Bárcsak tudtam volna... (KrisHo)

   Szereplők: Kim Joonmyun (Suho) és Wu Yifan (Kris), említésképp a többiek is.
   Páros: SuRis vagy KrisHo
   Banda: Exo
   Korhatár: Nincsen
   Műfaj: angst
   Megjegyzés: Legelső Os történetem, vannak benne eltérések, a valóságtól, de ezt azzal tudom magyarázni, hogy félreinformáltak a dolgokról, ezért tűnhet kaotikusnak az egész. Remélem megértitek :)



  Nem hittem a fülemnek mikor meghallottam. Nem lehet. Most ő komolyan… Nem. Az nem lehet. Még csak tegnap érkezett meg. Tegnap, nah persze, szép álom. Már két év eltelt azóta, hogy betette ide a lábát. Két év telt el azóta, de mégis olyan, mintha tegnap lett volna. Annyira rövid idő volt ez. Megérkezett közénk. Megérkezett. Így lettünk véglegesen tizenketten. Két év. Úristen! Ennyire szaladna az idő? Annyi minden jöhet még. Még csak most kovácsolódtunk össze, igazi csapattá. Mikor ennek a csapatnak a leadere lettem, annyira tanácstalan voltam. Nem tudtam, hogy kell vezetni egy csapatot, megkérdeztem másokat, ők nagyon sokat segítettek, de valamiért mégis te voltál az, aki segített. Már akkor hatással voltál rám. Két év alatt mennyi minden megváltozott.
  Mikor először találkoztam vele, kissé megijedtem, mert magasabb –sőt- sokkal magasabb volt, mint én. És ráadásul idősebb is nálam. Nah, szép. Megrémített a tudat, hogy nálam idősebb és magasabb, de ahogy belenéztem a szemébe, nem éreztem lenézést, vagy felsőbbrendűséget, csak kedvességet. Igaz eléggé távolságtartónak, és ridegnek tűnt először, de ahogy megismertem, ráébredtem, hogy pont az ellenkezője. Ahogy együtt töltöttük ezt az időt, megismertem, jókat nevetünk rajta, mikor zavarban van, vagy épp valamit elrontott, vagy esetleg rosszul mondott valamit koreaiul, de sosem bántásból tettük. Próbáltunk segíteni neki, mindenben támogattuk és most… Teljesen más ember lett. Nem az a visszahúzódó személyiség, aki könnyen zavarba esik, hanem egy határozott és segítőkész személy lett. Miért most határozott így? Miért most? Miért pont ma?
  Meg kellett találnom. Már az egész házat felkutattam, mire összefutottam SeHunnal.
  - Nem láttad… - kezdtem bele.
  - A szobánkban van - mondta és már tovább is ment. Persze, hogy ott volt. Mindig odament, ha valami baja volt. Tudta, hogy meghallgatom és segítek neki. Akármilyen baja volt, hozzám fordult, én meg készségesen segítettem neki, de… ez most másképp lesz. Ahogy haladtam a szobám felé, egyre jobban összeszorult a gyomrom. Miért éreztem így magam? Már annyiszor beszéltem vele, most miért éreztem, hogy nincs rendben valami? A gyomrom egyre jobban görcsölt, ahogy haladtam az ajtó felé.
  Mindig a barátja voltam. Az vagyok, de… mostanában másképp éreztem magam és ez aggasztott. Régen imádtam, ahogy magához ölelt, vagy csak együtt érzően végigsimított karomon, ahogy rám mosolygott, de mostanában… Állandóan őt néztem. Őt kerestem a szemeimmel. Őt, aki sokkal jobb volt nálam. Ő, aki idősebb, magasabb, magabiztosabb, tehetségesebb, határozottabb és… Szeretem. Erre jöttem rá. Szeretem. Egyszerűen belészerettem. Nem tett semmit. Semmit. Csak itt volt mellettem. Mellettem volt, mikor boldog voltam, mikor szomorú, mikor sírtam vagy épp nevettem. Tanácsot adott, ha kértem, segített. Számíthattam rá, és talán ezért szerethettem belé.
  Beleszerettem a mosolyába, a nevetésébe, a kedvességébe. Mikor nézem őt próbákon, mindig elhülyéskedték Chenék, ő jót nevetett rajtuk, majd folytatta a gyakorlást. Ha valamit nagyon akart, azért küzdött a végsőkig. Azt a komoly arckifejezést sosem tudtam elfelejteni, de a mosolygós arcát sem. Annyira szép volt. Felragyogott az arca olyankor. Én akkor nem is tudtam, nem mosolyogni, mikor ránéztem. Mikor épp külön voltunk, akkor is rá tudtam csak gondolni, és mikor végre újra találkoztunk, őt láttam meg mindig először. Ő lebegett a szemeim előtt. Szeretem.
  Mikro az ajtó elé értem, megtorpantam. Tényleg ezt akartam? Mit kell tennem? Vettem egy mély levegőt és lenyomtam a kilincset. Beléptem a szobába, ahol megpillantottam. Ott állt az ablaknál és nézett kifelé. Háttal állt nekem és a háttérben ment a Baby don’t cry című dalunk. A zongora hangja annyira megnyugtató volt. talán pont ezért hallgatta, hogy ő is lenyugodjon. Becsuktam magam mögött az ajtót, mire felemelte fejét és felém fordult. Nem tudtam, mit is kéne mondanom. Ahogy ott álltunk egymással szemben, a szoba két túlsó felén. Néztük egymást, nem szóltunk semmit. Gondoltam, ő is összeszedi a gondolatai, mielőtt még megszólalna.
  Eltelt így néhány perc, mire előrébb lépet és végre megszólalt.
  - Suho…
  - Igaz a hír? - kérdeztem meg. Nem érdekelt semmi, csak ez. Hallgatott. A padlót kezdte fixírózni, amit nem szeretek. – Kérlek, néz rá, ha beszélgetünk - mondtam és tettem felé egy lépést. Felnézett rám és sütött a tekintetéből, hogy semmi kedve ehhez a beszélgetéshez, de túl akar esni rajta. - Azt kérdeztem, igaz-e a hír? - kérdeztem ismételten és most már majdnem előtte álltam. Utáltam, ilyenkor a magasságkülönbséget, de mégis magasabbnak éreztem most magamat, a határozottságommal. Vett egy mély levegőt és megszólalt.
  - Igaz - mondta szinte alig hallhatóan. Tudtam. Tudtam, hogy ezt fogja felelni. Miért is nem lepődtem meg ezen? De akkor miért éreztem így magam.
  - Mikor akartál erről szólni? - néztem rá kérdően. Ne nézz így rám. Ne! Ha így nézel le rá, akkor nem fogom tudni tartani magamat. Ne csináld ezt velem!
  - A napokban… - mondta, miközben megvakarta tarkóját.
  - Értem. Akkor a többiek, hogy tudhatják meg előbb, mint én. Nem, rosszul mondtam, miért tudták meg?
  - Nem akartam, hogy megtudják. Csak azután, akartam elmondani, miután veled beszéltem - mondta szinte suttogva.
  - De mégis megtudták. Gondoltál arra egyáltalán, mivel jár a tetted? Így is nehéz volt Lulut elengedni, de még te is… Szerinted mi fog itt történni, miután elmész? Belegondoltál? - éreztem, ahogy megemeltem a hangomat, pedig nem szoktam. Általában, mindig sikerült féken tartanom az indulataimat, de most nem ment. talán, azért mert róla volt szó.
  - Suho, ezt már ezerszer végiggondoltam. Minden lehetséges útvonalat, de ez tűnt a legjobbnak. Én…
  - Belegondoltál abba mi lesz a többiekkel? Emlékszel, mi volt Xiuminnal, mikor LuHan elment? Vagy Lay? Vagy akárkit mondhatnék, de te is épp ugyanolyan jól tudod, milyen elveszíteni valakit, mint bármelyikünk. Most miért akarod, őket ugyan ebbe a helyzetbe hozni? Miért nem volt ez így jó?
  - Suho… ezt… nehéz elmagyarázni… - mondta és elfordította a tekintetét.
  - Magyarázd el, kérlek. Van időm - mondtam és összefontam kezeimet a mellkasomon.
  - Lehet, hogy neked van időd, de nekem nincs - mondta, még mindig nem nézett rám.
  - Komolyan elmész? - kérdeztem meg.
  Bólintott. A kezeim mintha nem éltek volna úgy hullottak a testem mellé. Mintha meghaltam volna. Komolyan mondta? Nem! Nem lehet! Hazudik! Most borult el az agyam.
  - Belegondoltál abba, hogy fognak érezni a többiek??? Belegondoltál ezzel, mekkora fájdalmat okozol nekik? Mind bátyjukként, tekintenek rád és most elmész?! Egyáltalán… gondoltál Taora? Esetleg D.O-ra? Gondoltál… - itt elhalkult a hangom - rám… - suttogtam a szavakat.
  Mikor látta, hogy reagáltam, kikerült és el akart menekülni, de én szorosan átöleltem hátulról. Ilyenkor jó, ha alacsony voltam. Karomat átfontam mellkasán és erősen tartottam.
  - Mondd, hogy csak hazudtál. Kérlek! - kérleltem és éreztem, itt fog eltörni a mécses.
  - Sajnálom… - mondta és kezét karomra tette.
  - Mondd, hogy hazudsz! Mondd ki!!!
  Hallgatott.
  - Mondd ki!!! - üvöltöttem rá és itt tört el az a bizonyos mécses is. Éreztem, ahogy a könnyeim hullni kezdtek, fejemet nekitámasztottam hátának és úgy zokogtam. - Kérlek!!! Mondd ki!!! - mondtam ismételten.
  Ő csak hallgatott.
  - Mondd ki!!! - mondtam és még jobban öleltem őt.
  - Sajnálom Suho, de nem mondhatom ki, mert nem hazudtam - mondta és leszedte kezeimet mellkasáról, viszont nem engedett el.
  Megfordult, így velem szemben állt. Lenézett rám, elmosolyodott és letörölte könnyeimet. Még ilyenkor is képes volt mosolyogni.
  - Lehet, hogy nem mondhatom ki, mert akkor hazudnék, de ez nem lesz hazugság - mondta, alig hallhatóan. Két keze közé fogta arcomat és ajkát ajkamra illesztette. Lágyan mozgatni kezdte ajkát ajkamon, míg meg nem hallottam az ismételten felcsendülő dalt.
  Ajkát levette ajkamról, egy pillanatra homlokát homlokomnak támasztotta, majd elengedett és az ajtó felé indult. Ott megállt, én még mindig sokkos állapotban álltam. Elmosolyodott, majd megszólalt.
  - Baby don’t cry… - suttogta, ezzel kilépett az ajtón és ezzel együtt a dalnak is vége lett.
  Ott álltam egyedül a szobában. Most akkor… Ismételten eleredtek a könnyeim és összerogytam. Nem hiszem el! Hülye! Idióta! Szemét! Kisétált az életemből az a személy, akit szerettem és én nem tudtam megállítani. Miért voltam ilyen gyenge? Meg tudtam volna állítani! Itt kellett volna tartanom! Hülye vagyok! Idióta! Miért nem sikerült?
  Miért nem mondta el mit érzel? Akkor talán nem így alakult volna… nem lennék most ilyen… Miért nem mondtad el, Kris? Miért? Szeretlek. Ezek szerint te is. Elmosolyodtam a tudatában. Szeret. Felálltam a földről, letöröltem a könnyeimet és az ajtó felé mentem. Tovább kell lépnem. Kinyitottam az ajtót és a hatalmas mosoly nem tűnt el az arcomról.

  Bárcsak tudtam volna…

  az ihlet adó képek:

köszönöm, hogy elolvastad :3 <3