokat, hogy mikor fogom ismét látni, mikor hallom gyönyörű hangját és szívom magamba jellegzetes illatát. Aztán eltelt egy év és belefeledkeztem a számolásba. Megszoktam, hogy egyedül ébredek reggelente az ágyamba, senki sem köszönt édes csókokkal, mikor hazatévedek és senki se ölel szorosan magához elaltasson egy fárasztó nap után. Túlságosan könnyen szoktam meg az egyedüllétet, ahogy Jaeho mondta, de nem tudja, hogy néha egy-egy este előtörnek a könnyeim, annak ellenére, hogy tudtam nem örökre veszítettem el, de attól rettegtem, hogy ezalatt az idő alatt megváltozik és elfelejt engem egy életre. Ez volt a legnagyobb félelmem minden egyes nap.
- Yijeong! Kérsz enni? - szólított meg újra legjobb barátom, de válaszként csak a fejemet ráztam, gondolván, hogy kinézett a konyhából, hogy lásson is és folytattam tovább az olvasást. Az utóbbi időben még kevesebbet ettem, mint eddig, de nem is kívántam az ételt és barátom aggódott értem, hogy esetleg anorexiás voltam, de elmagyaráztam neki, hogy csupán nem vagyok éhes. Állandóan nyaggatott, hogy egyek, de egy falat se ment le a torkomon.
Újabb pozíciót változtattam a kanapén és a bejárati ajtónak hátat fordítva, húztam fel lábaimat a bútorra, miközben fejemet a háttámlán pihentettem. Sosem voltam képes egy helyben maradni olvasás közben, de ez ezzel járt. Tovább faltam kedvenc irományom sorait és képzeltem magam elé az olvasottakat. Sokkal jobban szerettem olvasni, mint filmet nézni, mert olvasás közben arra kényszeredik az ember agya, hogy elképzelje, hogyan is néz ki a táj, a ház, az emberek; a filmekben pedig már ott van a kész mű, nekünk csak be kellett fogadnunk.
Hirtelen összerezzentem, ahogy a hűvös őszi szellő megcsapta karomat. Jobban összehúztam magam a kanapén, hogy ne érjen a hideg, de az egyáltalán nem akart elmúlni.
- Jaeho! Csukd már be azt a rohadt ablakot! Lehet nemrég volt nyár, de most hidegebb van a kelleténél! - förmedtem rá barátomra, miközben a konyhába néztem, de amint láttam, hogy az ablak zárva van, csak döbbenten meredtem tovább.
- Zárva van az ablak! Nem lehet, hogy te hagytál nyitva valahol egy ablakot? - vetette föl az ötletet Jaeho, de esküdni mertem volna, hogy minden ablak zárva volt, de mégis fáztam. Értetlenül csuktam össze könyvet, majd tettem a dohányzó asztalra és felálltam, hogy körbe menjek a lakásban, megbizonyosodva elméletemről, de ahogy a bejárati ajtó felé fordultam földbe gyökerezett a lábam. Éreztem, amint minden levegő elfogyott a tüdőmből, hogy egyre gyengébb lett a testem és a szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem kiszakad a helyéről. Szóra nyitottam a számat, de egy hang nem jött ki belőle, főleg mikor az illető rám villantotta azt a mosolyát, amitől minden egyes alkalommal meghaltam. Semmit sem változott azalatt az idő alatt, amíg nem találkoztunk, de mégis más volt. Sokkal férfiasabb és felnőttesebb, de ugyanúgy megbújt ajkain az a gyermeki vigyora.
- Mi az Yijeong? - hallottam meg Jaeho hangját, ahogy kijött a konyhából. Gondolom észrevette, ahogy a nappaliban álltam és felkeltette az érdeklődését, hogy mégis mi a fenét csinálok. Ő is a bejárati ajtóra szegezte tekintetét és ugyanúgy sokkolta a látvány, mint engem, de ő meg tudott szólalni. - Hyung! Hát visszatértél? - örült meg barátjának vigyorogva és már indult felé, hogy megölelje, de ez volt az a pillanat, mikor eljutott agyamig, hogy tényleg itt állt előttem és nem álmodom.
Lábaim egyből megmozdultak és rohanva öleltem szorosan magamhoz az idősebbet, hogy teljesen elhiggyem azt, ami most történt. Erősen fontam dereka köré karjaimat, miközben arcomat mellkasába temettem és mélyen magamba szívtam illatát, ami után nagyon régóta sóvárogtam. Karjaival átölelt vállam felett és úgy vont közelebb magához, miközben hátamat kezdte simogatni.
- El se hiszem, hogy itt vagy végre - mondtam alig hallhatóan, miközben attól rettegtem, hogy tényleg csak álmodom ezt a pillanatot.
- Pedig hidd el Törpe, mert itt vagyok - simogatta tovább hátamat és hangjából teljesen kivehető volt, hogy éppen nagyban vigyorgott. - Hiányoztál Yijeong - csókolt bele hajamba, én pedig csak még inkább bújtam hozzá, mint egy koala az anyukájához.
- Te is hiányoztál nekem Kyungil. El se tudom mondani, mennyire hiányoztál. Egy örökkévalóságnak tűnt ez a két év - motyogtam mellkasába, majd felemeltem fejemet, hogy végre szemeibe nézhessek.
- Ugyan így érzek én is Yijeong - simította hatalmas tenyerét arcomra és végigsimított járomcsontomon. - Nagyon boldog születésnapot kis Törpém - vigyorgott rám és én is így tettem.
- Nálad jobb születésnapi ajándék nem létezik - karoltam át nyakát és úgy bújtam hozzá teljesen, miközben igyekeztem nem felébredni ebből a csodálatos álomból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése