Talán, csak egy álom volt az egész, de lehet, hogy nem (KrisHo)

   Szereplők: Wu Yifan (Kris) és Kim Joonmyun (Suho)
   Páros: KrisHo vagy SuRis (ki hogyan használja)
   Banda: Exo
   Műfaj: fluff
   Figyelmeztetés: Nincsen



   Reggel minden úgy kezdődött minden, ahogy az utóbbi huszonöt évem reggele, de azt nem gondoltam, hogy a mai nap lesz a megszokott.
   Elvégeztem reggeli teendőimet, felöltöztem, megreggeliztem, majd indultam is dolgozni, ahogy azt állandóan tettem. Alig volt szabad napom, de nem panaszkodtam érte, mivel nem volt annyira leterhelő a munkám, hogy este nehezen érek haza. Minden percre pontosan működött. Mindenkinek percre pontosan kellett beérnie, elvégeznie a munkáját, majd hazamennie. Az elején senki sem értette, hogy ezt mégis hogy lehet véghezvinni, de két hónap alatt belerázódott az ember és utána már úgy élte az életét. Nem voltunk, valami nagy cég, alig ismertek minket, leginkább a főnökünk volt híres, de nem nagyon értettük, hogy miért nem akar magasabbra törni. Ezt persze nem kérdezhettük meg tőle, mert ki tudja, milyen határokat lépünk át. A főnökünk nagyon zárkózott volt, alig lehetett látni, ha valaki látta is, az csodának számított. Nem láttuk az arcát, beszédet sosem tartott személyesen és a céges rendezvényeken sem vett részt nyilvánosan, sőt még a sajtó sem tudta, hogyan is nézett ki, talán ezért is tartották ennyire nagyra. Volt hírneve, de senki nem látta. Ha valaki azt mesélte látta, akkor mindig valami iszonyat jóképűnek írta le, és mindig ugyan úgy jellemezték. Sokan gyanakodtak, hogy nincs is főnökünk, hogy kész átverés az egész, de a fizetésünk pontosan érkezett, néha találtunk az asztalunkon egy-egy kártyát, benne megköszönve munkát, nem volt hosszú a munkaidőnk és amit ma nem fejeztünk be, azt másnap folytathattuk, de haza nem vihettük. Kész rejtély volt az életünk és a munkánk, de én ezt szerettem benne igazán.
   Pontban, fél nyolckor léptem át a cég kapuit, ahogy azt mindig is tettem. Nyolckor kezdődött a munkaidőnk, de ilyenkor még mindenki előkészítette az aznapi dolgait, megigya a reggeli kávéját, elintézzen pár telefont, majd le is ült az asztalához, hogy várja a kezdést. Tudom, furcsa ezt hallani, hogy mi ezt elfogadtuk és így éltük az életünket, de meg lehet szokni. Mi is furcsálltuk az egészet, mikor idekerültünk és furcsa módon, a főnök volt az, aki behívatott minket, egy beszélgetésre. Nem mi kerestük a céget, hanem ő keresett meg minket. Mindenkinek volt egy állása már, mikor ideérkezett, de valamilyen módon, mégis csak idekerültünk. Lassan öt éve, hogy idekerültem, de egy percet sem bántam meg belőle. Szerkesztőként dolgoztam egy könyvkiadónál, majd egyik nap kaptam egy levelet, hogy szeretnének egy ajánlatot tenni, mert felfigyeltek a tehetségemre. Egyáltalán nem értettem a helyzetet, mivel nem voltam valami híres, sőt, azt sem tudták ki vagyok, de ők mégis engem akartak. Elmentem a beszélgetésre, ahol a főnök asszisztense fogadott és ő beszélgetett el velem, majd a végén közölte, hogy akár holnap is kezdhetek. Nem értettem, hogy lehet ilyen gyorsan eldönteni a dolgot, főleg, ha nem ő volt a főnök, de mikor másnap felkeltem a lábaim nem a szerkesztőségre vittek, hanem a céghez. Furcsán éreztem magam, de semmi félelem érzetem nem volt, és senkitől sem kérdeztem meg, miért is vagyok itt. Egyszerűen csak idekerültem és itt maradtam. A régi munkahelyem nem is keresett, azt a havi fizetésemet megkaptam tőlük, és ennyi. Eltűntek.
   Most pedig itt voltam és ugyan úgy könyveket szerkesztgettem, javítottam és élveztem. Nem furcsálltam azóta semmit, talán csak a főnök keltette fel sokszor az érdeklődésemet. Érdekelt, hogy milyen ember is lehet valójába, hogy miért nem mutatkozik előttünk, miért nem tudjuk még a nevét sem. Semmit nem árultak el róla. Azt híresztelték, hogy egyedül az asszisztense és egy bejárónő tudja pontosan, milyen ember is ő, de amikor valaki megkérdezte valamelyiküket, mindig csak mellébeszéltek. Engem egyre inkább foglalkoztatott, hogy miért is nem láthatom az arcát, hogy miért nem beszélhetek vele. Érdeklődtem iránta és nem csupán csak, mert a főnököm volt. Egyszerűen vonzottak az ilyen titokzatos emberek, jobban mondva férfiak, mert hogy a főnökünk férfi volt, abban biztos voltam. Erről senki sem hazudott. Férfi létemre férfiakhoz vonzódtam, de hát ilyen az élet. Kell, hogy legyen egy fekete bárány a csapatban, és ez voltam én. Voltak futókalandjaim férfiakkal, sosem vittem velük komolyabbra, mert egyikük sem volt annyira titokzatos, mint a főnököm. Akárhányszor tovább akartunk lépni a kapcsolatunkban, mindig én voltam az, aki véget vetett mindennek, hiszen, a főnököm volt az, akit igazán magam mellett akartam tudni. Már nem is tudom hányszor képzeltem el magam mellett, mindig arc nélkül, de tudtam, hogy biztos iszonyat helyes. Biztos voltam benne, hogy sokkal magasabb, mint én, hogy izmos és szeret engem. Nem tudtam, ezeket miért mondtam mindig magamban, de valamiért ezeket tudtam. Tudatosan tudtam.
   Nagyban javítottam a szövegeket, melyeket kaptam, de mellette meg volt nyitva az e-mail-eim, hiszen, ha új feladatot kapok, ott értesítenek róla és ott kell elküldenem a kész iratokat. Voltak pillanatok, amikor semmi munkám nem akadt, így írogattam magamnak kicsi dolgokat, tegnap előtt pedig, megírtam a vallomásom a főnökömnek. Tudom, mennyire elcsépelt ez az egész, de nem bírtam magamban tartani, így inkább leírtam és elmentettem, de nem tudom miért. Minden feladatomat elvégeztem, mikor egy e-mail érkezett, hogy minden dokumentumot, ami a gépemen volt, beleértve a legelső munkáimat is, azonnal küldjem el a megadott címre. Mi sem kellett, kiválasztottam a mappát, amiben tartottam a dokumentumokat és elküldtem őket. Nem is tudtam, hogy ennyi mindenen dolgoztam már és büszke voltam, amiért idekerültem. Hátradőltem a székemben és vártam, hogy megkezdődjön a szünetünk, mivel nem volt addig feladatom, beleolvasgattam a régi munkáimba. Így sok év után visszaolvasva, találtam bennük apróbb hibákat, de azokat senki sem veszi észre. Már nem is tudom, hányadikat nyitottam meg, mikor megakadt a szemem valamin.
   - Ez nem lehet igaz - mondtam halkan.
   Ezzel egy időben, egy e-mail is érkezett. Azonnal abba a szobába kell mennem, ahol beszélgetésem volt, öt évvel ezelőtt. Tisztán emlékeztem az útvonalra és nagyon féltem, hogy a hibáim miatt hívatnak be. Felálltam a helyemről, egy pillanat erejéig, mindenki rám nézett a teremben, majd vissza is fordultak, mert nem lehetett lazsálni. Elindultam a folyosókon a szobába, ahová mennem kellett és próbáltam se túl későn, se túl korán érkezni. Mikor megálltam az ajtó előtt, erőt vettem magamon és bekopogtattam, mire csak kinyílt az ajtó. Megdermedtem, mert teljesen váratlanul ért az egész, de egyszerre voltam izgatott is, mert nem tudtam miért is hívtak. Beléptem, illedelmesen köszöntem, majd felpillantottam és megpillantottam azt a személyt, akire egyáltalán nem számítottam. A főnök titkára állt a szék mellett a szék pedig nekem háttal, de mintha láttam volna néhány hajszálat kikandikálni mögüle. A szívem egyre gyorsabban kezdett el verni. Lehetséges?
   - Jöjjön közelebb - hallottam meg egy mély és irtó dögös hangot. A gyomrom görcsbe rándult és megtettem, amit kért. Közelebb mentem, de az asztal előtt két méterre megálltam. Vártam, hogy történjen valami. Hirtelen egy dossziét pillantottam meg, amin az én nevem állt és egy fénykép mellette. Kissé értetlenül álltam ott és gondolkodhattam, vajon mit is követtem el. - Eléggé érdekes dokumentumokat osztott meg velem.
   - Ha a hibákkal van a gond, akkor kijavíthatom őket. Akkor még nem voltam ennyire tapasztalt és hibákat vétettem. Azonnal kijavítom őket.
   - "Várom, hogy felbukkanjon. Várom, hogy láthassam őt. Várom, hogy hangját hallhassam. Várom, hogy az enyém legyen." - kezdett el beszélni és nekem eléggé ismerősek voltak a szavak. - "De tudom, hogy képtelenségek a kéréseim, hiszen mi annyira különbözünk és sosem lehetünk egymáséi, főnök úr." - amint az utolsó szó elhagyta ajkai, egyből tudtam honnan is idézett.
   - E-ez nem az, aminek gondolja.
   - Miért? Szerinted én minek gondolom? - kérdezte és felállt a székéből, nekem háttal. Magas volt. Izmos. Szőke haja. - Szerelmi vallomás vagy csak viccelődés? Szerintem inkább az első, de ha te csak viccnek gondoltad, akkor vehetjük annak is, de amit én fogok mondani az nem vicc.
   Ahogy ezeket mondta, ereimben megfagyott a vér és lélegezni nem bírtam. Most ki fog rúgni? Vagy megöl? Mit fog csinálni velem? Itt volt az alkalom, hogy bevallhassam neki, mindig is utána sopánkodtam és csak ő járt a fejemben. Végre láthattam, talán így lesz a legjobb meghalni.
   - Ugyan úgy érzek, mint te, Kim Joonmyun - hallottam meg ítéletét, mire ledöbbentve kaptam fel fejemet, de mikor felnéztem, még nagyobb sokk ért.
   Megfordult. Láthattam az arcát. Éreztem, amint minden erő kiszállt belőlem, mégsem estem össze a padlón. Nem bírtam elhinni. Szavai el sem jutottak tudatomig, de mikor megláttam, megölt engem. Életemben, nem éreztem még ilyet. Ilyen lenne a szerelem első látásra, ahogy a könyvekben volt írva. Csak álltam ott ledöbbenve, ő csak figyelt engem. Gyönyörű volt. Egy aprócska mosolyt véltem felfedezni arcán, ami még varázslatosabbá tette őt. Miért teszi ezt velem?
   - Melyik volt Joonmyun? - hallottam meg ismételten hangját, mire kizökkent a bambulásomból.
   - Tessék?
   - A dokumentum, amiből idéztem, melyik volt? Vallomás vagy csak vicc?
   - É-én.. - kezdtem bele, de egyből elakadtam. - Vallomás.. - mondtam halkan, amint megtaláltam a megfelelő hangot.
   - Ez esetben, menj vissza dolgozni, majd munka után találkozunk.
   Mikor ezt kimondta én csak bólintottam egyet és elhagytam a szobát. Egyszerűen képtelenek tartottam mindent, ami az elmúlt órában történt. Nem lehetett igaz. Ő is ugyan úgy érez, mint én? Mégis, hogy érezhet úgy? Nem is ismer. Jó, én sem ismerem őt, de.. Aish! Ez annyira abszurd. Nem történhetett ez meg.
   Visszaballagtam a helyemre, és máris egy e-mail fogadott, ami a következő feladatom volt. Megnyitottam és neki is láttam, így legalább nem kellett kollégáim tekintetével találkoznom és nem kellett a főnökre gondolnom. Túl sok volt ez nekem. Elérkezett az a pillanat talán, amikor kiveszek egy kis szabadságot? Még sosem csináltam ilyet, még a születésnapomon, sem maradtam otthon. Mi történik velem?
   Lassan haladtam a feladatommal, de majdnem befejeztem, mire lejárt a munkaidőnk. Összeszedtem a cuccaimat, majd elindultam a bejárat felé és amint kiléptem meg is álltam, mert tudtam, nem mehetek el, mielőtt tisztáznám vele a dolgokat. Álltam a bejáratnál, vártam, hogy mikor bukkan fel ő vagy éppen az asszisztense, és nem is kellett csalódnom, hiszen öt percbe sem telt, de már meg is állt előttem egy kocsi, majd kinyitódott az ajtaja. Egyből tudtam, hogy ő az. Beszálltam a kocsiba, de nem néztem az illetőre, mert féltem, ha megteszem, akkor képtelen lennék elszakadni arcától. Nem szólt semmit, csak elindult a kocsi, pontosan arra, amerre laktam. Egy eléggé csendes helyen éltem, viszonylag messze a cégtől, de nem bántam, ha gyalogolnom kellett, vagy utaznom. Imádtam a természetet, így alap volt, hogy sétálva teszem meg ezt a távot. Ahogy haladtunk a kocsival, hirtelen, valaki megérintette a kezemet, mire csak összerezdültem. Rá kaptam a tekintetemet, ő pedig előre nézett. Lenéztem kezeinkre, amint ujjait az enyéim köré fonta és nem engedte el. Mekkora keze van! Az enyém apró volt, az övéhez képes. Meleg volt. Melegséggel árasztotta el testemet, és meggondolatlanul, de picit megszorítottam kezét, hiszen mégiscsak a főnököm volt.
   Teltek a percek, végül csak megálltunk a házam előtt és ő kiszállt velem. Megálltam a kapuban és vártam, hogy mondjon valamit, vagy tegyen valamit, de csupán csak a kezemet fogta. Végül azt is elengedte, de mielőtt visszaült volna a kocsiba rám nézett. Tekintetünk találkozott és tudtam, hogy vissza fog jönni. Kisebb mosollyal az arcomon mentem be a házamba, majd fogtam neki napi rutinomnak, mikor azzal elkészültem lehuppantam a kanapémra és olvasni kezdtem. Nem nagyon kötött le, kivételesen, leginkább az mozgatta meg gondolataimat, hogy mikor láthatom ismételten. Múltak az órák, de nem jött. Már este tíz felé járt az idő, mikor készültem lefeküdni csalódottan. Biztos csak félreértettem a jeleit. Már ballagtam fel a lépcsőn, mikor kopogtattak az ajtómon. Visszafelé vettem az irányt és kinyitottam az ajtót. Ott állt. Ott állt előttem, hétköznapi cuccban, nem öltönyben, amiben utoljára láttam. Csak egy laza pólót és farmert viselt, mondjuk rajtam sem volt több, de neki hihetetlenül állt.
   Beinvitáltam a házba, megkérdeztem, hogy kér-e valamit, de ő csak körültekintett szerény hajlékomban. Nem tudtam, mit kéne tennem, így töltöttem neki egy pohár vizet és az asztalra tettem, hátha elfogadja. Csak nézett körbe, mindent megvizsgált, majd megállt előttem. Percekig figyeltük egymást, míg nem bírtam már a kísértést, így megfogtam kezét. Egyszerűen hiányzott az érintése, pedig csak egyszer fogta meg, ugyan így kezemet. Mosollyal jutalmazta cselekedetemet, majd másik kezét derekamra vezette. Teljesen megdermesztett. Mit akar? Mosolyogva nézett rám, ujjainkat összefonta, szorosabban húzott magához, végül csak egy puszit kaptam homlokomra. Égett a bőröm. Határozottan éreztem, hogy tűzoltókat kell hívni hozzám, mert ég a testem. Miért csinálja ezt velem? Nem tudom, mennyi ideig álltunk így, de a következő pillanatban már a szobámban voltunk, jobban mondva az ágyamban feküdtünk egymással szemben. Hallgattuk egymás szívverését, nem mondtunk semmit. Néma csend. Nem tudtam, mi a szándéka velem, hogy ezek után, mi lesz a munkámmal, de nem is nagyon érdekelt, hiszen megkaptam azt, amire vágytam. Megkaptam őt. Nem csináltunk semmit az éjszaka csupán egymáshoz értünk. Fogtuk egymás kezét, vagy végigsimítottunk a másik arcán. Másra nem is volt szükségünk.
   Reggel szokásomhoz híven akkor keltem, ahogy szoktam. Tisztán emlékeztem az éjszakára, a tegnapi napra, csak egy valami hibázott. Nem volt mellettem. Eltűnt. Csalódottan dőltem vissza az ágyamba és nem érdekelt, ha elkésem, vagy nem megyek be ma. Elvesztettem, de még csak nem is volt az enyém. Talán, csak egy álom volt az egész. Végül csak rávetem magamat, hogy a szekrényemhez menjek és felöltözzek. Nagyban aggattam magamra a ruháimra, mikor hangokat hallottam. De lehet. Elindultam a hang irányéba, kinyitottam az ajtót és lementem a lépcsőn. Már felborítottam a napi rutinomat, szóval lényegtelen volt, mit is csináltam. A konyha felé vettem az irányt és mikor beléptem oda, megdermedtem. Nem láttam mást, csupán egy férfi hátát, amit nem fedett ruha, egyáltalán, sőt, sehol sem fedte ruha, egyedül egy alsót viselt. Már a látványtól meg tudtam volna halni, de mikor megfordult és megláttam arcát, még inkább a halálomon voltam.
   - Yifan..
   - Jó reggelt Joonmyun - mosolygott rám, mint a világ legmegszokottabb dolga lenne az ittléte. - Készítettem neked reggelit és úgy döntöttem, ma mind a ketten megérdemlünk egy szabad napot - mondta nemes egyszerűséggel, az állam pedig leesett. Odainvitált az asztalhoz és nekiláttunk az evésnek. Képtelennek találtam mindent, de mikor hozzámért, éreztem, hogy ez a valóság. Hogy nem álom. Gondolkodtam rajta, hogy talán álom, de rájöttem, hogy nem.