Szereplők: Song Kyungil, Lee Hongbin, Haru
Banda: ex-History, Vixx
Páros: KyungBin
Korhatár: nincsen
Műfaj: fluff, katonai
Figyelmeztetés: nincsen
Megjegyzés: Láttam egy hihetetlenül aranyos videót és ez meghozta a kedvemet az íráshoz ^^ Azt hittem rövidebb lesz, de elkapott az ihlet XDDD
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Banda: ex-History, Vixx
Páros: KyungBin
Korhatár: nincsen
Műfaj: fluff, katonai
Figyelmeztetés: nincsen
Megjegyzés: Láttam egy hihetetlenül aranyos videót és ez meghozta a kedvemet az íráshoz ^^ Azt hittem rövidebb lesz, de elkapott az ihlet XDDD
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Éppen magyaráztam a diákoknak a hidegháborút, mikor megszólalt a csengő, így a történelem végét következő órára kellett hagynom. Összepakoltam a jegyzeteimet és a könyvemet, majd jó hétvégét kívánva a diákoknak hagytam el a tantermet és indultam meg a tanári felé. A könyvemet és a jegyzeteimet a táskámba pakoltam, egy-két osztály dolgozatát is belepréseltem a már teletömött táskába, de végül sikerrel jártam. Mosolyogva köszöntem el kollégáimtól, mindenkinek jó hétvégét kívánva, és szedtem lábaimat, hogy időben az óvodába érjek. Igaz, szóltam az óvónőknek, hogy valószínűleg csak fél kettő után érkezem, de szerettem volna, nem sokáig bent hagyni szemem fényét. Szerencsére az óvoda csupán két sarokra volt az iskolától, ahol tanítottam már nem is tudom hány éve, így háromnegyed kettőre már át is léptem az óvoda küszöbét. Megkerestem a Katica csoportot, kivettem a katica jeles szekrényből kislányom ruháit, hogy minél gyorsabban hazaérhessünk. Kitettem mindent a padra, majd halkan benyitottam a csoportba, ahol meg is pillantottam a kicsit még kómás angyalkámat, aki az ágyában ücsörgött és szemeit dörzsölgette.
- Szervusz drága csillagom - mondtam suttogva kislányomnak, majd szám elé emeltem mutatóujjamat, hogy halkan jöjjön oda hozzám. Magához ölelte plüss mackóját, amit apukájától kapott az ötödik születésnapjára. Felvette benti cipőjét és gyorsan szedve kis lábait sietett oda hozzám, majd borult bele karjaimba. Mosolyogva puszilgattam arcocskáját, majd váltottam pár szót az óvónővel, aztán elköszöntünk és az öltözőbe mentünk, hogy Haru átvehesse kinti cipőjét és indulhassunk haza. Amíg kislányom a cipőjét vette át, rápillantottam telefonomra, ott is leginkább az e-mailokre, hátha jött azóta válasz, de az utolsó két hónapban nem érkezett válasz utolsó üzenetemre. Egy halk sóhajt kieresztve tettem vissza zsebembe a készüléket és vezettem tekintetemet kislányomra.
- Még mindig nem írt Appa? - kérdezte szomorkásan felnézve rám. Leguggoltam hozzá és megsimogattam arcát.
- Sajnos nem, de tudod, hogy Appa nem tud mindig írni, de amint van egy kis ideje keresni fog minket - mosolyogtam rá és megpusziltam homlokát. - Mit szólsz, ha hazafelé ennénk egy kis fagyit, aztán otthon készítenénk valami finom vacsorát közösen? - kérdeztem mosolyogva, hátha ezzel el tudom terelni gondolatait apukájáról, aki eléggé messze volt éppen.
- Tetszik az ötlet. Induljunk! - lelkesült fel egyből Haru a fagyi hallatán és egy hatalmas mosoly terült el ajkain, ami megdobogtatta a szívemet.
- Akkor indulás - vigyorogtam kislányomra, majd megfogva kezét elhagytuk az óvodát és a legközelebbi cukrászdába be is tértünk, hogy vegyünk fagylaltot. Harunak kértünk egy-egy gombóc csokoládét illetve epret, magamnak meg egy csokoládét, és miután elfogyasztottuk a fagylaltokat folytattuk utunkat hazafelé. Kislányom mosolyogva ecsetelte, hogy mi mindent csináltak ma az óvodába. Mindig boldogan hallgattam meséit, meg a kitalált történeteit, mert annyira gyönyörűen és lelkesen mesélt, hogy egyszerűen nem lehetett betelni vele. Lehet, hogy kissé elfogult voltam, mert a saját lányomról volt szó, de tisztában voltam vele, hogy senki se tökéletes, de Haru a legcsodálatosabb kislány a világon és elmondhatom, hogy az én kislányom.
Lassacskán hazaértünk, lepakoltuk a cuccainkat és nekifogtunk a vacsora elkészítéséhez. Azért szoktuk ilyen korán - olyan három óra felé - elkészíteni, hogy a nap további részében játszhassunk és szórakozzunk. Általában minden délutánt társasjátékozás, mesenézés, meseolvasás, rajzolás, festés, meg hasonló dolgokkal telt el. Egy öt éves gyermek mellett nem unatkozik az ember, és szerencsére már elég nagy ahhoz, hogy bizonyos dolgokat egyedül is meg tudjon csinálni. Általában megállapodunk Haruval, hogy amíg ő mesét néz, én addig kijavítok valamennyi dolgozatot, vagy összeállítom a dolgozatokat. Így mind a ketten haladunk a dolgainkkal és aztán már tudok vele is foglalkozni, de néha annyira belemerülünk a játékba vagy a rajzolásba, hogy csak azután tudom végezni a munkámat, miután kislányom már az igazak álmát aludja. De egyáltalán nem bántam egyetlen álmatlan éjszakát se, hiszen ő volt az első számomra. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy nem nehéz egyedül nevelni egy gyereket. Nem egyedül nevelem őt, csak mivel a párom hivatásos katona, így egyik napról a másikra kell el-el utaznia, és meghatározhatatlan ideig nem is tér vissza. Most is, lassan egy éve, hogy nem volt itthon. Haru születésnapján kapta a hívást, hogy vissza kell térnie a bázisra. Azt az egy órát, míg nem jöttek érte Haruval töltötte és elmondta neki, hogy mennyire szereti, és ahogy tud visszajön. Eléggé nehéz volt ez a lassan egy év, de így ismerkedtünk meg, szóval már a kapcsolatunk elején tudtam mire is számítsak. Minden nap nehéz nélküle, de tudom, hogy vissza fog jönni és mi vagyunk a legfontosabbak neki.
- Haru, kimennél a postáért? Elfelejtettük behozni -kértem meg kislányomat, miközben a vacsoránk utolsó simítását végeztem.
- Persze Appa - mondta mosolyogva és már sietett is ki az ajtón. Szerencsére a postaládát már elérte és nem nagyon kellett messzire mennie, hiszen szinte az ajtónknál volt. Hallottam, ahogy kinyílt a bejárati ajtó, de túl sokáig maradt nyitva.
- Haru! - szóltam utána, miközben befejeztem a vacsorát, így gyorsan elpakoltam egy-két dolgot.
- Appa! Gyere ide! - hallottam meg Haru hangját és már mentem is a bejárati ajtó felé. Amint kiléptem az ajtón, egyből földbe gyökerezett a lábam, amint megláttam egy körülbelül velem egymagas kartondobozt. Értetlenül pislogtam a hatalmas dobozra és egyáltalán nem értettem, hogy mégis mi ez. - Appa, rá van írva a nevem. Ez az enyém? - kérdezte Haru, közelebbről vizsgálva a dobozt. Közelebb léptem én is, és tényleg ott virított a dobozon, hogy "Harunak".
- Igen kicsim, ez úgy tűnik a tiéd.
- Akkor kinyithatom? - kérdezi hatalmas szemekkel kislányom. Csupán bólintani tudtam, mert még mindig nem értettem ezt a hatalmas dobozt. Harunak nem volt születésnapja, az enyém is még eléggé messze volt, így nem tudtam mihez kötni ezt. Figyeltem, ahogy Haru elkezdte kibontani a dobozt, és én kicsit előbb vettem észre a doboz tartalmát, mint kislányom. Elkerekedtek szemeim, az állam leesett, így tátott szájjal bámult előre, majd csak halkan hallottam, amint kislányom felsikított. Haru, ahogy megpillantotta mit is rejt a hatalmas doboz, felsikított, és hátrált egy lépést. Csak sikított és sikított, miközben lépdelt hátrafelé, majd a bejárati ajtó előtti lépcsőre lecsüccsent, és tovább sikított. Kezét a szája elé tette, majd szeme elé, végül újra szája elé. Ha egyedül lettem volna, talán én is így reagáltam volna, mint Haru, csupán annyi különbséggel, hogy nem sikítottam volna. Teljesen megértettem Haru reakcióját, egyszerűen váratlan volt ez a meglepetés.
Ahogy Haru sikított, azzal egyidőben terült el a földön a hatalmas kartondoboz és tárult szemünk elé, párom teljes életnagyságban. Ott állt előttünk a katonai felszerelésében, hatalmas, gyermeki vigyorával ajkain. Éreztem, ahogy a szívemről egy hatalmas kő esett le, a testem elgyengült és lábaim tettek egy lépést előre. Haru sokkal előbb lépett a tettek mezejére és már ugrott is apukája karjai közé, bújtatta kis fejecskéjét mellkasába és patakban folyó könnyekkel ölelte rég nem látott szülőjét.
- Appa! Appa! Appa! - sírta hangosan és nem engedte el egy pillanatra se. - Annyira hiányoztál! - sírt tovább és még jobban bújt hozzá.
- Te is hiányoztál nekem Csillagom! - ölelte kislányunkat magához a férfi, aki öt éve elrabolta a szívemet, és képes még a mai napig meglepetéseket okozni. Csak mosolyogva öleli Harut, majd felpillant rám és kinyújtja egyik kezét felém, hogy menjek oda. Nem kellett kétszer kérnie, már ott is voltam és öleltem magamhoz őt, meg Harut. A könnyeim nekem is útjukra indultak, de páromnak is, pedig ő nem az a sírós fajta. Nem bírtam magammal és amikor egy pillanatra szemébe néztem, már hajoltam is előre, hogy birtokba vehessem ajkait, egy kis időre, hogy tényleg elhiggyem, hogy itt volt velünk.
- Nagyon hiányoztál - suttogta, mikor elváltunk egymástól és megsimogatta arcomat.
- Te is hiányoztál nekem Kyungil - suttogtam és fejemet a vállára ejtettem, hogy tovább ölelhessem őt.
- Appa! Menjünk be - szólalt meg Haru és párommal egyszerre bólintottunk. Kyungil karjaiba vette kislányunkat, én pedig szorosan mellette sétálva mentünk be kis házunkba. Bent a házban, egyből a nappaliba mentünk, ahol párom leült a kanapéra, Harut az ölébe húzta és agyon puszilgatta őt. Haru csak boldog bújt bele apukája karjaiba és kacagott, a sok puszinak köszönhetően. Miközben Kyungil és kislányunk egymással foglalkoztak, addig én a konyhába mentem, hogy valami innivalót vigyek páromnak, mert gondoltam hosszú út áll mögötte. Amint kivettem a hűtőből párom kedvenc italát, már tértem is vissza a nappaliba, majd ültem le melléje és nyújtottam feléje a hideg üdítőt.
- Köszönöm - mosolygott rám, majd már inni is kezdte a szénsavas üdítőt és amint az elfogyott az üres poharat elvéve tőle tettem le az asztalra és tettem fejemet vállára, úgy hallgattam, amint Haru mesélni kezd apukájának, hogy mennyi minden történt vele az elmúlt időben. Beszélt a barátairól, hogy mennyi mindent csináltunk mi ketten, megmutatta neki a rajzait és a festményeit. Kyungil teljesen el volt ámulva tőle, hogy Haru mennyit nőtt és változott azidő amíg nem volt itthon. Végig mosolygott, agyon dicsérte Harut, ölelte, puszilta, mindent be akart pótolni, amit az elmúlt egy évben nem tehetett meg. Néha én is kaptam egy-egy puszit a fejemre, és jelenleg semmi másra nem volt szükségem, csak arra, hogy ez a pillanat sose múljon el. Boldogan hallgattam Haru hangját, és páromét, amint beszélgettek és olyan volt, mintha nem is ment volna el, mintha ez az majdnem egy év nem is létezett volna. Éreztem, ahogy Kyungil kellemes hangja és illata betölti szívemet, az elmém megüresedett és csak kis családomra tudtam gondolni. Párom jelenléte teljesen más légkört teremtett kicsiny házunkba, nem mintha annyira rossz lett volna Harunak és nekem kettesben, de mégis más volt.
Nem tudom mennyi idő telt el, de már meg is vacsoráztunk és Haru is lefürdött, majd kérte, hogy most Kyungil meséljen neki mesét. Mielőtt még elkezdődött volna a mese egy jó éjt puszit nyomtam kislányunk arcára, és hagytam, hogy élvezze apukája társaságát. Míg Kyungil mesét olvasott, addig én elpakoltam a vacsora maradékát és elmosogattam el a tányérokat, poharakat, meg edényeket. Miután ezzel végeztem, a fürdőbe mentem, hogy kissé felfrissítsem magam, majd közös hálószobánkba sétáltam és ültem le az ágyra, úgy vártam, hogy párom is aludni jöjjön. Bár még csak kilenc óra múlt, de úgy éreztem hosszú napja volt, így biztos fáradt és aludni szeretne, én pedig nézhetem, míg el nem alszom. Nem telt el sok idő és párom alakját pillantottam meg az ajtóban.
- Hát itt vagy. Nem tudtam hová tűntél hirtelen - mondta mosolyogva, amint belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. A szekrényhez lépett, miközben levette kabátját, amit a helyére tett, majd megindulva felém vettem észre, hogy mennyit izmosodott, de fogyott is, mióta utoljára láttam.
- Sokat fogytál mióta utoljára láttalak - jegyeztem meg halkan az idősebbnek, miközben tovább figyeltem. - Meddig maradsz? - bukott ki belőlem a legfontosabb kérdés számomra. Nem akartam egyből ezzel kezdeni a beszélgetésünket, de ez a kérdés foglalkoztat azóta, hogy belépett a házba. Tudom, hogy ezzel minden romantikát, meghittséget, és minden ami jó, most eltűnik, de nem tehetek róla.
- Most komolyan ez a legfontosabb Binie? - nézett rám nagy szemekkel az idősebb. - Nem örülnék inkább annak, hogy itthon vagyok?
- Szerinted nem örülök? - néztem fel rá. - Nálam szerintem senki se boldogabb, hogy végre itthon vagy, csupán.. tudni akarom mennyi időnk lesz együtt. Nem szeretnék egyik reggel arra ébredni, hogy nem vagy mellettem, mert egyetlen szó nélkül elmentél - emlékeztettem arra az esetre, amikor minden szó nélkül visszament a bázisra és csupán néhány nap múlva kaptam bármiféle életjelet felőle. Akkor nagyon megijedtem és mikor írt, hogy a bázison van, nagyon mérges voltam rá. Ezután beszéltük meg, hogy még ha az éjszaka közepén is megy el, fel kell ébresztenie. - Az volt még a szerencséd, hogy Haru még akkor nem volt velünk és nem kellett magyarázkodnom neki, hogy mégis hová lett az a... - ekkor hirtelen hanyatt döntött az ágyon és tornyosodott fölém párom. Hatalmasakat pislogtam és néztem az idősebbet, mert nem igazán erre számítottam.
- Ezt már megbeszéltük Hongbin. Megígértem, hogy amint tudok valamit szólok, ha az éjszaka közepén is, de fel foglak ébreszteni és elköszönök tőletek. Nem fogok még egyszer minden szó nélkül elmenni. Nem fogom kétszer elkövetni ugyanazt a hibát - nézett mélyen a szemembe, miközben megsimogatta arcomat.
- Rendben - hunytam le szememet és bólintottam egyet, hogy felfogtam és nem fogok már ezen gondolkodni. - De akkor is sokat fogytál. Rendesen kapsz ott kaját? - kérdeztem miközben oldalára tettem kezeimet.
- Eszem rendesen Binie, ne aggódj - kaptam egy aprócska csókot homlokomra, majd mellém fekszik az ágyba, én pedig egyből foglalom el helyemet karjaiba.
- Hosszú volt ez az idő. Ennyi ideig még nem voltál távol - mondtam halkan, ahogy mellkasán pihentettem fejemet.
- Tudom, nekem is hosszú volt. Sajnálom, hogy nem válaszoltam az utolsó üzenetedre. Annyi minden volt, hogy egyszerűen nem tudtam hol áll a fejem, meg elkezdtem válaszolni, majd elment az internet, és..
- Szóval minden ellened irányult - pillantottam fel rá.
- Mondhatjuk - simogatta meg oldalamat. - De azért rendben voltatok?
- Persze. Nem volt semmi baj. Egyszer beteg volt Haru, de csak egy kis láza volt, ami néhány nap alatt elmúlt. Nagyon hiányoztál neki. Mindig mikor írtál, fel kellett olvasnom neki az üzenetet - meséltem mosolyogva.
- Az egészet? - nézett rám hatalmas szemekkel, láttam rajta, hogy megijedt.
- Persze! Felolvastam neki, hogy mit művelnél velem, ha most itt lennél velem. Ne legyél ennyire buta Kyungil - nevettem fel.
- A szívbajt hoztad rám - tette szívére kezét és fejét az ágyra ejtette.
- Bocsika - kuncogtam és megpusziltam arcát. - Ezt nem hagyhattam ki - vigyorogtam szélesen és boldogan néztem rá.
- Egy ördög lakozik benned.
- De ezért szeretsz - vigyorogtam tovább.
- Igaz. De nem csak ezért. Imádlak, mert ennyire csodálatos ember vagy. A világ össze baját megoldanád, ha tehetnéd, mindent megoldasz, amibe belekezdesz. A legcsodálatosabb pár és apa vagy a világon. És imádlak, mert az enyém vagy, és csak engem szeretsz.
- Meg Harut - tettem hozzá vigyorogva.
- Igaz, de nem szerelemből szereted.
- Szerelmes vagyok a kislányunkba Kyungil. És tudom, hogy te is. Őt nem lehet nem szeretni - pusziltam meg arcát.
- Kis okos tojás - pöckölte meg homlokomat, majd magához ölelt. - Nagyon szeretlek Hongbin.
- Én is nagyon szeretlek Kyungil - bújtam hozzá a legszorosabban, és csak hallgattam szívverését. Telt az idő és feltűnt, hogy párom légzése egyenletessé vált, és kissé gyengédebben ölelt magához. Óvatosan felemeltem fejemet és láttam, hogy már mélyen alszik. Elmosolyodtam a látványtól, óvatosan kimásztam karjai közül, lekapcsoltam a lámpát, átvettem pizsamámat, majd visszafészkeltem magam párom karjaiba, betakartam magunkat és lassan engem is elnyomott az álom az idősebb karjai között.
- Szervusz drága csillagom - mondtam suttogva kislányomnak, majd szám elé emeltem mutatóujjamat, hogy halkan jöjjön oda hozzám. Magához ölelte plüss mackóját, amit apukájától kapott az ötödik születésnapjára. Felvette benti cipőjét és gyorsan szedve kis lábait sietett oda hozzám, majd borult bele karjaimba. Mosolyogva puszilgattam arcocskáját, majd váltottam pár szót az óvónővel, aztán elköszöntünk és az öltözőbe mentünk, hogy Haru átvehesse kinti cipőjét és indulhassunk haza. Amíg kislányom a cipőjét vette át, rápillantottam telefonomra, ott is leginkább az e-mailokre, hátha jött azóta válasz, de az utolsó két hónapban nem érkezett válasz utolsó üzenetemre. Egy halk sóhajt kieresztve tettem vissza zsebembe a készüléket és vezettem tekintetemet kislányomra.
- Még mindig nem írt Appa? - kérdezte szomorkásan felnézve rám. Leguggoltam hozzá és megsimogattam arcát.
- Sajnos nem, de tudod, hogy Appa nem tud mindig írni, de amint van egy kis ideje keresni fog minket - mosolyogtam rá és megpusziltam homlokát. - Mit szólsz, ha hazafelé ennénk egy kis fagyit, aztán otthon készítenénk valami finom vacsorát közösen? - kérdeztem mosolyogva, hátha ezzel el tudom terelni gondolatait apukájáról, aki eléggé messze volt éppen.
- Tetszik az ötlet. Induljunk! - lelkesült fel egyből Haru a fagyi hallatán és egy hatalmas mosoly terült el ajkain, ami megdobogtatta a szívemet.
- Akkor indulás - vigyorogtam kislányomra, majd megfogva kezét elhagytuk az óvodát és a legközelebbi cukrászdába be is tértünk, hogy vegyünk fagylaltot. Harunak kértünk egy-egy gombóc csokoládét illetve epret, magamnak meg egy csokoládét, és miután elfogyasztottuk a fagylaltokat folytattuk utunkat hazafelé. Kislányom mosolyogva ecsetelte, hogy mi mindent csináltak ma az óvodába. Mindig boldogan hallgattam meséit, meg a kitalált történeteit, mert annyira gyönyörűen és lelkesen mesélt, hogy egyszerűen nem lehetett betelni vele. Lehet, hogy kissé elfogult voltam, mert a saját lányomról volt szó, de tisztában voltam vele, hogy senki se tökéletes, de Haru a legcsodálatosabb kislány a világon és elmondhatom, hogy az én kislányom.
Lassacskán hazaértünk, lepakoltuk a cuccainkat és nekifogtunk a vacsora elkészítéséhez. Azért szoktuk ilyen korán - olyan három óra felé - elkészíteni, hogy a nap további részében játszhassunk és szórakozzunk. Általában minden délutánt társasjátékozás, mesenézés, meseolvasás, rajzolás, festés, meg hasonló dolgokkal telt el. Egy öt éves gyermek mellett nem unatkozik az ember, és szerencsére már elég nagy ahhoz, hogy bizonyos dolgokat egyedül is meg tudjon csinálni. Általában megállapodunk Haruval, hogy amíg ő mesét néz, én addig kijavítok valamennyi dolgozatot, vagy összeállítom a dolgozatokat. Így mind a ketten haladunk a dolgainkkal és aztán már tudok vele is foglalkozni, de néha annyira belemerülünk a játékba vagy a rajzolásba, hogy csak azután tudom végezni a munkámat, miután kislányom már az igazak álmát aludja. De egyáltalán nem bántam egyetlen álmatlan éjszakát se, hiszen ő volt az első számomra. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy nem nehéz egyedül nevelni egy gyereket. Nem egyedül nevelem őt, csak mivel a párom hivatásos katona, így egyik napról a másikra kell el-el utaznia, és meghatározhatatlan ideig nem is tér vissza. Most is, lassan egy éve, hogy nem volt itthon. Haru születésnapján kapta a hívást, hogy vissza kell térnie a bázisra. Azt az egy órát, míg nem jöttek érte Haruval töltötte és elmondta neki, hogy mennyire szereti, és ahogy tud visszajön. Eléggé nehéz volt ez a lassan egy év, de így ismerkedtünk meg, szóval már a kapcsolatunk elején tudtam mire is számítsak. Minden nap nehéz nélküle, de tudom, hogy vissza fog jönni és mi vagyunk a legfontosabbak neki.
- Haru, kimennél a postáért? Elfelejtettük behozni -kértem meg kislányomat, miközben a vacsoránk utolsó simítását végeztem.
- Persze Appa - mondta mosolyogva és már sietett is ki az ajtón. Szerencsére a postaládát már elérte és nem nagyon kellett messzire mennie, hiszen szinte az ajtónknál volt. Hallottam, ahogy kinyílt a bejárati ajtó, de túl sokáig maradt nyitva.
- Haru! - szóltam utána, miközben befejeztem a vacsorát, így gyorsan elpakoltam egy-két dolgot.
- Appa! Gyere ide! - hallottam meg Haru hangját és már mentem is a bejárati ajtó felé. Amint kiléptem az ajtón, egyből földbe gyökerezett a lábam, amint megláttam egy körülbelül velem egymagas kartondobozt. Értetlenül pislogtam a hatalmas dobozra és egyáltalán nem értettem, hogy mégis mi ez. - Appa, rá van írva a nevem. Ez az enyém? - kérdezte Haru, közelebbről vizsgálva a dobozt. Közelebb léptem én is, és tényleg ott virított a dobozon, hogy "Harunak".
- Igen kicsim, ez úgy tűnik a tiéd.
- Akkor kinyithatom? - kérdezi hatalmas szemekkel kislányom. Csupán bólintani tudtam, mert még mindig nem értettem ezt a hatalmas dobozt. Harunak nem volt születésnapja, az enyém is még eléggé messze volt, így nem tudtam mihez kötni ezt. Figyeltem, ahogy Haru elkezdte kibontani a dobozt, és én kicsit előbb vettem észre a doboz tartalmát, mint kislányom. Elkerekedtek szemeim, az állam leesett, így tátott szájjal bámult előre, majd csak halkan hallottam, amint kislányom felsikított. Haru, ahogy megpillantotta mit is rejt a hatalmas doboz, felsikított, és hátrált egy lépést. Csak sikított és sikított, miközben lépdelt hátrafelé, majd a bejárati ajtó előtti lépcsőre lecsüccsent, és tovább sikított. Kezét a szája elé tette, majd szeme elé, végül újra szája elé. Ha egyedül lettem volna, talán én is így reagáltam volna, mint Haru, csupán annyi különbséggel, hogy nem sikítottam volna. Teljesen megértettem Haru reakcióját, egyszerűen váratlan volt ez a meglepetés.
Ahogy Haru sikított, azzal egyidőben terült el a földön a hatalmas kartondoboz és tárult szemünk elé, párom teljes életnagyságban. Ott állt előttünk a katonai felszerelésében, hatalmas, gyermeki vigyorával ajkain. Éreztem, ahogy a szívemről egy hatalmas kő esett le, a testem elgyengült és lábaim tettek egy lépést előre. Haru sokkal előbb lépett a tettek mezejére és már ugrott is apukája karjai közé, bújtatta kis fejecskéjét mellkasába és patakban folyó könnyekkel ölelte rég nem látott szülőjét.
- Appa! Appa! Appa! - sírta hangosan és nem engedte el egy pillanatra se. - Annyira hiányoztál! - sírt tovább és még jobban bújt hozzá.
- Te is hiányoztál nekem Csillagom! - ölelte kislányunkat magához a férfi, aki öt éve elrabolta a szívemet, és képes még a mai napig meglepetéseket okozni. Csak mosolyogva öleli Harut, majd felpillant rám és kinyújtja egyik kezét felém, hogy menjek oda. Nem kellett kétszer kérnie, már ott is voltam és öleltem magamhoz őt, meg Harut. A könnyeim nekem is útjukra indultak, de páromnak is, pedig ő nem az a sírós fajta. Nem bírtam magammal és amikor egy pillanatra szemébe néztem, már hajoltam is előre, hogy birtokba vehessem ajkait, egy kis időre, hogy tényleg elhiggyem, hogy itt volt velünk.
- Nagyon hiányoztál - suttogta, mikor elváltunk egymástól és megsimogatta arcomat.
- Te is hiányoztál nekem Kyungil - suttogtam és fejemet a vállára ejtettem, hogy tovább ölelhessem őt.
- Appa! Menjünk be - szólalt meg Haru és párommal egyszerre bólintottunk. Kyungil karjaiba vette kislányunkat, én pedig szorosan mellette sétálva mentünk be kis házunkba. Bent a házban, egyből a nappaliba mentünk, ahol párom leült a kanapéra, Harut az ölébe húzta és agyon puszilgatta őt. Haru csak boldog bújt bele apukája karjaiba és kacagott, a sok puszinak köszönhetően. Miközben Kyungil és kislányunk egymással foglalkoztak, addig én a konyhába mentem, hogy valami innivalót vigyek páromnak, mert gondoltam hosszú út áll mögötte. Amint kivettem a hűtőből párom kedvenc italát, már tértem is vissza a nappaliba, majd ültem le melléje és nyújtottam feléje a hideg üdítőt.
- Köszönöm - mosolygott rám, majd már inni is kezdte a szénsavas üdítőt és amint az elfogyott az üres poharat elvéve tőle tettem le az asztalra és tettem fejemet vállára, úgy hallgattam, amint Haru mesélni kezd apukájának, hogy mennyi minden történt vele az elmúlt időben. Beszélt a barátairól, hogy mennyi mindent csináltunk mi ketten, megmutatta neki a rajzait és a festményeit. Kyungil teljesen el volt ámulva tőle, hogy Haru mennyit nőtt és változott azidő amíg nem volt itthon. Végig mosolygott, agyon dicsérte Harut, ölelte, puszilta, mindent be akart pótolni, amit az elmúlt egy évben nem tehetett meg. Néha én is kaptam egy-egy puszit a fejemre, és jelenleg semmi másra nem volt szükségem, csak arra, hogy ez a pillanat sose múljon el. Boldogan hallgattam Haru hangját, és páromét, amint beszélgettek és olyan volt, mintha nem is ment volna el, mintha ez az majdnem egy év nem is létezett volna. Éreztem, ahogy Kyungil kellemes hangja és illata betölti szívemet, az elmém megüresedett és csak kis családomra tudtam gondolni. Párom jelenléte teljesen más légkört teremtett kicsiny házunkba, nem mintha annyira rossz lett volna Harunak és nekem kettesben, de mégis más volt.
Nem tudom mennyi idő telt el, de már meg is vacsoráztunk és Haru is lefürdött, majd kérte, hogy most Kyungil meséljen neki mesét. Mielőtt még elkezdődött volna a mese egy jó éjt puszit nyomtam kislányunk arcára, és hagytam, hogy élvezze apukája társaságát. Míg Kyungil mesét olvasott, addig én elpakoltam a vacsora maradékát és elmosogattam el a tányérokat, poharakat, meg edényeket. Miután ezzel végeztem, a fürdőbe mentem, hogy kissé felfrissítsem magam, majd közös hálószobánkba sétáltam és ültem le az ágyra, úgy vártam, hogy párom is aludni jöjjön. Bár még csak kilenc óra múlt, de úgy éreztem hosszú napja volt, így biztos fáradt és aludni szeretne, én pedig nézhetem, míg el nem alszom. Nem telt el sok idő és párom alakját pillantottam meg az ajtóban.
- Hát itt vagy. Nem tudtam hová tűntél hirtelen - mondta mosolyogva, amint belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. A szekrényhez lépett, miközben levette kabátját, amit a helyére tett, majd megindulva felém vettem észre, hogy mennyit izmosodott, de fogyott is, mióta utoljára láttam.
- Sokat fogytál mióta utoljára láttalak - jegyeztem meg halkan az idősebbnek, miközben tovább figyeltem. - Meddig maradsz? - bukott ki belőlem a legfontosabb kérdés számomra. Nem akartam egyből ezzel kezdeni a beszélgetésünket, de ez a kérdés foglalkoztat azóta, hogy belépett a házba. Tudom, hogy ezzel minden romantikát, meghittséget, és minden ami jó, most eltűnik, de nem tehetek róla.
- Most komolyan ez a legfontosabb Binie? - nézett rám nagy szemekkel az idősebb. - Nem örülnék inkább annak, hogy itthon vagyok?
- Szerinted nem örülök? - néztem fel rá. - Nálam szerintem senki se boldogabb, hogy végre itthon vagy, csupán.. tudni akarom mennyi időnk lesz együtt. Nem szeretnék egyik reggel arra ébredni, hogy nem vagy mellettem, mert egyetlen szó nélkül elmentél - emlékeztettem arra az esetre, amikor minden szó nélkül visszament a bázisra és csupán néhány nap múlva kaptam bármiféle életjelet felőle. Akkor nagyon megijedtem és mikor írt, hogy a bázison van, nagyon mérges voltam rá. Ezután beszéltük meg, hogy még ha az éjszaka közepén is megy el, fel kell ébresztenie. - Az volt még a szerencséd, hogy Haru még akkor nem volt velünk és nem kellett magyarázkodnom neki, hogy mégis hová lett az a... - ekkor hirtelen hanyatt döntött az ágyon és tornyosodott fölém párom. Hatalmasakat pislogtam és néztem az idősebbet, mert nem igazán erre számítottam.
- Ezt már megbeszéltük Hongbin. Megígértem, hogy amint tudok valamit szólok, ha az éjszaka közepén is, de fel foglak ébreszteni és elköszönök tőletek. Nem fogok még egyszer minden szó nélkül elmenni. Nem fogom kétszer elkövetni ugyanazt a hibát - nézett mélyen a szemembe, miközben megsimogatta arcomat.
- Rendben - hunytam le szememet és bólintottam egyet, hogy felfogtam és nem fogok már ezen gondolkodni. - De akkor is sokat fogytál. Rendesen kapsz ott kaját? - kérdeztem miközben oldalára tettem kezeimet.
- Eszem rendesen Binie, ne aggódj - kaptam egy aprócska csókot homlokomra, majd mellém fekszik az ágyba, én pedig egyből foglalom el helyemet karjaiba.
- Hosszú volt ez az idő. Ennyi ideig még nem voltál távol - mondtam halkan, ahogy mellkasán pihentettem fejemet.
- Tudom, nekem is hosszú volt. Sajnálom, hogy nem válaszoltam az utolsó üzenetedre. Annyi minden volt, hogy egyszerűen nem tudtam hol áll a fejem, meg elkezdtem válaszolni, majd elment az internet, és..
- Szóval minden ellened irányult - pillantottam fel rá.
- Mondhatjuk - simogatta meg oldalamat. - De azért rendben voltatok?
- Persze. Nem volt semmi baj. Egyszer beteg volt Haru, de csak egy kis láza volt, ami néhány nap alatt elmúlt. Nagyon hiányoztál neki. Mindig mikor írtál, fel kellett olvasnom neki az üzenetet - meséltem mosolyogva.
- Az egészet? - nézett rám hatalmas szemekkel, láttam rajta, hogy megijedt.
- Persze! Felolvastam neki, hogy mit művelnél velem, ha most itt lennél velem. Ne legyél ennyire buta Kyungil - nevettem fel.
- A szívbajt hoztad rám - tette szívére kezét és fejét az ágyra ejtette.
- Bocsika - kuncogtam és megpusziltam arcát. - Ezt nem hagyhattam ki - vigyorogtam szélesen és boldogan néztem rá.
- Egy ördög lakozik benned.
- De ezért szeretsz - vigyorogtam tovább.
- Igaz. De nem csak ezért. Imádlak, mert ennyire csodálatos ember vagy. A világ össze baját megoldanád, ha tehetnéd, mindent megoldasz, amibe belekezdesz. A legcsodálatosabb pár és apa vagy a világon. És imádlak, mert az enyém vagy, és csak engem szeretsz.
- Meg Harut - tettem hozzá vigyorogva.
- Igaz, de nem szerelemből szereted.
- Szerelmes vagyok a kislányunkba Kyungil. És tudom, hogy te is. Őt nem lehet nem szeretni - pusziltam meg arcát.
- Kis okos tojás - pöckölte meg homlokomat, majd magához ölelt. - Nagyon szeretlek Hongbin.
- Én is nagyon szeretlek Kyungil - bújtam hozzá a legszorosabban, és csak hallgattam szívverését. Telt az idő és feltűnt, hogy párom légzése egyenletessé vált, és kissé gyengédebben ölelt magához. Óvatosan felemeltem fejemet és láttam, hogy már mélyen alszik. Elmosolyodtam a látványtól, óvatosan kimásztam karjai közül, lekapcsoltam a lámpát, átvettem pizsamámat, majd visszafészkeltem magam párom karjaiba, betakartam magunkat és lassan engem is elnyomott az álom az idősebb karjai között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése