Páros: KyungJeong
Banda: History
Korhatár: +12
Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: Nincsen
Azóta figyelem őt, amióta csak megpillantottam az iskolában, a legelső napon. Mindez nagyon régen történt. Én még csak kis elsős voltam, ő már hetedikes, és ő volt a legmenőbb az egész iskolában. Mindenki róla beszélt, rengeteg barátja volt, a felsőbb évesekkel nagyon jó kapcsolatai voltak és mindenki félt tőle. Nem mertek ellenkezni, ha kért valamit, és mint a kutyák, úgy nyaliztak neki, hogy segítsen, de én egyáltalán nem ezért szerettem bele.
Az első napon, anya nem tudott velem lenni, így egyedül sétáltam az iskolába. Már tudtam az útvonalat, mert előtte sokszor jöttünk erre és anya is úgy tervezte, hogy egy-két nap után, már egyedül járnék be, mert nem volt valami messze az intézmény, csupán egy nagy kereszteződésnél kellett áthaladnom, de ott is voltak lámpák. Megvártam, hogy zöldre váltson a lámpa és elindultam a tömeggel. Kicsi voltam, így nem nagyon vettek észre, és még ügyetlen is voltam, mert nehezemre esett bekötni rendesen a cipőmet, így az kikötődött, amire sikeresen valaki rá is lépett, én pedig eltaknyoltam a betonon. Nagyon fájt mindenem, de talán azért folytak leginkább a könnyeim, mert anya vette nekem ezt az inget, és most volt rajtam először, és én már az első alkalommal tönkretettem. Nagyon le fog szidni érte. Akárhányszor próbáltam feltápászkodni a földről, annyiszor lettem visszaszorítva. Mindenki átlépett rajtam, nem törődtek velem, valaki még a táskámba is belerúgott, így a fejem még közelebb került az úthoz és már fel is horzsoltam bőrömet. Nagyon sírtam és féltem, hogy mi lesz, ha senki sem segít rajtam, mi lesz, ha egy autó elüt. Rettenetesen féltem mindentől. Csak sírtam és vártam a csodát, ami néhány pillanattal később meg is talált. Egy kéz fonódott felkaromra és már húzott is fel, majd egyenesen előre, hogy a biztonságot nyújtó járdára kerülhessek. Amint megéreztem, a már ismerős területet a lábam alatt, az idegen keze is kissé megenyhült rajtam, de még mindig nem engedett el. Folytak a könnyeim, a zokogás nem akart elmúlni, szabad kezemmel, a könnyeimet akartam eltüntetni, de nem nagyon sikerült. Maga felé fordított megmentőm és a másik kezemet is megfogta.
- Most már nincsen semmi baj - hallottam meg, gyönyörű hangját, ami annyira megtetszett. Nem bírtam abbahagyni a zokogást. - Nem kell sírnod kicsi - simogatta meg hajamat. - Minden rendben van - mondta kedvesen, de nem tudtam hinni neki.
- Ah mamah mhérges lesz - sírtam egyre jobban.
- Miért lesz mérges a mamád?
- Mert összekoszoltam az ingemet. Pedig most van először rajtam. Nagyon mérges lesz a mama! - guggoltam le és a térdeimre fektettem fejemet. Még inkább feltört belőlem a zokogás. Nem akartam, hogy a mama csalódjon bennem.
- Emiatt nem kell aggódnod. Szerintem, ha elmondod a mamádnak, hogy mi is történt pontosan, biztosan nem fog haragudni. Sokkal fontosabb az neki, hogy épségben vagy - simogattam meg karomat, mire könnyes szemekkel feltekintettem rá.
- Tényleg? - néztem, azt, aki megmentett. Most láttam csak igazán az arcát. Nagyon szép volt és idősebb is, mint én. Reményekkel teli szemmel figyeltem az előttem guggoló fiút, ki gyönyörű mosollyal ajándékozott meg.
- Tényleg - kócolta össze hajamat. - Hányadikos vagy?
- Elsős - feleltem kissé bátrabban.
- Nagyon ügyes vagy, hogy már egyedül mész suliba, ilyen fiatalon. Merre mész?
- Arra - mutattam az egyik utca felé.
- Elkísérlek. Én is oda járok.
- Tényleg?
- Igen - vigyorgott, majd felegyenesített és segített leporolni a ruhámat, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, hogy elestem. Mikor útra kész voltam, megfogta a kezemet és így indultunk el az iskola felé, ahol már egyre több diákot véltem felfedezni, velem egykorúakat is. Megláttam négy fiút együtt, közülük az egyikük majdnem velem egyidős lehetett, a többiek viszont kicsit idősebbek, talán a megmentőmmel egykorúak voltak. Nagyon jó barátok lehettek, még a korkülönbség ellenére is, majd arra lettem figyelmes, hogy nekünk integetnek. Kissé megilletődve bújtam a mellettem álló mögé, mert fogalmam sem volt mit kéne tennem. Ő csak nevetve húzott maga után és biztatott, hogy nincsen semmi baj.
- Sziasztok - köszönt nekik. - Hagyj mutassam be... Oh tényleg, még a nevedet sem kérdeztem meg - mosolygott rám.
- Yijeong. Jang Yijeong - mondtam halkan a nevemet. Nagyon féltem tőlük.
- Na fiúk, ő itt Yijeong. Ők itt a barátaim kicsi. Balról haladva, Dokyun, Sihyoung és Jaeho. Én pedig Kyungil vagyok - vetette rám fehér fogsorát, és kezdtem kissé megnyugodni.
- Sziasztok - motyogtam halkan.
- Elsős vagy? - kérdezte Jaeho, ha jól emlékszem.
- Ühüm - bólintottam egy kicsit, miközben még mindig Kyungil kezét szorongattam és kissé előmerészkedtem rejtekemből.
- Akkor jól gondoltam. Én másodikos vagyok Sihyoung-gal együtt, Dokyun harmadikos, Kyungil pedig hetedikes - mondta vigyorogva. Ő nem félelmetes, csak idióta.
- Ilyen nagy vagy? - tekintettem fel rá, mire csak kuncogni kezdett.
- Igen, de őket régóta ismerem, így megmaradtak a barátaimnak, és te is idetartozol már - borzolta össze hajamat, ami nagyon jól esett.
- Tényleg?
- Persze - és innentől kezdve megváltozott az életem.
- Mit nézel annyira kicsi? - hallottam meg egy hangot, amit még nem kellett volna, mire ijedten ugortam egyet az íróasztalomnál. Azóta eltelt tizenhat év, mindannyian felnőttünk, de nem váltunk el egymástól. Főleg mi nem.
- Csak az első képünket, amit még általánosban készítettünk - fogtam meg az említett tárgyat és mosolyogva fordultam meg a székemben, hogy láthassam.
- Az is jó régen volt már - vigyorgott, ahogy pulcsiját az ágyra hajította, majd az ingével kezdett bajlódni.
- Várj! Segítek - álltam fel egyből és izgatottan ugrottam elé, majd kezdtem el kigombolni azokat a fránya gombokat.
- Köszönöm. Hogy haladsz a tanulással? - kérdezte, amint végeztem feladatommal, leült az ágyra, onnan figyelve engem.
- Jól, csak.. - sóhajtottam. - Már nagyon fáj a fejem a sok jegyzettől, ezért is tartottam szünetet, amikor is megtaláltam azt a képet. Azt hittem a költözésnél elvesztettem - biggyesztettem le ajkaimat, miközben odasétáltam elé.
- Egy ilyen fontos dolgot, biztos nem veszítesz el - nézett fel rám, miközben kezei derekamra siklottak, végigsimítva rajta, majd le combjaimra. - Mi lenne, ha az este további részében nem a jegyzeteidet tanulmányoznád? - villantotta rám csibészke mosolyát és nevetve karoltam át nyakát, amint oldalra billentettem a fejemet.
- Lehet, szükségem van egy kis pihenésre - tettem térdeimet az ágyra, csípője mellé, amint kezei visszacsúsztak derekamra és úgy tartottak. - Tudod, mi az első emlékem rólad?
- Micsoda? - kérdezte, ahogy kezdte lefelé húzni csípőmet, hogy üljek végre le és legyünk egy szinten.
- Az, hogy a kezemet fogtad és megszólítottál, hogy most már nincsen semmi baj. Nagyon sokat segítettél akkor és nagy hatással voltál rám. Azóta is, ha valami probléma van, felidézem az első találkozásunkat és máris megnyugszom - öleltem magamhoz és arcomat beletemettem nyakába.
- Ez igazán aranyos Yijeong - simogatta meg a hátamat és egy puszit nyomott vállamra. - Nem tudom, emlékszel-e rá, mert eléggé régen volt, de egyszer elmondtam, mióta is szerettem beléd.
- Öhm.... - kezdtem el gondolkodni, ahogy elhúzódtam tőle. - Nem emlékszem, ne haragudj! - néztem rá lebiggyesztett ajkakkal.
- Nincsen semmi baj, kicsi - simogatta meg arcomat. - Azóta szeretlek, amióta csak összekapartalak az útkereszteződésben. Már ott elraboltad a szívemet.
- Tényleg? - kerekedett el a szemem. - Pedig, akkor még nem néztem ki ennyire jól - néztem végig magamon.
- Ne legyen ekkora az egód, törpe - pöccintette meg orromat mutatóujjával.
- Aú! - kaptam oda kezeimet. - Miért vagy ilyen gonosz velem?
- Mert ma este nem a múltról akarok beszélni veled, hanem veled akarok lenni - mondta nyomatékosan és már hajolt is közelebb hozzám.
- És ez pontosan mit is takar? - vigyorogtam rá, ahogy elvettem kezeimet orrom elől és karoltam át nyakát.
- Azt, hogy ma este el fog menni a hangod - vigyorgott ő is, majd megszüntette a köztünk lévő távolságot és dőltünk el az ágyon. Régen voltunk már együtt, leginkább a munka és a vizsgáim miatt, de már csak ez az egy volt, utána bármikor megkaphatott. Legelőször én kerültem felülre, de amint megelégelte ezt, fordított helyzetünkön és a matracba préselte testemet. - Nagyon hiányoztál - motyogta a csókba.
- Te is nekem - simogattam meg arcát. - De nem is tudom ki az, aki heti hét napot dolgozik majdnem és késő este tér haza - vontam fel szemöldökömet.
- Tudod jól, hogy muszáj dolgoznom.
- Nem így értettem - sóhajtottam. - Csak nem értem, miért kell minden nap elmenned és itt hagynod.. - haraptam be alsó ajkamat.
- Mert nincs más helyettem, de most jöttek újak, így kevesebbet kell bemennem, mint például holnap.
- Itthon leszel? - csillantak fel szemeim.
- Igen - simított el egy tincset homlokomról.
- Nagyon szeretlek Kyungil - húztam le magamhoz mosolyogva.
- Én is szeretlek Yijeong - suttogta fülembe, majd ott folytatta, ahol abba hagyta. Pontosan ajkaim falásánál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése