Szereplők: Song Kyungil, Jang Yijeong
Páros: KyungJeong
Banda: History
Korhatár: -
Műfaj: fluff (a szokásos XD)
Megjegyzés: Hát tegnapra terveztem ezt, de ma lett belőle, és szerintem.. lassan jó egy éve, hogy nem írtam semmit, sőt ezzel a párossal két éve nem írtam, amit nagyon nem tudok elhinni és most kövezem is magam, hogy ezt hogyan is képzeltem, de nagyon szeretnék visszatérni, de az élet folyamatosan közbeszól, de majd igyekszem ^^
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Nem tudom, hogyan is felejthettem el ezt a napot. Minden évben pontosan tudtam, hogy mikor jön el, valamikor még számoltam is visszafelé a napokat, de időn, valahogy minden a feje tetejére állt. Hihetetlenül besűrűsödtek a programjaim, a munkahelyemen is annyi feladatot bíztak rám, hogy kész csoda volt, ha időben haza tudtam menni. Így is rengeteget túlóráztam, annak ellenére, hogy nem a legközelebb laktam a bolthoz. De kellett a pénz, valahogy ki kellett fizetnem a kollégiumot valamint, magamra is kellett néha költeni, így el kellett vállalnom mindent, amit lehetett. Nem kerestem rosszul, de nem is a legjobban. Ha nem túlóráztam volna, akkor éppen kijött volna a fizetésemből a kollégium és akkor ha semmilyen plusz kiadásom nem volt, akkor egy nagyon kevéske pénz meg is maradt kajára, de hát imádtam enni, így az nem volt elég.
De nem is ez volt most a lényeg. November 29-e van, vasárnap, délután 5 óra, én pedig fejvesztve rohantam a plázába, hogy még be tudjak menni a kis boltba tortát venni, hiszen elfelejtettem egy hihetetlenül fontos személynek a születésnapját, amit még mindig nem tudok megérteni. Fogalmam sincsen, hogyan voltam képes erre, hogy ezt a napot elfelejtsem. Beestem a kis boltba, ahol egyből keresni kezdtem a kedvenc tortáját, de természetesen az én legnagyobb szerencsémre, pont elfogyott, így csak egy csokis-málnás tortát tudtam venni, hiszen üres kézzel nem mehettem. Megköszöntem az eladónak a kedvességét, majd már mentem is tovább. Mivel már szinte minden bezárt, így jobb ötlet hián betértem a kedvenc gyorsétteremébe és megvettem a kedvenc menüjét, aztán ahogy ott is végeztem, siettem a buszhoz, hogy még odaérjek hozzá, mielőtt aludna vagy bármi hasonló. Mondjuk nem lakott olyan messze a plázától, de azért könnyebb volt busszal menni.
Türelmetlenül toporogtam a lábammal, hiszen nagyon ott akartam már lenni, hogy felköszönthessem és ne érezze azt, hogy nem fontos nekem. Jó három éve alkottunk egy párt, minden a lehető legtökéletesebb volt közöttünk, csupán azt bántam, hogy nem éltünk együtt. Mondjuk, ez a szüleim kérése volt, hogy amíg be nem fejezem az egyetemet maradjak a kollégiumban. Mindenben támogattak, elfogadták a kapcsolatunkat, páromat is elfogadták, de nem akarták, hogy elszúrjam ezt, amit meg is értettem, hiszen az orvosi egyetem nem éppen a legkönnyebb. Szerencsére ez volt az utolsó évem, így csak a nyarat kellett megvárnom, onnantól pedig már szabad voltam. Már szerencsére tudtam, hogy hol fogok dolgozni, mivel ebben a félévben sokkal többet voltam a kórházban, mint az egyetemen, és ahol végeztem a gyakornokságot, ott is fogok dolgozni. Fent tartanak nekem egy helyet nyártól, így amint megkaptam a diplomát, már fel is vettek.
Nagyon boldog voltam, hogy ezek mind összejöttek, az is, hogy volt egy szerető családom, barátaim, és ott volt a párom, akit nagyon szerettem és tudtam, hogy vele akarom leélni az életemet. A tanulás és a munka - amit nem kellett volna csinálnom, de nem akartam a szüleim terhére lenni, akik már így is az egyetemet fizették - teljesen elvette minden időmet, így is csak hétvégente tudtunk találkozni, de ma reggelig kellett leadni egy beadandót, valamint a szakdolgozatomat is írnom kellett, így valamikor hajnali 4-kor kerültem ágyba és délután 2-kor ébredtem. Nagyon kiütöttem magam, és ahogy néztem reggeli közben a közösségi oldalakat, akkor esett le, hogy valamit nagyon elfelejtettem. Sose fordult elő velem ez még. A három év alatt egyszer se.
Sietve ugrottam le a buszról, amint az megállt a megfelelő megállóba, szerencsére nem ejtettem le semmit se, valamint a nyakamat se törtem ki, ahogy cikáztam az emberek között. Nagyon reméltem, hogy otthon lesz, mondjuk vasárnap volt, nem dolgozott, de abban is reménykedtem, hogy tényleg otthon lesz és egyedül, mert nem akartam semmiben se megzavarni, mondjuk az az én bajom lenne, hiszen én felejtettem el ezt a fontos napot. A buszmegállótól úgy 10 percnyi sétára lakott, de mivel én szó szerint rohantam, így 5 perc alatt tettem meg ezt a távot. Mivel kulcsom volt, így a kapun csak beengedtem magam, majd a lépcsőházba érve, egy pillanatra megálltam, vettem két nagy levegőt, majd megindultam a lépcsőkön felfelé. Szokás szerint a lift az orrom előtt ment el, de olyan is volt, hogy nem működött, így ha kétszer voltam benne, akkor sokat mondok.
Felértem a második emeletre, majd sétáltam oda a sötétbarna ajtóhoz és becsengettem. Nem akartam csak úgy rátörni, pedig simán bemehettem volna, hiszen kulcsom volt, de.. valahogy meg akartam bizonyosodni arról, hogy otthon volt. Nagyon ezt akartam. Hirtelen kattan a felső zár, majd kulcsok csörömpölése jelezték, hogy kinyitja az ajtót, a következő pillanatban pedig meg is láttam páromat, amint kissé rendezetlen hajjal állt előttem, a szokásos itthoni szettjében, ami egy melegítő és póló volt.
- Yijeong? Te hogy-hogy.. - kezdett bele a kérdésbe, de én egyből félbeszakítottam és szorosan megöleltem.
- Annyira sajnálom Kyungil. Annyi beadandó volt ezen a héten, meg a munka, a szakdolgozat, hogy teljesen kiment a fejemből a tegnapi nap. Nem értem, hogyan felejthettem el a születésnapodat, hiszen ez a te napod, a párod vagyok, mégis elfelejtettem. Annyira sajnálom. Annyira igyekeztem, hogy minden meglegyen, hogy elfelejtettem. Ne haragudj rám kérlek. Meg akartalak lepni a kedvenc tortáddal, de nem volt már abban a boltban, így hoztam neked vacsorát is, hogy egyél és kárpótoljak a tegnapi nap miatt, és.. - mindent elmondtam egy levegővel, amit nem tudom, hogyan csináltam, de már kezdett vörösödni a fejem és ezt lehet Kyungil is látta rajtam, így lehajolt hozzám és arcomat felé fordítva csókolt ajkaimra, hogy elhallgattasson, ami sikerült is, és mondhatni meg is nyugtatott, így már a szívem miatta dobogott olyan gyorsan.
- Köszönöm. Ez a legszebb ajándék, amit kaptam - suttogta ajkaimra mosolyogva, majd homlokomra is nyomott egy csókot. - Tudom jól, hogy mennyit tanulsz Yijeong, hogy megfelelsz a szüleidnek is, így nem vettem magamra a tegnapi napot. Mondtad, hogy mára kellenek a beadandók és tudom jól, hogy ez az utolsó éved a leghúzósabb, de az lebeg a szemem előtt, hogy nyáron már velem fogsz lakni és ha ezt a három évet kibírtam, akkor ezt a pár hónapot is ki fogom - mondta mosolyogva, ahogy derekamat fogta és megsimogatta hajamat.
- Túlságosan jó vagy hozzám, elnézel mindent - motyogtam orrom alatt.
- Ismerlek Yijeong, tudom, hogy mennyire fontos ez neked. És ez csak egyetlen nap volt. Nem rendszeresen felejted el. De ez most felejtsd el, és inkább add oda a vacsorámat, mert már nagyon éhes vagyok, utána pedig megesszük közösen a tortát. És hogy kárpótolj, ma itt alszol velem - vigyorgott rám, és nem tudtam neki ellenállni.
- Lehet róla szó - mondtam mosolyogva és bementem vele kis lakására, hogy megünnepeljük a születésnapját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése