Belementem a háborúba és... (FanXing)

   Sziasztok :) Megihletett egy film és meg kellett ezt írnom ^^ Remélem elnyeri a tetszéseteket ^^

   Szereplők: Zhang Yixing (Lay) és Wu Yifan (Kris)
   Páros: FanXing
   Banda: Exo

   Műfaj: fluff, slight angst

   Korhatár: +12
   Figyelmeztetés: szereplő halála

   Reggel hatkor, ami talán másoknak hajnalok hajnala, nekem ezt jelentette a nap kezdetét. Kinyomtam a reggeli ébresztőmet, ami az éjjeliszekrényemen foglalt helyet. Még sok időm volt, míg munkába indultam, de sosem tudtam tovább aludni. Ő kelt mindig ilyen korán mielőtt még elment volna, ez is ráemlékeztetett. Átfordultam a másik oldalamra, várva, hogy ölelő karok tartsanak a markukban, hogy egy ugyanabban az ütemben verő szív dobbanásait hallhassam, amint fejemet egy enyhén meleg bőrfelületre hajtom és hagytam, hogy elnyomjon újra az álom, de nem ez történt. Senki nem feküdt mellettem, ahogy tegnap és holnap sem fog. Ugyanazokat a mozdulatokat tettem minden reggel, semmit sem változtattam rajta, mintha robot lennék. A mellettem lévő érintetlen takaróhoz értem, mely hideg volt, annak ellenére, hogy még csak szeptember vége felé, de inkább október elején jártunk, de ahhoz képest meleg volt, de ez is azt mutatta, milyen régóta nem tekerte maga köré a puha anyagot senki. Lassan magamhoz húztam és átöleltem, beszippantottam a kellemes illatot, mely igaz csak a mosószer miatt volt ilyen jó, de mindig ő használta ezt, így olyan mintha mellettem feküdne és velem lenne.

   Visszagondolva a pillanatra, amikor először pillantottam meg az üzletben. Éppen szabadnapos voltam és a vacsorához vásároltam össze, amikor is megláttam. Italokat nézegetett, talán a barátnőjének akart kedveskedni, mert eléggé drága bort választott, lehetséges valamit ünnepelni akart. Talán túl sokáig néztem, mert amikor felém pillantott én nem vettem le róla tekintetemet. Végül, mikor analizáltam, miért is nézett olyan furcsán, vásárolni kezdtem. Jártam a sorokat, közben végig ő volt a gondolataimban. Nem érettem egyáltalán miért is fogott meg ennyire, csak egy srác volt a sok közül. Magas volt, jól öltözött, a megjelenése is fenséges, és ahogy a szemével végigmért, mintha belelátott volna a fejembe, mit is gondolhattam az adott pillanatban. Próbáltam kiverni a fejemből, de nem ment. Megigéző volt a tekintette, a lelkembe látott és nem értettem miért, de megdermedtem, ezért is nem néztem el. Túlságosan megfogott és olyan érzéseket keltett bennem, melyeket eddig nem éreztem. Mintha nem is én lettem volna. Utána hetekig nem láttam, majd ismételten felbukkant ugyanott.

  Mikor kimásztam az ágyból egyből a fürdőbe vezetett az út, hogy emberi alakot öltsek. A tükörben megpillantottam karikás szemeimet, melyek az éjszakába nyúló munka és kialvatlanság miatt szereztem. Általában pillanatok alatt aludtam el, de sosem voltam képes kialudni magam. Akárhányszor volt szabadnapom, képtelen voltam kialudni magam, 6 óránál tovább nem tudtam aludni. Lehet sosem leszek képes kialudni magam. Ez talán összefüggőt azzal, hogy amióta egyedül alszom, azóta voltam kialvatlan. Hiányzott, hogy valaki mosolyogva várjon haza munka után, hogy megkérdezze milyen napom volt, vacsorát készítsen nekem esetleg, vagy csak szimplán velem volt. Szükségem volt az érintésére, mely megnyugtatott, ha éppen arra vágytam. Mindig tudta, mit kellett mondania. A karjai közt szerettem volna minden este elaludni és reggel felébredni, de éreztem ez még nagyon messze van. Hiányoztak a ki nem mondott szavak, a meg nem tett érintések. Hányszor ígérte már, hogy korábban hazajön, hogy már csak néhány hét, és mégis mindig késett. Sosem ért haza időben, én meg csak vártam rá. Felmerülhetett volna bennem, hogy elhagyom, de szerettem. Szerelmes voltam és talán naiv, de nekem ő kellett.

   Mikor először szólított a nevemen, majd ismerkedni kezdtünk, min oly csodás és álomszerű volt. A barátaim gyakran mondták, hogy ez csak egy álom, és ébredjek fel, mert át fog verni, ne legyek szerelmes, de én nem hallgattam rájuk. Szükségem volt rá, a jelenlétére, ami már egy ideje nem volt. Volt pár barátom, akik azt mondták, hogy biztos lelépett, elhagyott, megcsal vagy épp csak megunt, de én nem hittem nekik. Mindig vártam, hogy hazatérjen hozzám. Voltak hetek, amikor egy szót nem hallottam róla, de volt, hogy naponta írt, de ez attól függött, hogy volt ideje. Mivel a hadseregnél szolgált és a radarokat figyelte, ügyelt arra, hogy a társainak ne essen baja, így eléggé nagy terhet vitt a vállán. Állandóan informálta őket, hogy merről érkezhet az ellenség és ezt leginkább akkor vetették be, ha egy házban vagy épületbe akartak behatolni. Emlékszem, amikor először jött úgy haza, hogy elvesztette valamelyik társát. Mikor megpillantottam a hálószobánkban, azt hittem valami idegen, de nem. Ő volt az, de mikor azt a semleges arckifejezést megláttam, elszörnyedtem. Ilyennek még sosem láttam. Hetekig meg sem akart szólalni, nem lehetett elvinni sehova. Végül csak sikerült. Otthon ültünk egymás mellett, a kanapén összegubóztunk, a fejét a mellkasomra hajtotta és hátát simogattam, mikor megszólalt. Elkezdte mesélni mi történt, majd hogy mit érzett. Végre visszakaptam azt a személyt, akit mérhetetlenül szerettem. Közölte, hogy vissza fog menni, mert nem hagyhatja cserben a társait. Ezt mondta 2 éve. Már lassan egy éve volt kint ismételten, de már megszoktam az egyedüllétet.

   Felöltöztem közben az idő is eltelt, így összedobtam egy reggelit, elfogyasztottam, majd rendbe szedetem a lakást és útra indultam a munkahelyemre. Ahogy bandukoltam a megszokott útvonalon, úgy jöttek fel az emlékek. Némelyik megmosolyogtatott, valamelyik elszomorított. Ahogy elhaladtam az ismerős boltok előtt, ahol először találkoztunk, az első randink helyszínét hagytam el, majd sorra jöttek a közös helyeink. Amikor itthon volt mindig elmentünk valahova. Nem szerettünk otthon ülni. Sétáltunk, beszélgettünk, nevettünk, együtt voltunk. Emlékszem az első érintésre, az első csókra, amikor beleszerettem. Már lassan 5 éve voltunk együtt. 5 hosszú éve, amiből minden év háromnegyedét kint töltötte a harcmezőn. Nevezetesebb napokon hazajött, azokat sosem felejtette el. A születésnapomra, de akkor egybe tartottuk az övével, mert csak egy hónap különbség volt a kettő közt. Amikor először töltöttük együtt ezeket napokat, hihetetlenül boldog voltam. Ilyenkor éreztem azt, végre fontos voltam valakinek, aki nem csak egy barát, hanem az élettársam. Azok az ajándékok, amiket kaptam tőle, mind hihetetlen és gyönyörűek voltak, de nekem az volt mindig a legnagyobb ajándék, hogy ott volt velem. Amikor csak otthon ültünk a kanapén, egymást ölelve, amint a kedvenc filmemet néztük, amit mindig megnéztünk. Ő ajánlotta fel mindig, mert tudta mennyire is szeretem. Ez már ilyen szokás volt nálunk. Amikor forró csokit készített és az ölébe húzott, majd átölelt hátulról és kedves szavakat súgott a fülembe, ami a szívemet mindig megdobogtatta. Elvörösödött az arcom, amint a bőrömhöz ért és élveztem érintéseit.

   A munkahelyemen leültem az asztalomhoz, mosolyogva üdvözöltem mindenkit, majd bekapcsoltam a gépemet. Adatokat egyeztettem és jegyeztem be, végül ezekről írtam jelentést, mit is tettem az adott napon. Mielőtt még belekezdtem volna ezekbe, az üzeneteimet nyitottam meg, jobban mondva az email-eimet. Minden nap ez volt az első dolgom, mint ma is. Megnéztem mi volt az utolsó üzenetem tőle.

   2015.09.15.szerda

  Szia. Hogy vagy? Remélem jó és nincsen semmi bajod, míg nem vagyok otthon. Nem tudom, mikor tudok hazamenni, mert itt most hatalmas a káosz. Amint tudok jelentkezem és megírom mikor is tudok hazamenni. Hiányzol.

   Yi.

   Ekkor írt utoljára, azóta már eltelt három hét. Sokszor volt, hogy nem tudott írni, de ilyen még nem volt, hogy ennyi ideig nem jelentkezett. Remélem nem történt semmi baja. eddig még sosem tért úgy haza, hogy sérült volna, de mindig aggódtam értem. Lehet nem tudatosan, de a tudatalattimban mindig rá gondoltam. Próbáltam a munkára koncentrálni, de csak rá bírtam gondolni, hogy vajon mikor jön haza. Kilenc hónapja volt kint, sajnos nem tudtam nem számolni a napokat, mennyi ideig is volt távol tőlem. Hiányoztak az együtt töltött percek, hogy csak voltunk egymás mellett. Emlékszem, amikor először ébredtem az oldalán. Nyár volt, kellemes meleg, egyikünknek sem volt munkája, így az egész hetet együtt töltöttük, de csak fél év után vitt fel a lakására. Addig csak találkozgattunk, randizgattunk, hazakísért, meglepett kisebb-nagyobb ajándékokkal, volt hogy meglátogatott a munkahelyemen, de a kedvencem mindig a búcsúzkodásaink voltak. Minden egyes nap végén, amikor találkoztunk és a lakásom ajtajáig kísért, megfogta jobb kezemet összekulcsolta ujjainkat, cirógatta bőrömet, majd végül a szemembe nézett és puha párnáit, ajkamra nyomta. Kis idő után mozdította meg őket és lágyan falta az enyémet, míg nem kezét elvettem kezemről, átölelte derekamat és közelebb húzott magához. Ilyenkor a pulzusom az egekbe szökött, az arcom vörös színben pompázott, a gyomrom meg kavarogni kezdett, amit a szerelmes emberek úgy szoktak mondani, mintha pillangók repdesnének a gyomorban. Ezek nekem nem pillangók voltak, hanem teljesen mások. Semmihez sem lehetett hasonlítani. Teljesen értelmetlen ez, hogy pillangók vannak az ember gyomrában, ez nem racionális. Gondoltam ezeket akkor, amikor még sosem voltam szerelmes, de már csókolóztam. Viszont, amikor ő ért ajkaimhoz, megértettem miért mondták ezt az emberek. A testem teljesen kifordult magából ilyenkor, képtelen voltam elengedni, azt akartam, hogy soha ne tűnjön el az életemből. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy más kerüljön életem középpontjába.

   A munka lassabban telt, mint általában. Hihetetlenül sok munka gyűlt mára össze, így biztos nem délután érek haza. Nem a legjobb munka volt ez, tudtam én, de ha egyszer ebben volt tehetségem, mit csináljak? Már az előléptetésemről is volt szó, szóval a következő hónapban, már én leszek ennek az osztálynak a vezetője. Hihetetlenül jó a fizetés, pedig nem valami nagy munka, de úgy tűnik sokra tartanak. Ahogy végeztem a feladatomat, úgy jutott eszembe az első vitánk, jobban mondva csak én hisztériáztam, mert nem írt.
   - Mi a fenéért nem lehet írni? - üvöltöttem rá, amikor felhoztam a témát, miután egy év elteltével hazajött. - Ennyit jelentek én neked? - vágtam a padlóra a doboz csokoládét, amit odaadott nekem, kárpótlásképpen. - Csak arra vagyok jó, hogy megfektess, amikor hazajössz? - akadtam ki teljesen és dühösen meredtem rá, miközben ő teljesen értetlen fejjel nézte végig tetteimet és hallgatta szavaimat. Csak állunk és nézzük a másikat, nem szólunk semmit, csak meredünk egymásra. Semmit sem tudtam leolvasni arcáról, csak a meglepettséget. Szerintem először keltem ki magamból ennyire. Sosem kértem számon még ennyire. Percek vagy talán fél óra eltelt mire valamelyikünk megmozdult. Tett felém egy lépést, majd még egyet, végül már előttem állt és megölelt. Nem csinált semmi mást csak ölelt, simogatta a hátamat, de egy szót nem szólt. Nem értettem magamat, nem értettem őt, nem értettem semmit. Csak álltunk, a karjaiba borultam és arcomat a nyakába temettem. A fejemben ezerszer lejátszottam ezt a jelenetet, de nem szerepelt benne az ölelés. Újabb fél óra telt el, mire egy mondatot mondott.
   - Szeretlek - mondta lágyan, és ez a szívemig hatott. Másodszor mondta, ennyire lágyan és érzelmekkel telve, mint amikor először mondta ki. Akkor éreztem, ugyan így magamat. Ugyan úgy görcsben állt a gyomrom, a szívem kalapált és képtelen voltam gondolkodni. Ugyanazt érte el, mint akkor, ebből tudtam, hogy komolyan gondolta ezt az egy szót. Átöleltem és magamhoz húzom. Hallottam, amint egy kisebb sóhaj szökött ki ajkai közül és ajkát arcomhoz érintette. Beleremegtem tettébe és felsóhajtottam, éreztem, ahogy minden dühöm elszállt. Ezek után elmagyarázta, miért nem tudott írni, majd megtudtam, mennyit is jelentek neki. Életemben először hallottam, ilyen gyönyörű szerelmi vallomást. Ezek után itthon volt velem, heteken, sőt hónapokon át, hogy bebizonyítsa mennyire fontos vagyok neki, de nekem erre nem volt szükségem. Nem kellettek tettek, csak ő kellett.
   Ahogy gondolkodtam ezeken, a munka is eltelt. Délután hat óra volt, már csak a jelentést kellett megírnom és mehettem is haza. Amint minden papírmunkámat elvégeztem összeszedelőzködtem, majd kibaktattam az épületből. Már nem volt az a nagy világosság, mint nyáron, korábban sötétedet, de már a Nap lefelé kezdett haladni, mire hazaérek már nagyjából sötét lesz. Az utcát kémleltem, amint a gyerekekért mennek a szülők, a gyerekek minden áron játszani akartak a barátaikkal, de haza kellett menni. Imádtam a gyerekeket nézni, amint hihetetlen nagy boldogsággal rohangáltak az utcán, széles mosollyal az arcukon, csilingelő hangjuk bearanyozták a napomat. Mindig is szerettem volna, ha lenne egy gyerekem, de a sors úgy akarta, hogy én soha se lehessek apa. Valamikor iszonyatosan fájt ez a tudat, de mélyen legbelül tudtam, soha nem lettem volna jó apa. Örültem, hogy megtaláltam a szerelmet, mert szerintem ennél nagyobb örömöt nem is kaphattam. Egy olyan ember volt az oldalamon, aki velem akart maradni örökre, és én is vele. Életemben nem voltam még ennyire határozott valamiben, mint hogy vele akartam lenni. Megbíztam benne, akár az életemet is a kezébe adnám. Tudom, hogy megvédene, mert fontos voltam neki.
   Miközben figyeltem a gyerekeket, észre se vettem, amint a ház elé értem. Felpillantottam a hálószobánk ablakára, de nem égett a villany. - Szóval megint egyedül vagyok - mondtam magamban, és sóhajtva indultam el a lépcsőhöz. Egyesével vettem a fokokat és azt éreztem, soha sem fogok felérni. Egyszer talán egy éve volt már, akkor kettesével, sőt hármasával szedtem a fokokat, mert égett a lámpa, ebből tudtam, hogy itthon van végre. Hihetetlenül boldog voltam és amint megláttam a szobában a nyakába ugrottam. Ő természetesen megijedt és elterültünk a padlón. Nem törődtem semmivel, hogy a bejárati ajtó tárva nyitva, így bárki megláthat minket, hogy csak úgy letámadtam, nem érdekelt, csak ő volt a fontos. Amint tudatosult bennem, hogy itt volt velem, majd sikeresen lenyugodtam, birtokba vettem ajkait, amiket már lassan egy éve nem érezhettem. Ki akartam élvezni minden percét, hogy ne menjen semmi se pocsékba. Kellett nekem. Most. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, visszacsókolt, ugyanolyan szenvedéllyel és hévvel, majd átfordított, így én voltam alul. Az agyam ezekben a percekben kikapcsolt és elfelejtettem mindent, csak a felhőtlen boldogságot éreztem. Minden pillanatot kiélveztem és nem bántam meg semmit. Vele akartam lenni.
    Az ajtóhoz értem és óvatosan beillesztettem a kulcsot a helyére, elfordítottam a zárat és lassan kinyílt előttem. Amint beléptem, felkapcsoltam az előszobában a lámpát, hogy lássak valamit, mert ahogy megjósoltam már besötétedett. Lepakoltam a cuccaimat a kis szekrényre, majd levettem a cipőmet. A mobilomat fogom a kezemben és úgy megyek beljebb, elhaladva a nappali előtt.
   -  Szia Szerelmem - hallottam meg egy számomra nagyon ismerős hangot, és egyből megdermedtem. Az ereimben megállt a vér és mozdulni nem bírtam. Nem. Ő nem lehetett itt. Ő kint volt külföldön, a harcmezőn. Nem itt. Levegőt is alig mertem venni, nehogy összetörjem ezt az álmot. Csak képzelődöm. Csak hiányzik, ezért képzeltem ide. Egy hatalmasat nyeltem és tekintetemet a nappaliba irányítottam, majd egyből kiesett a mobil a kezemből. A szemem kikerekedett, tátott szájjal bámultam magam elé. Ott állt zokniban, az egyenruhájában, a haja kissé megnőtt, gondolom néha levágatta. Hatalmas mosollyal nézett engem, és amikor a szemébe néztem, a könnyeim elindultak, majd a lábaim már nem bírtak egy helyben maradni, neki iramodtak, egyenesen felé és a nyakába vetettem magam.
   - Yifan!!! - mondtam nevét sírva és a nyakánál fogva öleltem magamhoz. Arcomat nyakhajlatába temettem, ahol orromat megcsapta kellemes illata, amit minden reggel és este érzek takaróján. Megéreztem kezét derekamon, amint közelebb húzott magához és a könnyeim csak még jobban hulltak. Életemben először sírtam ennyire előtte. Azt az érzés, melynek most rabja voltam, nem tudtam megfogalmazni. Boldog volt, sőt csodálatosan, de még ezeknél is jobban. Nem lehetett ezt szavakba önteni. Ez olyan, amikor el akarod mondani valakinek milyen érzés a szeretkezés. Nem lehet elmondani, csak tapasztalni, mert az két ember közt jön létre, ahogy ez is. Szerelmes bárki lehetett, de igaz szerelem csak ritkán bukkan elő. Amit én éreztem Yifan iránt az igaz szerelem volt, és tudtam ő is így érezett irántam. Csak öleltem és el nem engedtem. Soha többé nem engedem, hogy elmenjen. Nem mehetett el többé. Nekem szükségem volt rá, nem bírnék ki több egyedüllétet.
   - Üdv itthon - sírtam tovább, a nyakát ölelve.
   - Hazajöttem! Hiányoztál Yixing - lágyan suttogta a szavakat fülembe.
   - Te is nekem Yifan - váltam el lassan tőle és szemébe néztem, melyben a tűz égett.
   - Még soha senki nem hullajtott könnyet értem. Főleg nem ennyit - fogta két keze közé arcomat és törölgetni kezdte könnyeim. Elmosolyodott és én is mosolyogni kezdtem, de a könnyeim nem akartak elállni.
   - Nagyon hiányoztál - álltam kissé lábujjhegyre.
   - Te is nekem - hajolt le hozzám és ajkamra nyomta puha párnáit. Végre érezhettem őt, teljes egészében. Karomat nyaka köré fontam, beletúrtam hajkoronájába, ezzel is közelebb húzva magamhoz. Átfogta derekamat és magához vont teljesen. Mind a ketten éhesen faltuk a másik ajkát, mint az éheztetett állatok, akik végre ételhez jutottak. Minden kavarogni kezdett bennem, elfelejtettem mindent. Az, hogy hol volt, ki vagyok, miért teszem, csak egy számított, hogy ő itt volt velem, akit kimondhatatlanul szerettem. Az időérzékemet elvesztettem, mintha az űrben lebegtem volna, semmit nem érzékeltem, csak őt. Az érzések kavarogtak bennem, nem tudtam elhinni, hogy tényleg mellettem volt vagy csak az agyam szüleménye ez a képsorozat, de ahogy azokat az ajkakat ízlelgettem, nem tudtam elhinni, hogy álom volna.
   Egy enyhén meleg bőrfelületen pihent fejem, amint fülemnél egyenletes szívverés hallatszódott, karok tartottak szorosan, a saját ágyunkban feküdve. Mélyeket lélegeztem, hogy illatát örökre magamban tarthassam, lehunytam pilláimat, pihentetés képpen és élveztem azt a kellemes érzést, mely magába fogadott.
   - Nagyon szeretlek Yixing - csókolt homlokomra és tudtam mosolyog.
   - Én is nagyon szeretlek Yifan - öleltem jobban magamhoz és elmosolyodtam. Felejthetetlen volt ez az éjszaka és még sok ilyet szeretnék.
   - Néhány hét mú...
   - Nem akarom tudni! - vágtam a szavába. - Nem akarom tudni, még mennyi időm van veled. Nem akarom a napokat visszaszámolni. Túlságosan fájdalmas azt számolni, hány éjszakát töltöttem nélküled - bújtam jobban hozzád. - Ne mond el mennyi időnk van még.
   - Rendben, ahogy szeretnéd - csókolt ismételten fejbőrömre és közelebb vont magához.
   El akartam bújni a világ elől, hogy ne kelljen tudnom semmit. El akartam rejtőzni és csak vele lenni, egy elzárt helyen, ahol nem találhatnak meg minket. Bárcsak tudnék egy olyan helyet létrehozni, ahol nem kellene elmennie mindig, hogy csak mi ketten legyünk, örökre.
   De ezek csupán álmok. Egyszer hallottam, hogy az álom soha nem válik valóra, ha valóra válik, akkor nem álom volt, hanem egy vágy. Mivel az álmok soha nem válnak valóra. Teljesen igaz volt. Az álmok soha nem válhatnak valóra. Az én álmom az, hogy mi Yixfannal örökké együtt legyünk és örökké éljünk, de ez sem fog megvalósulni, mert a világ kegyetlen. Ki tudja, melyikünkkel történik valami a közel jövőben. Lehet Yifan kiszeret belőlem, elhagy, megcsal, vagy csak eldob magától. Lehet ezek pont velem történnek meg. Bármikor találkozhatok egy másik emberrel. Bármi megváltoztathatja az emberek életét. Nem kell, hogy az egy személy legyen, lehet csak egy munka, egy tárgy, egy nap, és minden a feje tetejére áll. Lehet ez eléggé pesszimistán hangzott, de én mindenre felkészültem már. Szerettem Yifant, mindennél és mindenkinél jobban. Ő volt az életem, de hogy ő engem szeressen, túl álomszerű. Ő maga volt a tökéletes férfi és beleszeretett egy egyszerű emberbe, mint én. Én voltam hozzá elég jó. Ő túl jó hozzám. Túl tökéletes. Bennem semmi jó nincsen. Nem voltam szép, nem voltam okos, semmire sem voltam jó. Egy egyszerű ember voltam és kész, de észrevett. Ő volt az első, aki észrevett a sok ember között. Engem és nem mást. Engem szeretett, és nem a szomszéd lányt. Hihetetlenül hálás voltam neki, hogy kiemelt ebből a hétköznapi életből és egy kis színt hozott az életembe. Nem tudom, hogyan fogom neki ezt valaha meghálálni, de talán elég az, ha tudta valaki mindig hazavárja. Meleg vacsora, puha ágy, és a szerelme, aki csak rá várt. A múlt és a jelen összekeveredett, ebből jött létre a jövőm, ami talán boldog lesz, mert ő is szerepelt benne. Nekem csak ő számított. Ha ő létezett, akkor én is.
   Teltek a napok és újból nem volt mellettem. Egyik reggel arra ébredtem, hogy újra a takarót szorongattam. Egy üzenetet találtam, amiben írta, mennie kellett, de nem akart felébreszteni. Kidobtam a kukába és folytattam az életem. Vajon mennyi időre hagysz újra magamra Yifan? Egy év? Pár hónap? Vagy esetleg... Örökre? Nem tudtam, melyik a helyes válasz, de egyben biztos voltam. Szeretett engem. Ismét a hétköznapi ember voltam, aki aludt, dolgozott, evet és újra aludt. Én nem éltem. Nélküle nem. Csak a szokásos napok, de nem bírtam sokáig, így szabadságra kellett mennem, mert éreztem megőröltem. Egy hétig voltam otthon. Kitakarítottam az egész lakást, feltöltöttem a készleteket, nagy mosást tartottam és gyors kajákon éltem. Erőtelen voltam főzni. Minden éjjel Yifannal álmodtam, és mind azt bizonygatta, mi örökké együtt leszünk, hogy sosem múlik el az együtt töltött időnk.
   Hirtelen csöngettek, így a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Gondolataimban magam elé idéztem teljes alakját. Az első pillantásunk. Az első érintés. Az első szó. Az első érzés. Az első csók. Az első sírás. Az első hiány. Az első együtt töltött éjszaka. Az első összebújás a kanapén. Az első karácsonyunk. Az első közös születésnapunk. Az első szeretkezésünk. Az első vita. Az első sokk. Az felhőtlen boldogság, mely mindig bennem volt, ha rá gondoltam. A megannyi érzés, melyet iránta éreztem. A sok düh, harag, boldogság, szeretett és szerelem. Mind érzés, mégis különböző. Megannyi érzés, mégsem tudtuk mik is pontosan. Amit biztosan tudtam, amikor az ember szívét összetörik. Egy elképzelés egy személyről, majd mikor megismered, mintha a világ ellened fordult volna. Egyszerre talált el rengeteg csapás és nem tudtad, mi az oka. Kerested a kiutat, de nem találtad, míg meg nem láttad a fényt, mely...
   Kinyílt az ajtó és a mosoly, mely eddig arcomon honult, eltűnt. A küszöb előtt két pár lakozott cipőt pillantottam meg, majd két pár hosszú fekete szárú vászon nadrágot, melyek tökéletesre voltak szabva. Két egyenruha, melyek tele voltak kitüntetésekkel. Két kar, melyben a kalapjukat fogták és...