Banda: ex-History, Vixx
Páros: KyungBin
Korhatár: +12
Műfaj: fluff, katonai
Figyelmeztetés: talán elszalad velem megint a ló XD
Megjegyzés: Ez egy folytatás, így értelemszerűen az előző részét is el kell olvasni ahhoz, hogy megértsd ez miről is szól
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Éreztem, ahogy a erős karok körém fonódtak szorosan, arcom izmos mellkasának nyomódott és csak még mélyebbre süllyedtem az álmok mezején, amit már nagyon régen éreztem. Régen aludtam már ennyire nyugodtan és kellemesen. Teljesen más érzés volt, sokkal felfrissültebbnek éreztem magam, pedig még csak fel sem ébredtem. Hirtelen tűntek el a karok mellőlem, a melegség elpárolgott és csak a hideg takaró nyomódott arcomnak. Egy másodperc alatt pattantak fel szemeim és egyből keresni kezdtem őt, hátha meglelem és csak egy rossz álom az egész. Egyedül feküdtem az ágyban, takaró és a lepedő hideg volt, ráadásul mellettem az ágynemű szépen el volt rendezve, minden a helyén volt, kivéve egy valamit. Ő nem feküdt mellettem.
- Kyungil? - szólítottam nevén a férfit, miközben szívem egyre erőteljesebben kalapált, a légzésem is egyre szaporábbá vált, míg ki nem szálltam az ágyból. - Kyungil - hívtam újra, miközben a fürdő ajtajához léptem és bepillantottam, de nem láttam ott. Kissé kétségbeestem és megindultam kifelé a szobából, hátha csak a konyhába volt, mert szomjas lett. Reménykedve lépdeltem előre, míg a konyhába nem értem, de mikor ott a nagy semmivel találkoztam, hangom szabadjára kelt.
- Ne! Ne! Ne! - siettem vissza a szobába és feltéptem a szekrények ajtaját, hogy megnézzem itt vannak-e a holmijai, de minden egyes fiók és polc kongott az ürességtől, csupán az én ruháim voltak ott. - Nem lehet! - rohantam ki a szobából és most a bejárati ajtó felé vettem az irányt, ahol csupán az én cipőm volt, semmi más. - Kyungil! - téptem fel az ajtót és léptem ki elé, hátha megpillantom még valahol a távolban, de már késő volt. Elkéstem. Itt hagyott minden szó nélkül. Újra el lettem hagyva. A betonra rogytam és hagytam, hogy könnyeim felszántsák arcomat, hogy állkapcsomon végiggördüljenek, majd a földre hulljanak. Olyan volt ez, mint..
És elváltak egymástól, mint ág és levél..
Szemeim úgy pattantak fel, mintha bombát robbantottak volna mellettem. Amint tudatosult bennem, hogy ébren voltam fel is ültem és igyekeztem megnyugtatni magamat, hogy amit az előbb láttam, csupán egy álom volt és nem a valóság. De annyira élethű volt az egész, hogy nehéz lenne elhinni, hogy nem történt meg tényleg. Egy kisebbet sóhajtottam és kezemet magam mellé ejtettem, mikor megéreztem az üres ágyat. Egyből körültekintettem a szobába, de nem láttam sehol se. Az órára terelődött tekintetem, ekkor tudatosult bennem, hogy még csupán fél hat múlt, ami elég koránnak számított, főleg hétvégén. Nem foglalkozva semmivel, kipattantam az ágyból és indultam meg a fürdőszobába.
- Kyun.. - kezdtem bele, de csupán az üres helyiség fogadott. - Ne mond, hogy.. - rohantam egyből az ajtóhoz és téptem fel gyorsan, hogy mielőbb kijuthassak és utána siethessek.
Nem játszhatja el még egyszer. Megígérte. Még mindig tisztán emlékeztem a napra, mikor boldogan a karjaiban aludtam el, majd másnap reggel az üres ágy fogadott. Egy üzenet, egy apró cetli, vagy jelet nem kaptam arról, hogy ő hová is tűnt, és miután néhány nap múlva megkaptam a várt üzenetet, nem egy szóval tudtam le, hanem egy három oldalas kisregényben elküldtem melegebb éghajlatra, hogy ennél nagyobb butaságot nem is csinálhatott volna, és ha hazajön, akkor kapni fog ezért. Ez volt az a pillanat, mikor rájött, hogy nincs már egyedül, és nem csak magára kell odafigyelnie, hanem másra is. Egyáltalán nem zavart, hogy ennyit volt távol, hiszen mikor megismerkedtünk, akkor is ritkán találkoztunk, a randijaink is nagyon messze voltak egymástól, hiszen volt, hogy két randevú között hónapok teltek el. Tisztában voltam már akkor, mire is vállalkozok, ha vele szeretném leélni az életemet. Igaz, nehéz volt az elején, nehéz most is, de már könnyebben kezelem, mint akkor és nem akadok ki, ha nem naponta váltunk üzeneteket. Már beletörődtem és tudomásul vettem, hogy nem tud annyi időt tölteni a gép vagy a telefonja előtt, mint én, hiszen neki folyamatos készültségben kellett lennie és azt az időt, amit pihenéssel tölthet, tényleges pihenéssel akarja tölteni.
Ahogy a hálószoba ajtaja kinyitódott, egyből a bejárati ajtó felé néztem, és amint megpillantottam Kyungil cipőjét, kissé megkönnyebbültem, de csak akkor leszek teljesen nyugodt, ha látom is őt. Egy lépést tettem kifelé, a konyha felől hangokat hallottam, így megindultam a hang irányába, hátha ott találom őt, vagy kislányunkat. Itt kellett lennie. Nem mehetett el ismét. Egyre erősödtek a hangok, fényt is láttam, ami valószínűleg a hűtő fénye volt, így mikor megláttam hátának ívét, egyből egy hatalmas kő esett le a szívemről. Lehet nagyon hangosan esett le az a kő a padlóra, mert abban a pillanatban nézett hátra Kyungil. Tekintetünk összeforrt, a lábaim felmondták a szolgálatot, hátráltam pár lépést, a falnak érkezett hátam, majd elveszítve minden erőmet a földre rogytam. Éreztem, ahogy a testemből kiáramlik a feszültség, a félelem, az aggodalom, és helyette a megkönnyebbültség veszi át.
- Menj a fenébe Kyungil - döntöttem fejemet a falnak, miközben lehunytam szemeimet, a következő pillanatban pedig már hallottam is hangját, amint sietett hozzám, aztán már ott is volt előttem és arcomra simította kezét.
- Mi a baj Binie? - kérdezte aggódva. Hangjára lassan kinyitottam szememet, ekkor láttam meg, hogy még mindig az egyenruháját viselte. Nincs melege? Imádtam, mikor az egyenruháját viselte. Annyira jól nézett ki benne. Már értettem, miért voltak oda a nők az egyenruhás férfiakért. Az első találkozásunkkor még nem tudtam mi is a foglalkozása. Egy kávézóba kértem ki a forrócsokoládémat, amit az egyetemre akartam vinni, hogy valami felmelegítsen azon a téli napon. Kifizettem, kezembe volt az ital, mire megfordultam és belém jött valaki. A pohár kiesett a kezemből, a földre esett és kiömlött belőle az életmentő folyadék. Teljesen elkenődve néztem a padlót, ahogy a forrócsoki elmászkált, aztán felemeltem fejemet, hogy lássam kinek is köszönhettem ezt. Egyből összeakadt tekintetünk és szóra nyitottam számat, de ő megelőzött. Bocsánatot kért, és mondta, hogy vesz nekem egy újat. Csak megköszöntem kedvességét, majd ahogy kezembe volt újra a pohár, elköszöntem tőle és mentem az egyetemre, mert késésbe voltam. Itt kezdődött el minden közöttünk.
- Nincs meleged ebben? - mutattam ruhájára, miközben elkezdtem felsőjét felfelé húzni, hogy végre levegye azt, vagyis inkább csak az inget, alatta úgyis ott volt az ing, abba úgyse fog megsülni.
- Mi a baj Hongbin? - fogta meg kezemet és végre szemeibe tudtam nézni.
- Azt hittem.. - kezdtem bele, de mintha tudta volna mit is akarok mondani, félbeszakított, hogy végigmondjam azt.
- Nem megyek el! - mondta határozottan, ahogy szemeibe néztem. Elengedte kezemet és két keze közé fogta arcomat. - Megígértem, hogy soha többé nem megyek el szó nélkül, és ezt be is tartom Binie - cirógatta járomcsontomat. - Még ha két másodpercem lenne az indulásig, akkor is felkeltenélek téged és Harut, hogy elköszönhessek tőletek. Tudod, ha egyszer megígérek valamit, azt be is tartom - nézett szemeimbe végig. Kezemet rásimítottam övére, és belebújtam tenyerébe. Annyira hiányzott már az érintése, az hogy hallhassam hangját, és láthassam őt.
- Tudom, hogy nem fogsz elmenni, csak.. újraálmodtam azt a dolgot, és megijedtem, mikor felkeltem, mert nem voltál mellettem - mondtam halkan, ahogy jobban szorítottam kezét.
- Soha többé nem fog előfordulni. Megígérem - csókolt homlokomra, majd szorosan magához ölelt. Kezeimet dereka köré fontam szorosan, miközben arcomat nyakhajlatába temettem. Olyan jó, újra érezni közelségét. Hihetetlenül hosszú volt ez a közel tizenegy hónap.
- Annyira hiányoztál - suttogtam, ahogy egyre jobban bújtam hozzá és fúrtam arcomat nyakába. El akartam bújni a világ elől, és csak vele lenni. Azt gondoltam, megérdemlek pár napot csak vele, hogy minden elmaradt percet bepótolhassunk. Lehet ki kéne kérnem pár nap szabadságot.
- Te is hiányoztál Binie. Nem is tudod mennyire - ölelt szorosan és hátamat simogatta, miközben hajamba puszilt. Csak bújtam és bújtam, mintha eggyé akarnék válni vele. Úgy éreztem, mintha nem változott volna semmi se, mintha nem történt volna meg ez a hosszú kihagyást. Olyan volt minden, mint a legelején.
- Meddig tudsz maradni? - kérdeztem, miközben felemeltem fejemet, majd mielőtt válaszolt volna, meg is magyaráztam miért is kérdeztem. - Csak azért kérdezem, mert a lehető legtöbb időt szeretném most veled tölteni. Meg Haru-nak is hiányoztál, és biztos vagyok benne, hogy ő is szeretne veled lenni több napot, és nem csak a hétvégét - néztem szemébe, miközben oldalát simogattam.
- Három hónapos eltávon vagyok, szóval van időnk egymásra, és hármunkra is - mosolygott rám, az én szívemről pedig egy újabb kő esett le, hogy most nem csupán egy-két hetet lesz velünk, hanem hónapokat. Mennyire fog neki örülni Haru! Ráadásul a születésnapja is beleesik, így együtt tudunk lenni, mind a hárman.
- Haru nagyon fog neki örülni - mosolyogtam vissza rá és egy apró puszit nyomtam ajkaira. Már el akartam húzódni, hogy kérdezzek valamit, de ehelyett, előrehajolt és újra összeillesztette ajkainkat. Ezúttal nem csupán egy puszi, vagy egy apró csók csattant el köztünk, hanem egy igazi, szerelmes csók, amit utoljára akkora kaptam, mielőtt átlépte volna a küszöböt majdnem egy éve. Karjaim automatikusan fonódtak nyaka köré, ajkaink összehangoltan mozogtak együtt, testünk felhevült és az érzéseink egy cseppet sem változtak. Ujjaim beletúrtak rövid tincseibe, amennyire csak lehetett magamhoz húztam, miközben ajkaink nem váltak el a másiktól, csak szorosan kapaszkodtak egymásba. Kyungil egyik keze a falnak támaszkodott, míg másik derekamat simogatta. Hihetetlenül hiányoztak az érintései. Kirázott a hideg, mikor ujjai megérintették bőrömet, és ez volt az a pont, mikor elvált ajkaimtól.
- Menjünk be Binie - nézett rám mosolyogva, mire csak bólintottam egyet. Felegyenesedett, majd én is, és kezemet fogva húzott maga után a hálószobánkba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése