Kedvellek (SuChen)

   Szereplők: Kim Jongdae (Chen), Kim Junymeon (Suho) és Zhang Yixing (Lay)
   Páros: SuChen, LayChen
   Banda: Exo
   Korhatár: +12/+16
   Műfaj: fluff, smut kezdemény
   Megjegyzés: Ez a történet A szende szűz (FanXing) történet kiegészítése, de úgy is lehet olvasni, hogy ha a másikat nem olvastad még. Direkt úgy írtam, hogy ne kelljen visszaolvasni.
   Ajánlott dal: Exo - I like you 

   - Jongdae - hallottam, amint valaki halkan a nevemet suttogja, miközben végigsimított hátamon. Még az anyagon keresztül is éreztem, amint tenyere égeti bőrömet. Hangja simogatta hallójáratomat, mintha egy macska cirógatná arcomat selymes farkincájával. Olyan kellemes volt ez a pillanat, hogy akár bombát is robbanthatnának akkor sem kelnék fel a pihe-puha ágyikómból. Arcomat belenyomtam a párnába, hogy minél gyorsabban visszarepüljek az álmok birodalmába. A lágy simogatás egyáltalán nem akart abbamaradni, de tényleg semmi kedvem nem volt kinyitni a szemeimet, így inkább tovább tettem az alvást, míg a gyengéd kényeztetés hatására elaludtam újra.

***

   Álmomban elém tárulkozott az elmúlt három év, jobban mondva azok a jelenetek, amik meghatározták az életemet. Három éve, a szüleim remek munkalehetőséget kaptak külföldön, így nem volt kérdéses, hogy oda fogunk költözni, csak én nagyon nem akartam elhagyni Koreát. Nagyon idehúzott a szívem, és nem szívesen váltam meg olyan dolgoktól, személyektől és helyektől, amiket ennyire szerettem. Felvetettem szüleimnek, hogy hagyj maradjak itt, meg az egyetemet sem akartam félbehagyni. Elég érdekes módon, de belementek, csak az volt az egészben a bökkenő, hogy nem tudom miként is tartsam el magam, mert az egyetem mellett, amennyit én dolgoztam, az igen kevésnek bizonyult. Kellett találnom valakit, aki befogad és nem kér esetleg lakbért, így a választásom édesapám öccsének a fiára jutott, aki itt élt a városban, nem is olyan messze tőlünk. Imádtam őt, felnéztem rá és nem is volt olyan nagy a korkülönbség közöttünk, így eléggé hasonló volt az ízlésünk is és el tudtunk beszélgetni dolgokról. Tökéletes választás volt, és egyből meg is engedte, hogy nála éljek, aminek nagyon örültem.
   Mielőtt még a szüleim elutaztak volna, én néhány nappal azelőtt átköltöztem Junmyeon hyung-hoz, hogy azért megszokjuk a másikat. Mindazok ellenére, hogy rokonok voltunk, mégis mások volt a szokásaink és a napi rutinunk, és ezt valahogy össze kellett kovácsolni, hogy ne okozzunk a másiknak kellemetlenséget, vagyis én igyekeztem, hogy ne legyek terhére. Amiben csak lehetett segítettem neki, még azt a házimunkát is elvégeztem, amit a világon a legeslegjobban rühelltem, és ez nálam hatalmas nagy szó volt. Végül a szüleim elutaztak, hyung-gal kimentünk a reptérre, hogy elbúcsúzzunk tőlük, majd hazafelé vettük az irányt. Bevallom az első napokban eléggé hiányoztak, hogy nem hozzájuk mentem haza, nem hallom édesanyám gyönyörű hangját, ami mindig akkor csendült fel a legszebben, amikor meglátott. Aztán egy idő után már nem éreztem akkora hiányt a szívemben, mert Junmyeon hyung sikeresen elterelte a figyelmemet és nem engedte, hogy egy percig is szomorú legyek. Sikeresen az egyetem is lekötött, így nem nagyon tudtam anyáékon agyalni, hogy mit csinálnak éppen, de lassan húsz évesen, nem is kellene, hogy ezen ennyire kiakadjak. Úgyis terveztem már egy ideje a költözést, szóval jól is jött az új állásuk.
   Teltek-múltak a napok, lassan fél éve éltünk együtt nagybátyámmal és nagyon jól összekovácsolódtunk. Rengeteg mindenben tudott segíteni, leginkább az egyetemi beadandóimnál vettem hatalmas nagy hasznát munkájának, rémisztően jó memóriájának és jártasságát a különböző területeken, mert így kétszer gyorsabban fejeztem be a dolgaimat és tudtam mással foglalkozni. Ezek leginkább csak akkor jöttek össze, ha nem éppen túlórázott, vagy az egyik barátjánál lógott, de ilyenkor is hajlandó volt nekem segíteni, aminek nagyon hálás voltam. Minden nap hazajött, nagyon ritkán aludt máshol, amit eléggé furcsállottam, hiszen felnőtt, huszonhat éves férfi volt és nagyon jól nézett ki, ezért sem értettem, hogy miért nem hoz fel nőket a lakásába, vagy megy el randizni, de akárhányszor felhoztam a témát, mindig terelt. Mivel nem az én dolgom volt, így nem foglalkoztam vele, csak nem szerettem volna, ha miattam nem él rendes szociális életet.
   Egyre több időt töltöttünk együtt és végül elérkezett a nyár, ez volt a nyolcadik hónap. Ennyi ideje költöztem be Junmyeon hyung-hoz és úgy viselte a gondomat, mintha a fia lennék, ami eléggé fura lett volna. Lassacskán elérkeztek a vizsgák és sikeresen el is végeztem őket, aminek annyira örültem, hogy hatalmas mosollyal az arcomon rohantam be a házba, hogy elmondhassam nagybátyámnak a remek hírt. Meleg volt, hét ágra sütött a nap, a szél kellemesen fújt, éppen hogy csak megérezte az ember. Hihetetlen nagy boldogsággal vetettem magam hyung karjai közé és csak azt hajtogattam, hogy sikerült-sikerült. Megéreztem, ahogy körém fonta karjait és magához szorított. Olyan, mintha a meleg napsütésben sétálnék. Kellemes volt ott lenni vele. Egyre jobban kedveltem meg, és lett fontos személy az életemben, de mikor felemeltem a fejemet, valamiért a szívem duplán dobbant egyet, majd egy furcsa érzés kerített hatalmába. Próbáltam, hogy ne tűnjön fel neki semmi, hogy kitisztuljon a fejem, de ahogy telt az idő, úgy gondoltam egyre többet rá. Akaratlanul is a tudatomba férkőzött és ott motoszkált, mint egy rossz gondolat, de ő nem volt az. Kellemes volt. Számomra te meleg és meghitt vagy, mint egy otthon - ezt gondoltam Junmyeon hyung-ról. Teltek a napok és bennem csak gyűltek az érzések, melyeket nem tudtam kiadni magamból és csak rosszabb lett a helyzet. Nem bírtam a közelében lenni, ha rá is kényszerültem, akkor kerültem a tekintetét, mert nem akartam lebuktatni magamat, vagy felesleges kérdésekre válaszolni, így inkább próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi és élni az életet. Csak ez nem volt olyan könnyű.
   Két hónapig bírtam a titkolózást, azt hogy magamat nyírjam ki minden egyes percben, mert képtelen vagyok megszólalni vagy kérdezni tőle, egyszerűen az őrületbe kergetett. Gondolataimban ezerszer lejátszottam a dolgokat, miként is kezdenék neki, de féltem a visszautasítástól.
   - ...Így beszélni szeretnék veled. Meghallgatnál egyszer? Be akarom vallani most - játszottam el a jelentett a szobámba, de csak szerencsétlenül dőltem hanyatt az ágyon, amiért ilyen bénán próbálkoztam. Fetrengtem a szobában, őrlődtem, hogy mégis mi a fenét csináljak, hogyan mondjam el neki. Teljesen lehetetlen volt a helyzet, nem tudtam mit csinálni, már az őrületbe kergetett minden ilyen gondolat, így az asztalomhoz ültem és egy papírt elővéve írni kezdtem rá. Ki akartam írni magamból mindent.

Mikor először találkoztam veled, három sárga rózsát tartottál a kezedben.

Mosolyogva közelíteni Sinchon felé, a szívem gyorsabban ver.

Az egyenes hajad lengedezik, felém integetsz.

Tetőtől-talpig rabul ejtettél.

Kedvellek, igazán kedvellek, mindenemet neked akarom adni.

Csak te jársz a fejemben, nem akarom szépíteni.

Örökké.

Veled, veled leszek.

Mosolyogva közelíteni Sinchon felé, a szívem dübörög.

   - Mit írogatsz? - hallottam meg hirtelen hangját mögülem és már pördültem is meg ijedtemben. Sosem voltam egy ijedős fajta, de mivel róla volt szó, kivételt teszek.
   - Semmit - takartam el egyből a lapot, mint egy kisfiú, hogy az apja ne lássa meg mit is írogat.
   - Szerelmes levelet írsz? - kérdezte Junmyeon hyung mosolyogva, aminek következtében megszólalni nem bírtam. - Milyen lány? - kérdezett rá, mikor rájött, hogy tényleg valami olyasmit írhattam, de egyből rosszul is lettem. Lány? Hát persze. Másra nem is gondolna. - Egy szakon vagytok az egyetemen?
   - Semmi közöd hozzá hyung - motyogtam és visszafordultam a papírt meg, szépen összetéptem, majd a kukába hajítottam. Le akarom zárni a beszélgetést, mert egyre fájdalmasabban vert a szívem, amiért nem érhettem úgy hozzá, ahogy szerettem volna. Már most elegem volt a szerelemből.
   - Mi a baj Jongdae? - érintette meg vállamat. - Én csak kíváncsi vagyok, hogy ki az, akinek ilyen szép üzenetet írsz. Én az illető helyében nagyon boldog lennék, hogy ennyi időt fordítanak rám, hogy még levelet is írnak. Ez egy gyönyörű gesztus. Biztos viszonozni fogják - kunkorodtak felfelé ajkai biztatásképp, de ha tudta volna az igazságot, akkor nem így vélekedne. Sóhajtva toltam ki székemet és mentem a szekrényemhez. - Mész valahová? - kérdezte meg kedvesen.
   - Elmegyek inni az egyik szaktársammal. Nem tudom, mikor jövök haza, de lehet nála alszom - mondtam, miközben a megfelelő ruháért kutakodtam szekrényemben.
   - Rendben. Vigyázz magadra. Holnap azért reggel gyere haza. Nem az utcán szeretnélek felszedni - jegyezte meg a végére.
   - Úgy lesz - feleltem háttal neki és a földre dobtam pár göncöt. Halkan sóhajtott egyet, majd mikor látta, hogy nem örülök a társaságának elhagyta a szobámat.
   Életem legnehezebb éjszakájának néztem elébe, de annyira kétségbeesett voltam, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. Sosem voltam még ennyire magam alatt és ezen nem segített az sem, hogy a bárban - ahová beültem - az elfogyasztott alkoholok után kijött rajtam a lehető legrosszabb dolog. Olyan sírógörcs jött rám, hogy attól féltem ki fognak hajítani, hogy majd kitudakolják, hogy még nem is ihatnék és számításaimat az döntötte meg, amikor megláttam őt. Egy hálós felsőt viselt, ezzel mindenki legeltethette szemét csodásan kidolgozott felsőtestén, karjait egy bőrdzseki takarta és a lehető legjobb nadrágot választott, ami kihangsúlyozta combjait. A nyál is elapadt a számban, képtelen voltam nyelni, csupán kikerekedett szemekkel bámultam. Tudtam, hogy hatalmas nagy baromságot művelek, és biztosan meg fogom bánni, de akkor és ott nem érdekelt, semmi és senki. Nem érdekelt, ha fájni fog. Nem érdekelt, ha meghalok. Semmi sem számított ott, csak az, hogy elfelejtsem Junmyeon-t. Nem akartam gondolni rá. El kellett tüntetnem a fejemből, de... olyan nehéz, ha az ember szeret valakit.

   Átszeltem a közöttünk lévő távot és könyörögtem neki, hogy feküdjön le vele és ne kérdezzen semmit se. Talán megsajnált, talán nem, megtette, amit kértem és életem legcsodálatosabb estélye volt, de akkor lett volna még tökéletesebb, ha azzal a személlyel teszem ezt, akiért a szívem végig dobogott. Másnap reggel hatalmas fejfájással ébredtem egy vadidegen helyen. Fogalmam sem volt, hogy miért tartózkodtam itt, de mikor egy ismerős személy lépett be a szobába és kérésemre elmondta mi is történt, rájöttem, hogy mekkora hülyeséget műveltem. Összeszedtem minden cuccomat és hazamentem, legnagyobb szerencsémre üresen találtam a lakást és áldottam az eget, hogy nem kell egyből beszélnem hyung-gal. Aznap nem is találkoztam vele, szinte átaludtam az egész nap és hogy tényleg aludjak, kitettem egy cédulát az ajtómra, hogy ne keltsen fel. Hallottam egyszer, hogy benyit és talán beljebb is jött, de nem szenteltem neki figyelmet, mert egyből tovább aludtam.
   Hetek teltek el azután és még több fájdalommal járt az együttélésünk. Fájt, hogy nem érhettem hozzá, hogy nem bújhattam úgy hozzá, ahogyan én akartam. Semmilyen olyan érintést nem tehettem meg, ami két szerelmes közt teljesen elfogadott volt. Újra akartam az ölelő karokat magam körül, az égető csókokat ajkaimon, a fájdalmat a nyakamon, amint éppen a bőrömet szívták. Ismételten felkerestem a bárt és szerencsémre ott találtam őt is. Odamentem hozzá és most józan állapotban töltöttem vele újabb éjszakát, ami nem az utolsó volt. Leszögeztük azon az estén, hogy nem keveredünk komoly kapcsolatba, de megnyugtattam róla, hogy semmit nem akarok tőle, csupán testi kapcsolatot. Egy-egy éjszaka után beszélgettünk Lay-jel - mert ez volt a neve, de én sem a rendes nevemen mutatkoztam be neki - és ekkor kiöntöttem a lelkemet neki, aminek nagyon örültem. Nem ítélt el, hanem inkább segíteni próbált, de akármit tettem Junmyeon hyung észre se vette közeledésemet. Próbáltam többször megölelni, vagy a nyakán lógni, esetleg mellébújni a kanapén, de ezeket ő úgy kezelte, mintha csak rokonként közeledek felé, de koránt sem ez volt a tervem. És ez egyre rosszabb lett a hetek alatt. A hetekből hónapok lettek, a hónapokból pedig két év. Két éve tudom, hogy szerelmes vagyok hyung-ba, és már két éve, hogy összejártunk Lay-jel. Nem voltam olyan gyakori "vendég" nála, mert tudtam jól, hogy másokkal is ugyan azt teszi, mint velem és csak a végső esetben kerestem meg mindig. Nem akartam a nyakán lógni és úgy éreztem, nekem kell megoldanom a saját gondjaimat.
   Éppen otthon készülődtem, mert úgy éreztem, ma ki kell rúgnom a hámból, szóval a lehető legdögösebb cuccaimat vettem fel, hogy aztán mindenkit magamba bolondítsak a bárban, de leginkább Lay-t akartam magamnak, de ha nem találom meg, akkor más is megteszi. Csak legyen valaki, mert ma délelőtt, amikor hyung elment azt hittem felrobbanok. Készítettem neki ebédet és mielőtt még kilépett volna az ajtón a kezébe nyomtam, de az utána lévő jelenet miatt lett szívinfarktusom.
   "- Köszönöm, hogy vigyázol rám - suttogta bele a fülembe és még egy puszit is kaptam arcomra. Amint az ajtó becsukódott mögötte és megbizonyosodtam róla, hogy már eléggé messze jár, a földre rogytam és próbáltam feldolgozni a történteket."
   Tényleg szükségem volt Lay-re, talán most a lehető legjobban. Pontosan tudtam, hogy hülyeség, amit művelek és csak elé kéne állnom, majd bevallani hyung-nak az érzéseimet, de nem ment. Próbáltam, de nem működött. Én voltam olyan, mint a többi ember, hogy minden önbizalmával együtt a szerelme elé áll, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Felkaptam egy kabátot magamra, majd gyors léptekkel haladtam a szokásos bár felé, ahol mindig megtaláltam azt, akit akartam. Szokásos helyemre mentem, közben azért kerestem szemeimmel a ma esti partneremet, de még nem leltem rá. Sóhajtva pakoltam le kabátomat az egyik sarokba, majd kémleltem a táncparkettet, hátha előbb meglelem Lay-t. Nem is telt olyan sok időbe, mikor a tömegben megleltem alakját és mikor kiverekedte magát az embertömegből, csak a számat tátottam. Olyan jól nézett ki, hogy már most képes lettem volna meghalni a gyönyörtől. És az a mosoly.. teljesen kikészít. Nem törődve semmivel, egyenesen hozzásiettem, majd rátapadtam ajkaira. Csak csókoltam őt és amennyire lehetett magamhoz húztam. Teljesen elvette az eszemet. Nem akartam, hogy a csókunknak vége szakadjon, mert akkor fel kell ébrednem a valóságba, amit nagyon nem akartam.
   - Ennyire hiányoztam Chen? - kérdezte mosolyogva, miközben ajkai levándoroltak nyakamra. Istenem. Hátrabillentett fejjel élveztem kényeztetését, karjaimmal meg erősen kapaszkodtam belé, mert éreztem, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot.
   - Pontosan tudod a választ Lay - mosolyogtam ördögien. Közelebb rántottam magamhoz és húztam magam után, míg fel nem kent a falra, miközben ajkaival tovább tevékenykedett nyakamon. Imádtam, hogy így bánt velem és nem egy porcelán baba voltam karjai között, mint hyung-nak. Ajkai visszatévedtek enyéimre és egy lázas csókot kezdtünk. Éreztem, hogy ő is pontosan ugyan arra vágyik, mint én. Ő is el akart felejteni valakit és boldoggá tett a tudat, hogy én voltam a gyógyír rá. Teljesen neki voltam passzírozva a falnak, a gerincem elvegyült a festékkel, majd azzal az anyaggal, amiből az egész kóceráj épült. Erősen markoltam bele hajába és húztam egyre közelebb magamhoz, pontosan annyira, hogy még egy papírlap sem fért el kettőnk között. Rettentően hiányzott már, nem is tudom mikor volt az utolsó alkalmunk, de egyáltalán nem számított, hiszen itt volt velem. Mindennél jobban akartam ezt az éjszakát, akartam Lay-t, akartam, hogy csak én legyek ma számára.
   Hirtelen tűntek el ajkai és vártam, hogy visszatapadjon enyéimre, amint megfelelő levegőmennyiséghez jutott, de nem tett semmit, csak bámult engem. Elegem volt a töketlenségből és hajoltam hozzá, hogy ismételten megérezhessem csodálatos párnáit, de egyből elhúzódott és még a fejét is elfordította, hogy még véletlenül se csókoljam meg. Megkérdeztem, hogy valami baj van-e, mert eléggé gondterhelt arcot vágott. Még mindig neki voltam préselve a falnak, a szívem irdatlan sebességben vert, a légzésem volt egyenletes, de ez mind Lay-nak volt köszönhető, de aztán a szívem megállt. Megláttam egy személyt, amint egyre közeledett felénk és teljesen lefagytam. Mit keres itt? Miért van itt? Ujjaimat belemélyesztettem partnerem vállába, miközben próbáltam nem meghalni. Istenem, ebből hatalmas balhé lesz. El akartam tűnni innen.
   - Mégis mi a faszt kened a falhoz az unokatestvéremet? - vágta egyből Lay-hez az első kérdését. Ismerik egymást? - Te meg mi a fenét keresel itt Jongdae? - nézett rám dühös tekintettel és elegem volt mindenből.
   - Mégis mi a fenét érdekel ez téged? Nem is érdekeltelek az elmúlt két évben, akkor most mit vagy úgy oda, hogy nem a szaros mintagyereket és mintafelnőttet látod magad előtt? Elegem van már abból, hogy átnézel rajtam, és nem törődsz velem! Lay legalább figyelt rám és megkaptam azt, amit tőled akartam, de te észre se vetted a jeleket! - keltem ki magamból, ahogy eltávolodtunk Lay-jel, így már mind a ketten szabadon mozoghattunk. Elegem volt már ebből az egészből és mikor partnerem elejtett egy megjegyzést - amit tudtam, hogy nem szándékosan tett -, otthagytam mindent és mindenkit és a megszokott kis vackomba siettem.
   Ez volt az a hely, ahová elbújtam a világ elől, itt töltöttem azokat az éjszakákat, amikor éppen nem engem választott Lay és nekem semmi erőm nem volt ahhoz, hogy mással legyek vagy hazamenjek. A fene se fog hazamenni. A szoba egyik sarkába húzódtam, felhúztam térdeimet, átkaroltam őket és próbáltam elbújni a világ elől, mindent és mindenkit kitörölni a fejemből és átadni magamat a feltörő érzelmeimnek. Nem voltam az a sírós fajta, aki minden egyes csalódáskor könnyeket hullajt, nagyon régóta nem ejtettem könnyeket hyung miatt, de most kiadom magamból az elmúlt két évet. Szia angyalom, hogy sikerült ellopnod a szívemet? Ez rendben van angyalom, tiéd a szívem és a gondomat viseled - ezt gondoltam Junmyeon hyung-ról. Egy angyal volt az életben, mert megmentett engem a magánytól, de talán ez okozta a vesztemet is. Folytak a könnyeim, kiszakadt a szívem a helyéről, fájt minden egyes gondolat és levegővétel. Nem akartam ezt. Boldog akartam lenni, ennyire nagy dolgot kértem az élettől.
   Halk nyikorgásra lettem figyelmes, mely betöltötte az egész szobát. A zene itt már egyáltalán nem volt hallható, így minden egyes mozdulat kivehető. Felkaptam a fejemet, mert semmi kedvem nem volt egy szerelmespárt látni betolongani az ajtómon, de szerencsémre - vagy éppen nem - nem egy párt láttam enyelegni, hanem hyung-ot pillantottam meg, amint kissé bizonytalanul, de határozottan benyitott, valakit keresve. A tekintetünk egyből találkozott és már sietett is hozzám. Nem akartam látni, így újra elrejtettem magamat testemmel.
   - Jongdae - szólított meg lágyan.
   - Hagyj békén! - szóltam rá és csak még inkább összehúztam magamat a sarokban.
   - Jongdae. Kérlek, beszéljük meg.
   - Mégis mit beszéljünk meg? - csattantam fel és rákaptam könnyektől áztatott arcomat. - Mit? - üvöltöttem rá. - Azt, hogy kedvellek, de te észre sem veszed? Két éve próbálok a közeledbe férkőzni, de te nem láttad a jeleket, mindegyiket annak tituláltad, hogy csak barátként, rokonként közeledek feléd. Nem gondoltál arra, hogy esetleg más is van a háttérben? - vetettem minden a szemére, miközben hatalmas levegőket vettem. Mellkasom fel s le mozgott, hyung szemeibe meredtem, amiben láttam, hogy éppen az elmúlt két évünket tekeri vissza, hogy rájöjjön, hol is ment tönkre az egész. - Kedvellek, igazán kedvellek, mindenemet neked akarom adni. Csak te jársz a fejemben, nem akarom szépíteni. Örökké. Veled. Veled akarok lenni - vallottam szerelmet végre nyíltan. - De tudom, hogy esélytelen minden, hiszen te nem érzel úgy, mint én. Talán az lesz a legjobb, ha vége mindennek - mosolyodtam el keserűen. - Tudtam, hogy ez lesz, hogy csak én fogok megsérülni. Felesleges volt beléd szeretnem. Köszönöm, hogy szeretsz, mint barátot. Köszönöm, hogy aggódsz értem, mint testvérként. Köszönöm, hogy vigyázol rám, mint fiadra. Köszönöm, hogy így érezhetek irántad, sosem fogom elfelejteni. Te vagy a Nap, mi rám ragyog, nem is tudom már mióta - keserűen elnevetem magam. - Túl giccses lett - nevettem, de még mindig folytak a könnyeim. Túlságosan sokat mondtam.
   - Én is kedvellek Jongdae - szólalt meg egy kisebb szünet után, nekem pedig elapadtak könnyeim.
   - Mi? - kérdeztem értetlenül.
   - Kedvellek. Szeretlek. Akarlak. Az életem vagy. Téged akarlak csak. Hogy fogalmazzam meg másképpen? - tárta szét karjait.
   - De.. Mégis.. Mióta? - pislogtam hatalmasakat és erősen markolásztam nadrágom anyagát. Ugye ez nem álom?
   - Eléggé régóta ahhoz, hogy tudjam igaz - mosolyodott el. - Azért nem vettem tudomást a közeledésedről, mert nem akartam, hogy én legyek az első az életedben. Tudod jól, Jongdae, hogy nem számít normálisnak ez a kapcsolat a világban. Találkoznod kell egy lánnyal, szeretni és ölelni fogod, ő lesz az életed, de.. - vett egy mély levegőt, majd tekintetét enyémbe fúrta. - Túlságosan fontos vagy számomra, hogy elengedjelek. Újra, olyan gyönyörű vagy, mint amikor először láttalak - nyújtotta felém kezét és ujjaival megérintette bőrömet. Lassan törölte le könnyeimet. - Kedvellek Jongdae. Igazán kedvellek - mosolygott és közelebb jött, de ahelyett, hogy ajkai az enyéimnek préselődtek volna, csupán homlokomon érezhettem forró csókját. Lehunyt szemmel élveztem a pillanatot, nem érdekelt már semmi, csak az, hogy itt volt velem. Még ha ez egy álom is, akkor sem fogom megharagudni, mert tudom, hogy álmomban együtt vagyunk és megtapasztalhattam azt, milyen is, ha viszontszeret valaki. Tökéletes az álom. Most már.

                                                                               ***

   - Jongdae - szólított meg lágyan ismételten és most már képes voltam kinyitni szemeimet. Kissé kilátva szemhéjaim alól fordultam át az oldalamra onnan pedig a hátamra és megláttam őt, amint az ágyamon támaszkodott és mosolyogva nézett engem. Nyújtottam felé az egyik kezemet és mikor azt megfogta lehúztam magamhoz az ágyra. Amint teste találkozott a lepedő anyagával, egyből rávetettem magam és szorosan fontam köréje karjaimat. Annyira jó volt ölelni.
   - Ugye ma nem dolgozol? - kérdeztem, ahogy arcomat mellkasába fúrtam és ismételten lehunytam pilláimat.
   - Hétvége van Jongdae. Miért dolgoznék? - simogatta meg hátamat.
   - Mit tudom én?! - kaptam fel fejemet és szemébe néztem. - Nálad semmi sem biztos - vigyorogtam.
   - Ez igazán kedves volt - nevetett fel, majd megsimogatta arcomat.
   - Köszönöm - szólaltam meg halkan.
   - Mit köszönsz? - kérdezte, ahogy oldalra billentette fejét.
   - Azt, hogy vagy nekem - vallottam újból szerelmet, mint néhány héttel ezelőtt. - Köszönöm, még ha az örökkévalóságig is mondani fogom neked. Elmondom most is, köszönöm örökké - hajoltam hozzá és egy csókot nyomtam homlokára, mint ahogy ő is tette. Ez a kis puszi többet jelentett nekem minden szónál és tettnél.
   - Kedvellek, igazán kedvellek, mindenemet neked akarom adni. Csak te jársz a fejemben, nem akarom szépíteni - csendültek fel ajkai és hatalmas szemekkel néztem rá.
   - Te erre emlékszel?
   - Persze. Meg a kis versike, amit egyszer írtál, az is megvan.
   - Versike? - kérdeztem vissza, mert fogalmam sem volt arról, hogy miről is beszélt.
   - Egyszer írtál egy levelet, én pedig azt kérdeztem, hogy melyik lánynak írod. De miután megtudtam, hogy engem kedvelsz, így rájöttem, hogy az a levél nekem íródott, nem másnak.
   - Komolyan? - tátottam el számat.
   - Komolyan - vigyorgott.
   - Imádlak - bújtam hozzá jó szorosan és vigyorogtam, mint a tejbe tök. Soha nem gondoltam, hogy valahogy is teljesülni fog az álmom, ami inkább vágynak neveznék. Egyszer hallottam valahol, hogy az álmok sosem válnak valóra, ha mégis, akkor az vágy volt, mert az álmok sosem teljesülnek. Az álmaink pontosan azért vannak, hogy lehetetlenek legyenek, hogy elérhetetlen céljaink legyenek. Az elérhetetlenség pedig arra ösztönöz minket, hogy sose adjuk fel. Imádom az álmokat, ott az lehettem aki akartam, bármi történhetett vele. Csodálatos az élet, főleg akkor, ha egy olyan személlyel osztozol, aki mindenkinél fontosabb. Kedvellek Junmyeon.