Téli tánc (YuMark)

   Szereplők: Kim Yugyeom és Mark Yien Tuan
   Páros: YuMark
   Banda: Got7
   Korhatár: -
   Műfaj: fluff
   Megjegyzés: Drágalátos barátnőmnek Letty-nek írtam eme kis történetet *---* Yugyeom 11 éves, Mark 15, az elején.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

   A korcsolya éle, simán, zökkenőmentesen siklik a kristály parketten, mely beborította a kialakított jégpályát. A kis város kellős közepén építették eme csodálatos táncteret, hogy a szülők legnagyobb örömére, minden egyes délután idevezesse utuk gyermekeikkel együtt. Természetesen a felnőttek is kihasználták a jégpálya által nyújtott lehetőséget, de mégis inkább a kicsik kedvenc szórakoztatására készült.
   Régebben én is minden nap kértem szüleimet, hogy eljöjjünk ide, mert sose tudtam betelni a látvánnyal és azzal a remek érzéssel, amit korcsolyázás közben éreztem. Apukám tanított meg erre a sportra, vele tettem meg az "első lépést", majd vezetett bele rejtelmeibe. Emlékszem, mikor ajkaim állandóan felfelé görbültek, levakarhatatlan volt arcomról, még akkor se lankadt jókedvem, mikor a jéggel egy síkba kerültem. Csak leporoltam magam, majd újra nekivágtam. A korcsolyázás olyan volt számomra, mint másnak bármilyen más sport, vagy épp kikapcsolódás, de mégis más.
   Akárhányszor a korcsolyázásra gondoltam, valamiért egy ismeretlen fiú arca is szemeim elé tárultak. Valahogy ők ketten mindig együtt voltak és nem tudtam, csak az egyikükre fókuszálni. Sötét haja és szemei, kizökkentettek a korcsolyázás varázsából és mire észbe kaptam volna, már nem a korcsolyázás miatt akartam a jégre lépni, hanem azért, hogy újra láthassam és figyelhessem, ahogy profikat megszégyenítő mozdulatokkal táncol a jégen. Mozdulatai teljesen rabul ejtettek és arra késztettek, hogy akaratlanul is, de figyeljem őt.
   Mikor vége volt az utolsó óráimnak, egyből fogtam minden cuccomat és a város központjába vettem az irányt, hogy minél előbb láthassam őt és a lehető legtöbb időt tölthessem vele. Volt, hogy már akkor ott volt, mikor én odaérkeztem, így először a pihenőből figyeltem őt, majd mikor minden ép eszemet összeszedtem, én is a jégre léptem és onnan folytattam addigi tevékenységemet. Igyekeztem nem túl feltűnő lenni, de talán nem jártam akkora sikerrel, mert úgy láttam - és remélem nem csak a szemeim képzelődtek -, hogy észrevett. Mikor tudatosult bennem, hogy figyel, egyből lementem a jégről és hazasiettem. Úgy akartam figyelni őt, hogy ne tudjon róla, de mivel lebuktam, így már nem tudom folytatni a megfigyelést.
   Ezután napokig a jégpálya közelébe se mentem, nem mertem elé kerülni, még akkor sem, ha ismeretlen volt számomra. Igyekeztem túltenni magam a dolgokon és másra koncentrálni, de akárhányszor rápillantottam a fehér hóra, eszembe juttatta. Meg apukám is kérdezgette, hogy miért nem megyek korcsolyázni, én meg ügyesen az iskolára fogtam, hogy túl sok a tanulnivaló, de mára már rájöttem, hogy nagyon is jól tudta, nem az iskola miatt volt az egész.
   Ahogy teltek a napok, úgy közeledett egyre inkább a tavasz, amit azt jelentette, lassan a korcsolyázásnak is vége szakad. Nagy szívfájdalom volt ez számomra és nem akartam elszalasztani a lehetőséget, így egy pénteki napon, - mikor hétágra sütött a Nap,- iskola után, ismét a jégpálya felé vettem az irányt. Akaratlanul is egy mosoly húzódott ajkaimra, ahogy a korcsolyázásra és a fiúra gondoltam. Nem érdekelt, hogy találkozom vele, ma csak a korcsolyázással akartam foglalkozni és semmi mással. Kivételesen eléggé kevesen voltak a jégen és sehol se láttam őt, így nyugodt szívvel vettem fel lábamra korcsolyámat, majd léptem a jégre. Elfogott egy különös érzés, mikor korcsolyám éle siklani kezdett a jégen és eggyé vált vele. Éreztem, ahogy a testemben uralkodó feszültség, mely az elmúlt időszakban rám telepedett, teljesen eltűnik és újra úgy tudok korcsolyázni, mint ahogy eddig. A korcsolya élének hangja, amint a jéggel találkozik, már annyiszor hallottam, hogy csupán a szívverésem dobbanását hallatszott fülemben. Megint úgy éreztem magam, mint mikor apukám tanított meg eme sportra. Nagyon is élt bennem a pillanat, amikor legelőször léptem a jégre, és megélhettem azt a csodálatos érzést, amit mindenkinek át kell élnie életében egyszer.

   Ajkaim újra felfelé íveltek, és nem bírtam eltűntetni őket, de nem is akartam, hiszen újra önmagam lehetettem. Az elmúlt napokban mintha nem ugyanaz az ember lettem volna és ezt pár barátom is észrevette az osztályban, ahogy apukám is. Nagyon jó megfigyelők voltak, de persze nem mondhattam el nekik, hogy mi miatt is volt rossz kedvem, hiszen féltem, hogy esetleg emiatt másképpen néznek rám. Apukám nagyon sok mindenben támogatott és tudtam, hogy ő megértené, hogy min is mentem keresztül, de mégsem akartam ezzel terhelni. Ez az én gondom volt, így nekem kellett megoldanom.

   Teljesen elvesztettem az időérzékemet, ahogy siklottam a jégen, egyszerűen megszűnt körülöttem a világ, minden ami létezett. Nem foglalkoztatott semmi se, üres volt az agyam és tudtam, hogy mostantól, amíg le nem bontják a pályát, minden nap el kell jönnöm, különben elveszítem önmagamat. Éveknek tűnő percek után álltam meg végül a fal mellett, hogy kicsit pihenjek, hiszen jó pár napot kihagytam, és ezalatt az idő alatt, lábaim is elszoktak a folyamatos mozgástól. Kíváncsian pillantottam körbe a jégpályán és ekkor tűnt fel, hogy azért megszaporodtak az emberek. Felnőttek és gyerekek is egyaránt. Akaratlanul is, de elkezdtem keresni szemeimmel, hátha megpillanthatom őt, de sehol se láttam, és kissé csalódott lettem, hiszen látni akartam őt. Legalább egy pillantásra, de úgy tűnt, hogy az élet azt kívánta, ne lássam őt többé. Csalódottan sóhajtottam egyet, megfordultam, szembe álltam a fallal, amiben kapaszkodtam, mikor is amint megemeltem fejemet egy ismerős tekintettel találtam szembe magam.

   - Szia - köszön mosolyogva, miközben igyekeztem nem bámulni őt. - Úgy tűnt, mintha kerestél volna valakit. Sikerült megtalálnod? - kérdezte továbbra is mosollyal ajkain, én pedig megszólalni nem bírtam attól a mérhetetlen nagy örömtől, amit most elöntött.

~~~

  - Gyeom, akkor megyünk? - zökkentett ki gondolataimból egy ismerős hang, és egyből feléje kaptam tekintetemet. - Megyünk a pályára? - kérdezte meg újra, mivel nem először kérdezte meg, ahogy az arcát figyeltem.

   - Igen, csak elgondolkodtam. Ne haragudj - mosolyogtam rá, majd felálltam a padról és a táskámat az egyik székre helyeztem, aztán megindultam a pálya felé.

   - Min gondolkoztál el ennyire? - kíváncsiskodott, ahogy tartotta velem a lépést, míg eljutottunk a pályához, de mielőtt beléptem volna visszafordultam hozzá mosollyal ajkaimon.

   - Azon, amikor elkezdődött a közös életünk - kacsintottam rá, majd ráléptem a jégre, ahol minden elkezdődött. Jó pár éve már annak, hogy megismerkedtem itt Mark-kal, de minden évben eljöttünk ide, hogy felelevenítsük az emlékeinket. Boldogan fogtam meg kezét, miután ő is a pályára lépett és hallgattuk, ahogy a korcsolyáink élei, simán, zökkenőmentesen siklanak a kristály parketten, mely beborította a kialakított jégpályát.